(A szerző a HOLD Alapkezelő részvényelemzője)

Az amerikai-kínai rivalizálást gyakran leegyszerűsítjük arra az olvasatra, hogy Peking Washington nagy és erős, rendületlenül a csúcsra törő kihívója. Jóval kevesebb szó esik azonban arról, hogy Kína közel sem mentes a problémáktól – kivéve az ingatlanpiaci válságot, amely rendkívül forró téma volt az elmúlt két évben. Pedig fontos lenne árnyalni a Kínáról alkotott képet. A demográfiai helyzet és a fenntartható vízgazdálkodás hiánya olyan kihívások elé állítja ugyanis a hatalmas országot, amelyek a nagyhatalmi ambíciókat szinte biztos, hogy nem támogatják.

Az ázsiai óriás kellően távol van tőlünk, elég nagy és komplex továbbá ahhoz, hogy könnyű legyen elhinni: a globális csúcsra tör és jó eséllyel el is érheti azt. Ismerjük persze az elmúlt két évtized eredményeit – azt a történelmi léptékben is különleges fejlődési ívet, amit Kína viszonylag rövid idő alatt képes volt bejárni.

A két óriás dollárban mért össztermékének (a GDP-knek az) alakulása alapján – amelyet szemléletesen mutat az alábbi ábra – könnyen feltűnhet lelki szemeink előtt, ahogy pár éven belül állva hagyja Kína az Egyesült Államokat.

Hogy így lesz vagy sem, azt majd az idő eldönti. A múlt folyamatait kivetíteni azonban a jövőre egy klasszikus mentális torzítás, ami nagyon könnyen fals konklúziókhoz vezethet. Érdemes tehát megnézni, hogy mi hat a kínai GDP alakulására.

Magas még a demográfiai osztalék

Az egyik legnyilvánvalóbb: a demográfia. Ez egy jól kutatott terület, mégis úgy tűnik, mintha a legtöbb ember nem lenne tisztában a lenti, a kínai és az indiai népesség-trendeket összehasonlító ábra tanulságaival.

A 2016-ig tartó egygyermek-politika és az alacsony termékenységi ráta miatt Kína népessége az évszázad végére várhatóan megfeleződik. Persze a prognosztizált 800 millió még így is hatalmas szám, ha azonban mellé tesszük azt is, hogy ekkorra az USA lakossága már várhatóan 400 millió főre bővül, egészen másként alakul az összkép… Kína lakóssága most négyszer akkora, mint a riválisáé. Az évszázad végre már „csak” kétszer akkora lesz.

További fontos tényező, hogy a népességen belül miként alakul a dolgozók és eltartottak aránya. A korfán látszik, hogy jelenleg a legnépesebb populáció a 30-50 év közöttiek csoportja Kínában. Ez rendkívül szerencsés arány: még nincs sok idős ember, akiket el kell tartani, az ország által megtermelt jövedelemből kicsit többet lehet fejlesztésre, beruházásokra költeni.

(Annak, akit bővebben érdekel ez az indikátor, a szakirodalomban ezt a kedvező állapotot hívják demográfiai osztaléknak.)

Olvad a kihívó előnye

Alig húsz év múlva azonban nagyot fordul majd a felállás, amikor a ma aktív dolgozók nagyrészt nyugdíjba vonulnak, és nem nagyon lesz, aki helyettesítse őket. Így a nemzeti jövedelemből arányaiban jóval többet kell majd szociális kiadásokra fordítani, kevesebb marad beruházásra, ami tovább csökkenti a potenciális GDP-növekedési rátát.

Végzetes következményekkel járnak ezek a változások Kína számára? Természetesen nem. 

Hasonlót láthattunk Japánban a ’80-as évek végén, amikor ugyanúgy egyfajta kihívó szerepben tündökölt a szigetország, de a demográfiai változások nem segítették az akkori status quo megdöntésében. A későbbi évtizedek növekedése pedig nem volt annyira magas, mint amit a „japán csoda” kivetítéseként várhattunk volna.

Ezzel együtt is Japán fejlett és gazdag ország maradt, csupán a globális rangsorban csúszott lejjebb. Ezt látta-látja Kína is, valószínűleg le is vonták a megfelelő következtetéseket, így amikor az USA–Kína-rivalizálásra nézünk, ne csak a mostani számok legyenek a fejünkben, hanem az is, hogy Kína demográfiai szempontból valószínűleg most van a legkedvezőbb helyzetben.

Akut egzisztenciális fenyegetés: a vízhiány

A kedvezőtlen demográfiai kilátások mellett van egy másik, kevésbé közismert gátja is a kínai növekedési terveknek – a víz. Az édesvízhez való hozzáférés egyelőre megoldottnak tekinthető. Ennek stabilitása és a hosszú távú várakozások azonban borúsabb képet festenek. Már a múlt évtized elején Ven Csia-pao miniszterelnök a vízhiányt olyan súlyos problémának minősítette, ami a kínai nemzet fennmaradását veszélyezteti a 2030-as évekre. Pedig, ha csak a fő számokat nézzük, Kínának nem lenne oka aggódnia a vízellátása miatt. 

Kína a világon az ötödik legnagyobb édesvízkészlettel rendelkezik, bár ha ezt az adatot lakosságarányosan nézzük, már csupán a 105. a globális rangsorban. Önmagában ez sem jelent azonban nagy problémát – Németország a 119., az Egyesült Királyság pedig a 102. ezen a listán, mégsem panaszkodik egyik ország miniszterelnöke sem arra, hogy a vízhiány akut egzisztenciális fenyegetést jelentene.

Drámai a vízvesztés üteme

Kína esetében két aspektusa is van azonban a vízkérdésnek. Egyrészt az egyre növekvő igényeket a trendek alapján egyre kevesebb forrásnak kell kielégítenie. Másrészt a rendelkezésre álló források rendkívül egyenlőtlenül oszlanak el a hatalmas országban, ami komoly következményekkel jár.

A vízvesztés mértéke egészen drámai. Az elmúlt két évtizedben több mint 28 ezer folyó tűnt el (az 50 ezerből) Kínában. Ez nagyságrendileg akkora vízmennyiséget jelent, mint a Mississippi teljes vízgyűjtő területe. A Sárga-folyó vízhozama pedig csupán a tizede az 1940-es években mért értéknek. 

A vízforrások fogyásának változatos okai vannak. Természetesen nem segít a globális felmelegedés, de ez a jelenség a világ többi részét is érinti. Kína-specifikus probléma a túlnépesedés, valamint a túlzott iparosodás. 

A XX. század második felében rövid idő alatt felfutott a textilipar, a bányászat és a legtöbb nehézipari tevékenység. Ezek mind rendkívül vízigényes gazdasági ágazatok, nem mellesleg jelentős erdőirtással és szennyezéssel jártak együtt, amelyek mind katalizálták a folyók eltűnését. Tovább ront a helyzeten, hogy a megnövekedett fogyasztás miatt túl sok talajvizet használtak fel. Így egyes területeken felgyorsult az elsivatagosodás folyamata, ami szintén nem segíti a fenntartható vízgazdálkodást.

Elképesztő egyenlőtlenségek

A vízvesztés mellett a másik jelentős probléma a készletek eloszlása. Kína a Jangce mentén gondolatban két részre osztható. A folyótól délre és északra lévő területeken nagyjából hasonló a lakosság száma, de a két országrész iparosodottságában sincs érdemi különbség, a GDP-hez is közel azonos mértékben járulnak hozzá, valamint a mezőgazdaság részarányában sincs túl nagy eltérés észak és dél között.

Ami drámai különbséget jelent, az a vízkészlet. Az édesvizek 80 százaléka délen található. Ez nem meglepő annak a tükrében, hogy délen évente 2000 milliméter az éves átlagos csapadékmennyiség, míg északon csupán 200-400 milliméter. (Összehasonlításképp: Magyarországon az éves átlagos csapadékmennyiség 500-600 milliméter.) 

Ráadásul ez a kevés csapadék is jellemzően egyszerre érkezik meg, így nem ritka, hogy éven belül váltogatják egymást az áradásos és a rendkívül száraz időszakok. Mivel az ország élelmiszertermelő területeinek fele erősen vízhiányos területen található, Kína jelenleg messze nem önellátó élelmiszer termelésben. Míg 2000-ben még az elfogyasztott élelmiszer 93 százalékát belföldön termelték meg, 2020-ban már csupán 65 százalékát tudták hazai forrásból fedezni. 

A világ egyik legnagyobb beruházása sem elég

A problémával már az 50-es években foglalkoztak: Mao Ce-tung is, és el is rendelte a nagy Dél-Észak Vízátadási Projekt megvalósítását. Ennek keretében három nagy csatornát terveztek építeni, amik összekötik a víz szűkében lévő északi területeket (köztük Pekinget) a Jangcével.

A terv komplexitását és költségigényét jelzi, hogy az előkészítés fél évszázadon át folyt. Az építkezés 2002-ben kezdődött, az első csatorna 2015-ben szállított először vizet Pekingbe. Eddig az eredetileg tervezett 62 milliárd dollár helyett 100 milliárd dollárt fordítottak a projektre, amivel a világ egyik legköltségesebb beruházásává vált az építkezés – a problémát azonban ennyi pénz elköltésével, és az építkezésekkel óhatatlanul együtt járó környezeti károkozással sem sikerült teljesen orvosolni. 

A két már elkészült csatorna évente csupán 21 milliárd köbméter vizet képes szállítani, miközben a célterületükön 133 milliárd köbméter pótlólagos vízigény jelentkezik. Ha pedig minden csatorna elkészül 2050-re, akkor a teljes éves szállítási kapacitás 45 milliárd köbméter lesz, miközben az északi országrész teljes pótlólagos szükséglete 203 milliárd köbméter lenne. 

Súlyos sebezhetőség

Szakértők szerint fentarthatóbb megoldást jelentene, ha nem a víz kínálatot, hanem a vízkeresletet próbálnák meg a kínai hatóságok szabályozni. (A kommunista párt mestereségesen alacsonyan tartja a víz árát: egy köbméter víz Kínában csupán egy dollárba kerül, ami a harmada az amerikai árnak, negyede a világátlagnak, és tizede az európainak.) Mivel az árak alacsonyak, a gazdaság semelyik résztvevője nincs ösztönözve arra, hogy hatékonyan bánjon ezzel a rendkívül értékes erőforrással. 

Az ipar túl keveset hasznosít újra, a mezőgazdaság túl sokat pazarol, és az sem segít, hogy az állam milliós városokat húz fel a Góbi sivatagban. Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy a párt nem hajlandó felvállalni az áremelés okozta népszerűségvesztést, és ami talán ennél is fontosabb: beismerni a tévedését.

Amíg ugyanis ez nem történik meg, az országnak továbbra is marad egy nem túl feltűnő, de annál súlyosabb sebezhetősége: az elégtelen vízellátás. 

A túlhasználat miatt eltűnő folyók ezrei, az alacsony élelmiszer önellátási ráta, az ipari projekteket visszafogó vízellátás továbbra is létező problémák maradnak. Hosszú távon pedig egyik körülmény sem támogatja a kínai hatalmi ambíciókat. 

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ demográfia Kína vízkészlet Olvasson tovább a kategóriában