Ádám Zoltán egyetemi docenst október 24-én azonnali hatállyal menesztette a Budapesti Corvinus Egyetem. A felsőoktatásban egy ilyen drasztikus lépés eleve rendkívül szokatlan, az Ádám felmentéséhez vezető folyamat pedig különösen az volt.

Ádám Zoltán a 2022 őszi félév végén etikai vizsgálatokat kezdeményezett, miután egy diák nagy Mol-részesedéssel bíró, befolyásos szülei kijárták az egyetem vezetésénél, hogy gyerekük elkülönítve, külön vizsgasort kitöltve teljesíthessen egy tárgyat, dacára annak, hogy a félév során nem teljesítette a vizsgára bocsátás feltételeit. Az etikai vizsgálatok ugyan először elmarasztalták az egyetem vezetését, de később – az ügyben érintett Takáts Előd rektor lemondását követően megbízott rektorrá kinevezett – Szabó Lajos általános rektorhelyettes felmentette a vezetőket az elmarasztalás alól, és úgynevezett szabálytalansági eljárást kezdeményezett az etikai vizsgálatokban érintett tárgy oktatásával és számonkérésével kapcsolatban. A Takáts lemondásának napján elindított eljárás végén, annak akadályozására hivatkozva, Szabó kirúgta Ádámot.

Az eset a szélesebb közvélemény számára a legvilágosabb példája volt annak, hogy az elmúlt években a kívülállók számára nehezen követhető szervezeti átalakítások formájában lebonyolított „felsőoktatási reform” mentén hogyan csorbul az egyetemi autonómia Magyarországon. A nagy közfigyelem pedig vélhetően annak is szól, hogy a felsőoktatás szorosabb állami kontroll alá vonása a hazai politikai és társadalmi rend alakulását illetően is irányadó.

A történet mögött ez utóbbi szempontból egy további ironikus fordulat is van, amely az esettel kapcsolatos hírekből nagyrészt kimaradt: Ádám Zoltán kutatóként maga is ezekkel a jelenségekkel foglalkozott.

Az utóbbi években Ádámnak és szerzőtársainak több olyan cikke jelent meg többek között a szakmai minőségük és fontosságuk alapján a tudományos kiadványok legfelsőbb negyedébe rangsorolt (Q1-es) társadalomtudományi folyóiratokban, amelyekben az intézményi közgazdaságtan eszközeivel elemzi az általa „autokratikus populizmusként” definiált hazai rendszer politikai gazdaságtanát, a hatalom központosítását és a hatalom feletti korlátok leépítésének folyamatát.

Ádám kérdésünkre azt mondta, nem gondolja, hogy tudományos munkájának köze lett volna elbocsájtásához. Bár az egyetem korábbi vezetése részéről érzett averziót a kutatási témája iránt, a jelenlegi vezetés apolitikusan állt az egyetemi tudományos tevékenységhez, megtűrték az ehhez hasonló témákat, sőt jutalmat is kapott egy nemzetközi tudományos együttműködésért.

Azzal a felvetésünkkel viszont egyetértett, hogy menesztésének körülményei egybecsengenek kutatási témájával: kirúgása során a maga módján „résztvevő-megfigyelővé vált”, és a felmentéséhez vezető eljárás megélése empirikus tapasztalatként is felfogható a magyar politikai és társadalmi rendszer működéséről.

Orbán és a tranzakciós költségek

Ádám két, 2019-ben megjelent, hasonló elméleti alapokon nyugvó tanulmánya az intézményi közgazdaságtan elemzési kereteit alkalmazza a 2010 utáni magyarországi politikai változásokra. Ezen megközelítés központi eleme a tranzakciós költségek kezelése. Bár a tranzakciós költségek alatt a köznyelv jellemzően a bankok által felszámolt szolgáltatási díjakat érti, az intézményi közgazdaságtan ennél jóval tágabb értelemben használja a fogalmat: tranzakciós költség minden olyan kiadás, amely a piacon való részvétel esetében felmerül, legyen szó a piac feltérképezéséről és az információszerzésről, az alkudozásról és szerződéskötésről, illetve a szerződések betartásával kapcsolatos költségekről.

Ezeket a költségeket elsősorban a gazdasági kapcsolatokat szabályozó jogi és társadalmi intézmények határozzák meg. Egy fejlett és jól szabályozott pénzügyi rendszerben például jóval kisebb költségek és kockázatok mellett lehet kereskedni, ezért itt a piaci részvétel költségei alacsonyak, és a piaci szereplők között decentralizált, „horizontális” üzleti kapcsolatok tudnak kialakulni.

Ugyanakkor a bonyolultabb és így magasabb tranzakciós költségekkel járó területeken jellemző, hogy a vállalatok a külső tranzakciók csökkentésével próbálják leszorítani a költségeket. Ennek egy hagyományos formája a vertikális integráció: miután egy modern termék előállítása számos összetett munkafolyamatot igényel, ezeket bizonyos esetekben kifizetődő lehet egy szervezeti keret alá hozni. Ilyen stratégiát folytat például a kínai BYD, amely az elmúlt években azzal lett a világ legnagyobb elektromosautó-gyártója, hogy a teljes ellátási láncot szoros felügyelete alá vonta, és ezzel minimalizálta a koronavírus-járvány alatti fennakadásokat, illetve általában véve a technológia relatíve új mivolta miatt volatilis ellátási láncoknak való kitettséget.

Ádám szerint hasonló logika mentén értelmezhető a politikai kormányzás dilemmája, amely a politikai „tranzakciós költségeket”, azaz a politikai döntések mögötti támogatás megteremtésével, valamint a döntések elfogadtatásával és betartatásával kapcsolatos költségeket igyekszik optimalizálni. Ahogy a piacok működése esetében, úgy ezen „költségek” mértékét a politika területén is intézményi keretek határozzák meg. Egy jól működő demokráciában a történelem során kialakult jogi és társadalmi intézmények mind a gazdaság, mind a politika szereplői között lehetővé teszik a decentralizált, „horizontális” érintkezést. A joguralom, a fékek és ellensúlyok rendszere és a politikai verseny tág jogi és társadalmi bázison alapuló játékszabályai egy jól szabályozott politikai piacot hoztak létre, ahol a választók, a pártok és egyéb társadalmi szervezetek hatékonyan tudnak alkudozni a politikai hatalom felett.

A másik végleten, a politikai versenyt kikényszerítő és szabályozó társadalmi és politikai intézmények hiányában hierarchikus és vertikálisan integrált politikai rendszer a jellemző, amelyet diktatúra néven ismerünk. A kettő között helyezkedik el Ádám megfogalmazásában a populista autokrácia, amely ugyan fenntartja a választások formai kereteit a társadalmi legitimációjának megalapozása érdekében, de a valós politikai versenyt korlátozza, illetve kiiktatja, és egy vertikálisan integrált rendszert hoz létre, ahol a politikai és társadalmi intézmények szerepét a hatalom által kiépített politikai klientúra veszi át.

Ez a felállás egyfelől azt ígéri, hogy a politikai hatalomgyakorlás költségeinek csökkentésével hatékonyabb döntéshozatalt tesz lehetővé, amely különösen a társadalmi, politikai vagy gazdasági válságok, vészhelyzetek esetén lehet népszerű. Ugyanakkor a populista autokraták számára a rendszer fenntartása idővel egyre költségesebbé válik, miután a járadékvadász klientúra finanszírozása egyre több állami erőforrást emészt fel; a politikai döntések minősége a fékek és ellensúlyok kiiktatása miatt romlik; a korrupció mértéke pedig az intézményi korlátok hiányában nő. Emiatt a populista rendszerek jellemzően rontják az adott ország gazdasági teljesítményét, és gyakran fenntarthatatlanná válnak.

Újrafeudalizált rendszer

Ádám ezt az elméletet Orbán Viktor miniszterelnök és a Fidesz 2010 utáni kormányzati tevékenységére alkalmazza. Szerinte Orbán populista autokráciája előtt az nyitotta meg a kaput, hogy a magyar politikai rendszert a rendszerváltás idején német mintára a kormányzati stabilitásra tervezték, a közjogi rend fő elve a „weimarizálódás” (más szóval a gyenge kormányzati hatalom okozta instabilitás) elkerülése és a stabil kormánytöbbség biztosítása volt.

Ebből fakadóan a végrehajtó hatalommal szembeni fékek és ellensúlyok már Orbán hatalomra jutása előtt is relatíve gyengék voltak, amely helyzetben Orbán – kétharmaddal a háta mögött – relatíve könnyen és kis társadalmi ellenállással volt képes kiiktatni a hatalma feletti fékeket és ellensúlyokat, és egy vertikálisan integrált hatalmi rendszert tudott kialakítani. Ezzel az Orbán-rendszer végső soron „újrafeudalizálta” a magyar politikát, amennyiben a közjavak felhasználása feletti alkuk már nem kollektív társadalmi alapokon nyugszanak, hanem a hatalom által irányított egyéni politikai megállapodások tárgyát képezik, ahol az üzleti és a politikai szféra egyre inkább összefonódik.

Ami különlegessé teszi az Orbán-rendszert, hogy a politikai tranzakciós költségek fent említett emelkedése sem rengette meg annak működését. Ezt azzal magyarázza, hogy a magyar politikai rendszer működtetése 2010 előtt relatíve „drága” volt: a demokratikus társadalmi és politikai intézmények fejletlensége miatt a választási siker jelentős költségvetési kiköltekezést, avagy a köznyelvi verzió szerint osztogatást kívánt, és a rivális politikai oldalak gazdasági hátországának pénzelése is jelentős költségeket emésztett fel korrupció formájában.

2010 után az Orbán-rendszer konszolidálta a politikai finanszírozást (kettő helyett csak egy tábor politikai hátországát kellett eltartania a rendszernek), és képes volt meghaladni a választási kiköltekezés, majd az azt követő költségvetési kijózanodás ciklikusságából fakadó államháztartási és gazdasági problémákat. Ez részben ellensúlyozta, hogy a rendszer egyéb fenntartási költségei jelentősen nőttek a hatalom központosítása, a fékek, ellensúlyok és független intézmények kiiktatása, a klientúra eltartása miatt.

A másik ellensúlyozó tényezőt az EU-s források jelentették, amelyek jelentősen megkönnyítették a növekvő alkotmányos költségek finanszírozását; ahogy az európai konjunktúra és az ezt kísérő magas munkaerő-kereslet is segítette a rendszert. Ebből fakadóan pénzügyileg is fenntarthatóbbá vált a rendszer, az államháztartás helyzete a 2000-es évekhez képest jelentősen javult (legalábbis 2021-ig), és a felzárkózási teljesítmény is kielégítő volt.

Ezt a felállást Ádám Zoltán a Covid-19-járvány hazai kezeléséről szóló, Csaba Ivánnal közösen jegyzett 2022-es tanulmányában úgy jellemezte mint „demokratikus legitimációval bíró autokrácia”, avagy „demokratikus illiberalizmus”, ahol a választásokon szerzett többségi felhatalmazással a rendszer radikálisan leépíti az önkényes hatalomgyakorlással szembeni korlátokat, a kisebbség jogait.

Szociálisból kirekesztő populizmus

Ádám Zoltán több további tanulmányban foglalkozott az Orbán-rendszer szociális költésének alakulásával, valamint azzal is, hogy a rendszer fent taglalt jellegzetességei hogyan alakították a Covid-19-járvány kezelését.

Ádám egy 2019-ben megjelent, Simonovits Andrással közösen jegyzett tanulmánya Magyarország nyugdíjpolitikája mentén vizsgálta a rendszer jellegét és annak 2010 utáni változását. Eszerint 1998 és 2010 között inkoherens, a hosszú távú strukturális problémák kezelésére alkalmatlan, viszont a regnáló kormány rövid távú politikai céljait támogató lépések jellemezték azt a fiskális politikát, aminek keretében a nyugdíjrendszer finanszírozódott. Ezt a szerzők „demokratikus populizmusnak” nevezik, miután a rendszer egyfelől költségvetési kiköltekezéssel teremtette meg támogatottságát, másfelől viszont fenntartotta a joguralmat és nem kezdte ki a hatalom feletti demokratikus fékeket és ellensúlyokat. Az 1998-as nyugdíjreform névleg piaci alapra helyezte a magánnyugdíjpénztári pillért, valójában azonban nem alakult ki a tőkebefektetési költségek leszorítására képes, igazi piaci verseny. Ennek legfontosabb oka megint csak a verseny kikényszerítésére képes, hatékony intézmények hiánya volt, aminek következtében nem ütközött különösebb társadalmi ellenállásba a rendszer 2010 utáni államosítása.

A nyugdíjrendszer fenntarthatósága azonban 2010 után sem javult, miközben a nyugdíjrendszerben való jövedelmi újraelosztás mértéke csökkent (az alacsony jövedelműek relatív helyzete romlott), a kötelező magánnyugdíjpénztári pillér önkényes államosítása pedig a magántulajdon szentségét és így a joguralmat is sértette. Ebből fakadóan a tanulmány a 2010 utáni rendszert autokratikus populizmusként definiálja, miután a populista politikai stratégia kiegészült a hatalom feletti korlátok lebontásával.

Utóbbi jelenséget egy 2023-as könyvfejezetben Ádám úgy írta le, hogy a rendszerváltás idején kialakított alkotmányos rend fényében a politika feletti intézményi kontroll már 2010 előtt is korlátozott volt, viszont a szociális politika inkluzív jelleget öltött. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a fájdalmas gazdasági reformok iránti társadalmi támogatást a posztszocialista „koraszülött jóléti állam” fenntartásával és ezen keresztül növekvő költségvetési transzferekkel vette meg a hatalom.

Ezt a felállást szerinte a 2008–2009-es globális pénzügyi válság fenntarthatatlanná tette, amelyet követően mind a politikai, mind a szociális intézményrendszer inkluzivitása jelentősen csökkent. 2010 után a hatalom egyfelől a választási törvény átírásával, a független állami intézmények feletti kontroll növelésével, az önkormányzati autonómia korlátozásával, a média elfoglalásával és a klientúraépítéssel minimálisra szűkítette a politikai versenyt; másfelől jelentősen csökkentette a szociális újraelosztást, növelte az adóbeszedés hatékonyságát, és az állami erőforrásokat a kivételezett, közép- és felső-középosztálybeli rétegek felé csatornázta részben ideológiai vízióinak megvalósítása, részben politikai haszonszerzés végett.

Növekvő költségek, változatlan támogatás

Ádám Zoltán ezzel együtt már 2019-ben megjelent (a 2018-as választásokat követő helyzetben írt) cikkeiben is azt jósolta, hogy a rendszer fenntartásának költségei idővel nőni fognak, míg a költségeket ellentételező tényezők hatása hosszabb távon vélhetően csökken majd.

Ez az elmúlt években érzékelhető is: Ádám a 2022-es és 2023-as tanulmányaiban azt írja, hogy a kormány a Covid-19-járvány és az annak következtében megváltozott nemzetközi gazdasági és finanszírozási környezet fényében sok tekintetben visszatért a 2010 előtti gazdasági populizmushoz, azaz köznyelvi megfogalmazásban osztogatni volt kénytelen a 2022-es választások előtt, elengedve a költségvetési hiányt és rontva az ország finanszírozhatóságát és a forint árfolyamát.

Erre rátett egy lapáttal, hogy az Európai Bizottság befagyasztotta a kohéziós források kifizetését (bár a keret egy 10,2 milliárd eurós szeletét decemberbe feloldotta). Ebből fakadóan 2022-23-ra ismét előállt a hagyományos magyar gazdaságpolitikai dilemma, és az Orbán-rendszer a költségvetési kiigazítás és a középosztály politikai támogatásának megvásárlása között kénytelen egyensúlyozni.

Mindez ugyanakkor a jelek szerint nem növelte jelentősen a liberális demokrácia iránti igényt: a Covid-19-járvány alatt például hiába volt kiemelkedő a hazai halálozási arány, a rendszer nem remegett bele a válságba, sőt képes volt annak ürügyén még tovább gyengíteni a hatalmával szembeni korlátokat és az egyéni szabadságjogokat. Ádám Zoltán ezt illetően már korábban sem volt optimista: a 2019-es írásaiban úgy vélte, hogy a rendszer fenntartásának költségei hiába növekednek, a tömegdemokrácia működéséhez szükséges intézmények gyengesége miatt a politikai hatalomgyakorlás „vertikális integrációja” valamilyen formában vélhetően hosszabb távon velünk marad.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAz életszínvonal tíz százalékát bukjuk a populizmussalMagasabb infláció, romló politikai és gazdasági intézmények, permanens egyenlőtlenség: a téma legátfogóbb kutatása szerint drága dolog a populizmus.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikk2020-ra egyértelművé vált, hogy lophatósági válság van MagyarországonFenntartható-e hosszú távon olyan rendszer, amelyben a kisember egyre kevesebb kis kihágást úszhat meg, a legmagasabb szinten viszont minden gátlást eldobnak?

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA magyar és a kínai korrupció közös pontja, hogy a kisember egyre inkább kimarad belőleHogy hasíthat a gazdaság, ha közben kiakadnak a korrupciós indexek? Egy új, Kínáról szóló könyv alapján veséztük ki a magyar lophatósági válságot az e heti G7 Podcastban.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Ádám Zoltán autokrata budapesti corvinus egyetem demokrácia közgazdaságtan Orbán Viktor populizmus Olvasson tovább a kategóriában