Bár a magyar kormány tagjaitól és médiájától nem áll távol a Nyugat-Európa hanyatlásával való, nagyrészt fantasztikus elemekből álló riogatás, az utóbbi hetekben Németország költségvetési kálváriája kapcsán még a szokásosnál is erősebb nyilatkozatok és írások születtek: az Origo szerint „összeomlás szélén Németország”; a Mandiner szerint „Németország Európa ostoba embere”; Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter pedig azt írta, hogy a kormánykoalíció „életveszélyes balesetet okozott a gazdaságban”, és a helyzet fényében „Magyarország további nyugati politikai és gazdasági menekültekre számíthat”.

A megjövendölt menekülthullám mögött egy relatíve prózai költségvetési vita áll. A német alkotmány erősen korlátozza a kormány költségvetési mozgásterét, amin a szociáldemokrata–zöld–szabad demokrata kormánykoalíció előbbi két tagja szeretne lazítani, arra hivatkozva, hogy a német gazdaság modernizálása és a fenntartható fejlődés megalapozása csak jelentősebb állami beruházásokkal lehetséges. A jobbliberális szabad demokraták ugyanakkor a költségvetési szigor szószólói, és a koalícióba való belépéskor azt ígérték híveiknek, hogy visszafogják majd a két balközép párt költési hajlamát.

A gordiuszi csomót részben azzal akarták átvágni, hogy a koronavírus-járvány idején a vészhelyzetre tekintettel jóváhagyott, de végül fel nem használt összegeket átcsatornázták egy újonnan létrehozott klímavédelmi alapba. Ezzel új adósság sem keletkezne, miközben a Zöldek is költhetnének projektjeikre.

A probléma a koalíció számára, hogy a manővert az ellenzéki kereszténydemokraták (CDU) és keresztényszocialisták (CSU) panaszát követően az alkotmánybíróság novemberben alkotmányellenesnek találta, ami egy 60 milliárd eurós lyukat ütött a valamivel kevesebb, mint 500 milliárd eurós szövetségi költségvetésen. Ennek jelentősebb részét egy újabb jogi manőverrel elrendezték, de a 2024-es költségvetésben még mindig van egy 17 milliárdos mínusz, amelynek sorsáról még nem sikerült megállapodni.

A kihívás kisebb részt gazdasági, inkább politikai jellegű. Két évvel a választások után a koalíció háromból két tagjának népszerűsége mélyponton van, és különösen a szabad demokraták (FDP) számára kezd egyre nehezebben vállalhatóvá válni a közös munka, miközben a CDU–CSU igyekszik keményebben támadni a kormányt, és a szélsőjobbos Alternatíva Németországnak (AfD) is megerősödött. Ez a helyzet felerősíti a koalíció tagjai közti nézeteltéréseket, és a német gazdaságpolitika jövőjével kapcsolatos, eleve nem túl optimista jóslatokra is hatással van.

Alkotmányos takarékosság

A történet háttere, hogy 2009-ben, a globális pénzügyi válság hevében az Angela Merkel kancellár által vezetett kereszténydemokrata–keresztényszocialista–szociáldemokrata nagykoalíció alkotmányba foglalta, hogy a szövetségi és tartományi kormányoknak kiegyensúlyozott költségvetést kell vezetniük. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szövetségi büdzsé strukturális deficitjének GDP-arányosan 0,35 százalék alatt kell maradnia.

Akkortájt a német közélet népszerű elképzelése volt, hogy a 2008-as válságot, illetve az azt követő európai adósságválságot a túlzott eladósodás okozta, és a prudens államháztartás a stabilitás és a fenntartható növekedés alapja. A szociáldemokraták (SPD) részéről emellett az is megjelent az indoklásban, hogy a takarékoskodást a „generációs méltányosság” is megköveteli, azaz a német társadalom nem hagyhat nagy adósságterhet gyermekeire.

Ugyan az alkotmányos előírás csak 2016-tól élt, a szövetségi kormány költségvetése már 2012-re elérte a „fekete nullát”, azaz egyensúlyba került. Két évvel később Wolfgang Schäuble, a CDU pénzügyminisztere büszkén hirdette, hogy a büdzsé többlettel zárt; a szufficit mértéke 2017 és 2019 között már a GDP 1,3 és 1,9 százaléka között mozgott, miközben az Európai Unió és az eurózóna átlaga még ekkor is enyhe, fél százalékos mínuszt mutatott (ráadásul a német adat eleve felfelé húzta az uniós átlagot is).

Ennek a koronavírus-járvány vetett véget, amikor a gazdasági és társadalmi összeomlás elkerülése végett az állam kénytelen volt kiköltekezni. Miután az alkotmány vészhelyzet esetén engedélyezi az adósságfék felfüggesztését, a parlament 2020-ban ezt kihasználva hatályon kívül helyezte a rendelkezést, amit később 2022-ig meghosszabbítottak.

A válság kezelése végett a parlament egyrészt felhatalmazást adott a kormánynak, hogy az adósságfékben foglalt korlátot átlépve bocsásson ki adósságot. A másik csapásirány a költségvetésen kívüli pénzügyi alapok létrehozása volt, amelyeken keresztül az adósságfékkel dacolva lehet kezelni egyes problémákat. Ez a gyakorlat még a 2021-es kormányváltás előtt indult, a CDU–CSU és az SPD nagykoalíciója alatt, Angela Merkel akkori kancellár és Olaf Scholz jelenlegi kancellár, akkori pénzügyminiszter bábáskodása mellett.

Alapok

Az egyik ilyen a 2020 márciusában a koronavírus-járvány gazdasági hatásainak enyhítésére létrehozott gazdasági stabilizációs alap (WSF), amelyet eredetileg 600 milliárd eurós névleges kerettel indítottak (bár az összeg nagyobb része állami hitelgaranciát, nem pénzbeli juttatást takart), amelyet később 250 milliárdra módosítottak a program 2021-es meghosszabbításakor. A WSF-et a koronavírus-járvány lecsengése, illetve az Ukrajna elleni orosz inváziót követő energiaár-emelkedés fényében 2022-ban az energiaválság kezelésére fazonírozták át, 200 milliárd eurós kerettel. 2022 tavaszán, az ukrajnai háború következtében a parlament kétharmados többséggel a német hadsereg modernizálására is létrehozott egy további, százmilliárd eurós alapot.

A koalíció emellett indított egy klímavédelmi és transzformációs alapot (KTF) is, amelyből 2024 és 2027 között 212 milliárd eurónyi beruházást terveznek finanszírozni, egyebek mellett hőszivattyúk és elektromos autók elterjesztését, a hidrogrénenergia támogatását, az ingatlanállomány energetikai korszerűsítését, valamint a vasút fejlesztését; de ebből az alapból finanszíroznák az Intel és a tajvani TSMC tervezett németországi mikrocsipgyárainak tízmilliárd eurós nagyságrendű állami támogatását is.

A mostani ügy ezen alapot, illetve annak feltőkésítését érinti. Egy, a 2021-es költségvetéshez sorolt 60 milliárd eurós összeget végül nem költöttek el a járvány kezelésére, ezért azt a kormány 2022-ben átcsatornázta a klímavédelmi alapba, arra hivatkozva, hogy a zöld átállás támogatása a járvány utáni gazdasági talpra állást segítené.

Az ellenzék megtámadta a lépést, 197 konzervatív képviselő az alkotmánybírósághoz fordult, amely november közepén úgy találta, hogy a manőver valóban alkotmányellenes. A bírák szerint egyrészt egy adott célra elkülönített összeget nem lehet nyomós indoklás nélkül más célokra átcsoportosítani; másrészt az egyik évben bent ragadt pénzt nem lehet csak úgy a következő évre áttolni a vonatkozó szabályok alapján.

Ez egy 60 milliárd eurós lyukat ütött a költségvetésen, amelyet most az adósságfék ismételt felfüggesztésével akar betömni a koalíció, arra hivatkozva, hogy az Ukrajna orosz lerohanását követő energiaár-emelkedés hatásai máig tartó vészhelyzetet jelentenek. Erről várhatóan december 13-án szavaz a parlament alsóháza, amelyet a felsőház 15-én hagyhat jóvá. Ha ez megvan, a kormány 43,2 milliárd eurós adósságkibocsátást tervez jóváhagyni, a 60 milliárdos lyuk maradékát pedig kiadáscsökkentéssel tervezik betömni. Azaz a 2023-as büdzsére nézve már nem lesz lényegi hatása a döntésnek.

A nagyobb kérdés a 2024-s költségvetés, amelynek eredetileg tervezett összegéből most 17 milliárdot húzott ki az alkotmánybíróság, de az FDP és a két balközép párt még huzakodik azon, hogy ezt hogyan pótolják, illetve pótolják-e egyáltalán.

Népszerű önsorsrontás

A Zöldek és az SPD aktivizmusa mögötti fő érv, hogy a német gazdaság csak jelentősebb beruházásokkal lesz képes kikecmeregni a legalább 2017 óta tartó gyengélkedésből, jobb infrastruktúra, gyors digitalizáció és a zöld átállás állami támogatása szükséges ahhoz, hogy a változó világgazdasági viszonyok között is versenyképes maradjon az ország. 

Ezek nem különösen új gondolatok: Schäuble és Merkel nézeteit a közgazdászok és elemzők többsége már a 2010-es évek derekán sem osztotta. Az előző évtized gyenge növekedése és alacsony kamatkörnyezete mellett a német állam ingyen, sőt egyes időszakokban negatív kamatra tudott adósságot kibocsátani, amelyből számos, a gazdaság fenntartható fejlődését támogató beruházást lehetett volna finanszírozni. Merkel és Schäuble azonban nem élt ezzel a lehetőséggel, aminek következtében – a növekvő szociális kiadások mellett – az állami beruházások értéke csökkenni kezdett.

Ma Németország a nagyrészt a fejlett világ országaiból álló Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tagjai között az utolsók között kullog az állami beruházások GDP-arányos értékét illetően, olyan társaságban, mint Chile és Kolumbia, még a papíron kis állammal bíró Egyesült Államoktól is jóval lemaradva. (Persze az adatsorból az is kiderül, hogy a ló másik oldalára sem érdemes átesni: Magyarországon az állam például hiába költ kiemelkedően sokat a beruházásokra, ha ezek megtérülése gyakran kétséges.)

A beruházások alacsony szintje fontos szerepet játszott benne, hogy az ország a jelek szerint egyre kevésbé képes megbirkózni a 21. század technológiai változásaival és világgazdasági turbulenciáival. Mint az ING bank elemzői az alkotmánybírósági döntést követő jelentésükben írták, az megfelel az adósságfék logikájának, de „felmerül a kérdés, hogy az adósságféknek van-e értelme gazdasági szempontból, amikor az ország strukturális stagnálással és számos súlyos kihívással és átalakulással néz szembe, amelyek (leküzdése) fiskális támogatást igényel”.

A probléma a kormány számára, hogy az adósságfék mindig is rendkívül népszerű volt a német választók körében, és ez ma is így van: a közszolgálati ZFD november végi felmérése szerint a németek 61 százaléka nem támogatja a szigor lazítását, és 57 százalék szerint a kiadások visszafogásával kellene felülkerekedni a helyzeten – főleg a kereszténydemokraták és az AfD választói között népszerű a takarékoskodás. Hasonló eredményre jutott a Spiegel száméra a Civey nevű cég által végzett közvélemény-kutatás is, amely 64 százalékos elutasítottságot és 24 százalékos támogatottságot mért.

Koalíciós kálvária

A 17 milliárdos 2024-es költségvetési lyuk az eredetileg 445 milliárdosra tervezett szövetségi büdzséhez, és főképp a teljes, nagyságrendileg 1900 milliárd eurós német állami költéséhez képest csepp a tengerben (a német állami kiadások döntő részét a tartományok bonyolítják le).

Ugyanakkor a hiányzó pénz pótlása, illetve általában véve az állami beruházások finanszírozása egyrészt ismét komoly vitákat okoz az egyébként is rendkívül népszerűtlen és sok nyilvános vitába bonyolódó koalíció tagjai között; másrészt a német gazdaságpolitika jövőjét illetően is kérdéseket vet fel.

Az előbbit illetően a frontvonal az FDP és a két balközép párt között húzódik. Christian Lindner szabad demokrata pénzügyminiszter korábban többször közölte, hogy minél hamarabb vissza kell térni az adósságfékhez, és 2024-re vonatkozóan nem fog belemenni az újabb felfüggesztésbe. Ezzel szemben a szociális kiadások megvágását – többek között az itthon általában munkanélküli segélyként is aposztrofált Bürgergeld tervezett 12 százalékos emelésének felfüggesztését –, a nemzetközi segélyezés visszafogását és egyes fejlesztési projektek leállítását javasolta.

Lindner és pártja kompromisszumkészségét csökkenti, hogy az FDP szavazóinak a ZDF felmérése szerint csupán harmada támogatja az adósságfék lazítását. A még nagyobb probléma Lindnerék számára, hogy az FDP szavazói egyre kevesebben vannak: az októberi tartományi választásokon a szabad demokraták kiestek a bajor parlamentből, és Hessenben épphogy csak megugrották az öt százalékos küszöböt. December eleji felmérések szerint jelenleg a szövetségi parlamentbe se jutnának be, országosan csupán 4 százalékon állnak.

Az FDP-t bátoríthatja az is, hogy az ARD felmérése alapján a németek többsége elvben pártolja a jóléti kiadások csökkentését, és Ukrajna támogatását is megvágnák. A felmérésből az is kiderül, hogy a klímavédelmi költés mögött hiába áll többségi támogatás, annak aránya csökken: 41 százalék szerint meg lehetne vágni a klímaalapot, és 62 százalék úgy véli, hogy Németország már eleget tett a klímavédelemért – dacára annak, hogy az egy főre vetített évi 8 tonnás német szén-dioxid-kibocsátás messze veri a 4,7 tonnás világátlagot, és az európai közvélemény által gyakran szénkazánként elkönyvelt Kína értékével azonos.

Olaf Scholz szociáldemokrata kancellár ugyanakkor kategorikusan elutasítja a jóléti kiadások megvágását: amikor a szociáldemokraták legutóbb Gerhard Schröder kancellársága alatt az ezredforduló után hasonló reformokat hoztak, két évtizedig nem állt helyre támogatottságuk (és a jelek szerint a 2021-es reneszánsz is tiszavirágéletű volt). Az SPD egyes politikusai ezzel szemben adóemelést akarnak, ám az FDP ezt elutasítja, miután központi választási ígérete volt az állami költekezés visszafogása és az adóemelés kizárása.

Az FDP-t a klímavédelem és a zöld átállás sem különösebben hozza lázba, ugyanakkor ezen a téren a Zöldek nem hajlandóak spórolni. A Zöldek a kezdetektől ellenezték az adósságféket, és a klímaalap által felkarolt beruházásokban látják Németország jövőjét. Ők inkább az állami energiaszubvenciók kivezetését, illetve jövedelmi alapon való szűkítését hozták fel, Robert Habeck zöldpárti gazdasági miniszter azt is felvetette, hogy a klímavédelmi alap beruházásait prioritási alapon finanszírozzák, azaz a legfontosabb projekteket vegyék előre.

A szociáldemokraták és a Zöldek, valamint a szélsőbalos Baloldal táborában többségben vannak az adósságfék lazítását, illetve megkerülését támogatók, azaz számukra a tábor nyomása ellentétes irányú, mint az FDP esetében. 

Mély seb a német gazdaságpolitikának

Ezzel együtt az SPD politikusai a hét elején bizakodóak voltak a 2024-es büdzsé rendezését illetően, szerintük sok előrelépés történt a tárgyalásokon, és már a héten megszülethet az alku a koalíciós pártok között. Lindner is arról beszélt, hogy a nézeteltérések dacára kitart a koalíció mellett, és a jelen állás szerint nagyon nincs is más lehetősége: előrehozott választások esetén az ő pártja húzná a legrövidebbet.

Bármilyen alku is születik, az vélhetően nem tudja majd ellensúlyozni a kormány népszerűségvesztését. Az előző választásokon a legtöbb voksot gyűjtő, 26 százalékon végző SPD 14 százalékra esett vissza; a ZDF idézett felmérésében 60 százalék rossznak ítélte a kormány munkáját, és 82 százalék rossznak tartotta a koalíció pártjai közti viszonyt. Egy másik közszolgálati média, az ARD felmérése szerint Scholz támogatottsága 20 százalékon áll, ami a legalacsonyabb érték azóta, hogy 1997-ben a csatorna elkezdte mérni a kancellár megítélését. Az SPD és az FDP számára a következő két év várhatóan valamivel jobb gazdasági teljesítménye és a reálbér-emelkedés visszatérése reménysugarat jelent, bár a népszerűségvesztésük és a szélsőjobb megerősödése mögött ennél mélyebb és nehezebben kezelhető társadalmi és politikai folyamatok állnak.

Az is nagy kérdés, hogy mi lesz a WSF-fel. Friedrich Merz, a CDU Merkelnél kevésbé diplomatikus vezetője korábban már belengette, hogy ezen alap felfüggesztése érdekében is alkotmánybírsági panasszal élnek, és a novemberi döntést követően a pénzügyminisztérium felfüggesztette az alap kifizetéseit. A jelenlegi állás szerint a programot idén kénytelenek lesznek kivezetni, bár korábban 2024-ig meg akarták hosszabbítani. (Az eredeti, 200 milliárdos keretnek eddig csak kis részét költötték el, 2022-ben összesen 30 milliárdot.)

Ez nemcsak a koalíciót, hanem a német gazdaságpolitika jövőjét is megkérdőjelezheti: az eleve alacsony beruházási ráta további csökkenése a legtöbb elemző szerint megbosszulná magát, és elnyújtaná az idén recesszióba került német gazdaság problémáit.

Az se világos, hogy az adósságféket politikai haszonszerzésre használó Merz és a CDU hogyan oldaná meg a fent említett kihívásokat. Sőt, miközben számos cikk született a koalíció összeomlásáról, az sem világos, hogy pontosan hogyan is nézne ki egy új kormány: hacsak az AfD-vel nem akarnak koalícióra lépni – ami a legtöbb konzervatív politikusnak és választónak egyelőre tabu –, a CDU jobb híján azokkal a pártokkal lesz kénytelen lepaktálni, amelyek az elmúlt hetekben Merz inkompetensnek nyilvánított. Merz az elmúlt hónapokban az AfD-vel és a Zöldekkel való együttműködést is kizárta, ami jelzi, hogy nyilatkozatai inkább a tábor tüzeléséről szólnak, mintsem a politikai realitásokról – miközben egyáltalán nem biztos, hogy a következő voksolásnak az ő vezetésével vág majd neki a konzervatív pártcsalád.

Ezzel együtt a német gazdasági menekültek fogadására egy ideig vélhetően még nem kell készülni Magyarországon. Ez eleve elég merész kijelentésnek tűnik egy olyan kormány miniszterétől, amelynek költségvetési hiánya 2011 és 2023 között GDP-arányosan minden évben súlyosabb volt a németnél, államadóssága jó tíz százalékponttal magasabb, és közben azon akkumulátorgyáraktól vár gazdasági megváltást, amelyek elsősorban német gyártóknak, a német piacra szánt autókba fognak leszállítani.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Pénz Világ 2024-es költségvetés alkotmánybíróság államadósság cdu fdp költségvetés költségvetési hiány németország olaf scholz SPD Zöldek Olvasson tovább a kategóriában