A szerző Kovács Krisztián, üzletfejlesztésért és stratégiai tervezésért felelős igazgató, Concorde. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.

Nem akárki és nem is olyan régen mondta, hogy „Argentína mindent jól csinál”. A világ akkor egyik legbefolyásosabb alapkezelője, Michael Hasenstab nyilatkozott így 2018-ban. Nagyon úgy tűnik, hogy Argentína úgy öt-hat évvel azután, hogy „mindent jól csinált”, hosszú próbálkozás után végül levonva a tanulságot, a lehető leghivatalosabban alkalmatlannak nyilváníthatja magát a saját deviza kibocsátására, a saját devizára épülő pénzügyi rendszer működtetésére.

Dicsérő szavaival a szupersztár alapkezelő azt a súlyos döntését támasztotta alá, amellyel óriási összegekért vásárolt argentin államkötvényeket azokba a kötvényalapokba, amelyekbe előszeretettel vett más befektetők által túl kockázatosnak tartott államkötvényeket, korábban, a 2010-es évek elején mások mellett forintos és dolláros magyar állampapírokat.

A döntéshozatali mechanizmusban ugyanakkor alapvető különbségek voltak a magyar és a későbbi argentin befektetések között. Hasenstab annak idején többször találkozott Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel, tehát személyesen győződött meg arról, hogy a magyar államkötvények által megtestesített adósság visszafizetése szempontjából legfontosabb ember kicsoda, mit mond, mit akar, milyen cselekvési szabadsággal rendelkezik. Ennek alapján döntött úgy, hogy egy időben a magyar államadósság 10 százalékánál is nagyobb részt kitevő mennyiségben tart magyar állampapírt a Templeton hatalmas kötvényalapjaiban. A dolláros magyar papírokkal biztosan jól járt, a forintosak esetében ez már nem teljesen biztos. Ugyanis amikor például 2012 tavaszán Magyarországot dicsérte meg – „szeretjük, amit mások utálnak, és ez illik Magyarországra”, mondta  –  akkor egy dollárjáért hozzávetőleg 230 forintot kapott, viszont most, amikor ezt írom, ezért a 230 forintért már csak 66 centet kapna vissza.

De térjünk is vissza a döntéshozatali különbségekhez! Amíg tehát a portfóliómenedzser a magyar befektetéshez azt tartotta a legfontosabbnak, hogy belenézzen a magyar miniszterelnök szemébe, többször is, addig Argentína esetében néhány évvel később már egy saját fejlesztésű, csodálatos értékelési modellt alkalmazott a hozzá hasonlóan kiváló koponyákból válogatott csapatával. Ez a modell számszerűsített és összehasonlíthatóvá tett mindent. Az még csak hagyján, hogy ezt megtette a makrogazdasági adatokkal, az azokból becsülhető pályákkal, trendekkel, de úgy képzelték, hogy mérhetővé, numerikusan értékelhetővé tették a kormányzás minőségét is.

E soroknak képességei korlátait fájdalmasan jól ismerő írója ezt hallván kezdett el a kételkedés sötét sikátoraiban magába fordulva bolyongani. Egyfelől adott volt az illő tisztelet a szakmánk világának tetején tündöklő szupersztár és a körülötte lévő szupercsapat iránt, másfelől felsejlett a gyanú, hogy e kiválóságokat ezúttal tán mégis inkább a hübrisz ragadta el, és csodamodelljükkel talán csak a tévedhetetlenség ellenállhatatlan illúzióját képletezték be egy gyönyörűséges Excel-táblába. A kételkedés sikátoraiból nemsokára széles út nyílt a világosság felé, ugyanis a csodamodell a kötvénybefektetők, hitelezők számára releváns kormányzati teljesítményt elemezve Argentínáról rózsás, az Egyesült Államokról pedig aggasztó képet rajzolt fel. Ez pedig a csodamodellt fejlesztő szupercsapat szerint indokolta az amerikai kötvények alulsúlyozását, és az argentin kötvények masszív felülsúlyozását a portfóliókban. Ekkor a mezítlábas kelet-európai megfigyelő számára is egyértelművé vált, hogy

a józan ész alkalmazása ezen a ponton megfelelő érdeklődés hiányában elmaradt.

Argentin államkötvények politikai kockázatát pozitív értelemben szembe állítani az amerikaiakkal akkor is tőről metszett ostobaság, ha akkor éppen az Egyesült Államok elnöke egy olyan ember volt, aki kicsit később, egy világjárvány idején élő adásban vetette fel háztartási tisztítószerek intravénás alkalmazását a koronavírusban megbetegedett emberek gyógyításában.

Ha már az ostobaságnál tartunk, Argentína esetében is elő kellett volna, hogy kerüljön az Einsteinnek tulajdonított mondás, mely szerint az ostobaság definíciója az, hogy ugyanazt tesszük, amit szoktunk, de a megszokotthoz képest újra és újra más kimenetelben reménykedünk. Argentína ugyanis a nemzetközi forgalomba került államkötvényei tekintetében eddig nem kevesebb, mint kilenc alkalommal ment csődbe, tehát kell egyfajta erős hit egy olyan elemzési keretben, amely azt mondja, hogy tizedszer ez már biztosan nem történik meg.

Bámulatos ugyanakkor, hogy a legutóbbi argentin elnökválasztás győztese, Javier Milei egy olyan programmal állította maga mögé a polgárok meggyőző többségét, amelyben szerepel a peso nevű, többszörösen kudarcba fulladt kísérlet lezárása. Persze nem a helyi fabatka hibája, hogy Argentína újra és újra fejre áll gazdaságilag – most éppen valahol 150 százalék körül van az infláció, a peso az elmúlt pár évben megint elvesztette az értéke úgy 90 százalékát, illetve a tranzakciós képessége jelentős részét. A probléma az, ami máshol, csak egy kicsit keményebben tolják ugyanazokat a szereket: nem tudnak kitörni a populista spirálból, ezért ostobán kormányoznak, mert az adott környezetben csak ostobán lehet kormányozni. Nagy hiány, nagy adósság, nagy leértékelés, nagy infláció, nagy elégedetlenség, ezt kezelendő nagy állami osztogatás, azaz még nagyobb hiány, még nagyobb adósság, még nagyobb leértékelés, még nagyobb infláció, még nagyobb elégedetlenség…

A megválasztott, majd december 10-én beiktatandó új elnök lényegében azt mondja, amikor a jegybank bezárását, és az amerikai dollár bevezetését ígéri, hogy sem ő, sem más nem lesz képes kitörni soha ebből az ördögi körből. Ha ellenben az argentin állam lemond a pénzrontás, a pénzszaporítás technikai lehetőségéről – és átadja magát az amerikai pénzrontás, az amerikai pénzszaporítás jóleső biztonságának – akkor a populista idiotizmus azonnal lebukik, azonnal fáj, nincs kegyelmi időszak, nem lehet majd legalább még egy választási kampányra újra megpörgetni az egyébként teli tárral játszott orosz rulettet. Ha a kormány felelőtlenül akar költekezni, az egyetlen lehetősége az lesz, hogy dollárban adósodik el, ehhez pedig vagy a sokat látott argentin lakosságot kell rávennie, hogy adja kölcsön neki a dollárját, vagy ki kell várnia a következő szupersztár alapkezelőt, aki – teszem azt az intravénásan alkalmazott háztartási tisztítószerek pápájának jövő évi újraválasztása után – ismét kimutatja egy akkor már mesterséges intelligenciával is megtámogatott modellel, hogy az argentin kormányzás minősége kevesebb kockázatot hordoz, mint mondjuk az amerikai.

A dollár bevezetése hivatalos argentin fizetőeszközként, a peso jól megérdemelt hullámsírba küldése még nem kész tény, már csak azért sem, mert egy iszonyatos, ámde alighanem

elkerülhetetlen sokkterápia része lesz, ha lesz.

A megválasztott elnök egyelőre keresi és nem találja a programot végrehajtó jegybankelnököt és pénzügyminisztert – nem csoda, hogy az elképzeléseit támogató, komoly szakmai előélettel rendelkező jelöltek sem akaródznak vállalni ezeket a nagy népszerűséggel aligha kecsegtető pozíciókat.

Mielőtt pedig teljesen átadnánk magunkat az argentin izgalmak nyomon követésének, egy pillanatra gondoljunk bele abba, mekkora híre van manapság annak, hogy egyes dél-amerikai országok jüan hiteleket kapnak a kínai kormánytól, pláne annak, hogy éppen Argentína fizetett már be az IMF-es számlájára jüanban, szóval, hogy milyen „egyértelmű” immár minden újságolvasónak, hogy a dollárnak vége, térdre, imához, a kínai központi bank nyilaitól ments meg uram minket.

És erre az istenadta argentin nép testületileg behívja a dollárt, testvéri segítségnyújtás céljából.

Márpedig mint tudjuk, Argentína mindent jól csinál.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ Argentína gazdaságpolitika infláció peso populizmus Olvasson tovább a kategóriában