Az Egyesült Államokban az utóbbi években mindkét nagy politikai táborban többségbe kerültek a Kínával szemben konfrontatív külpolitikai és külgazdasági fellépést propagáló döntéshozók. Bár a közéleti és különösen a tudományos szféra az utóbbi időben igyekszik jelezni, hogy a túlzott keménykedés veszélyes és szükségtelen, a két ország közti elvi- és érdekellentétek, valamint a másik céljait és motivációit övező bizalomhiány fényében a potenciális együttműködés keretei elég szűknek tűnnek.

Erre a politika Pekingben is hasonló szólamokkal reagált. Hszi Csin-ping pártfőtitkár – aki általában kerüli Amerika név szerinti szapulását – március közepén, a névleg a törvényhozás szerepét betöltő Országos Népi Gyűlés és a politikai, gazdasági és társadalmi elitet tömörítő Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület üléseinek farvizén azt mondta, 

az Egyesült Államok vezette nyugati országok Kína teljes körű feltartóztatására, körbezárására és elnyomására törekedtek, ami példátlanul súlyos kihívást jelent az ország fejlődésére nézve.

A kínai akadémiai szféra és a közélet geopolitikai influenszerei is ebből az alapállásból indulnak ki, ugyanakkor számos, gyakran egymással teljesen ellentétes verzió kering a pekingi vitákban arról, hogy Kínának hogyan kell reagálnia erre a kihívásra. A spektrum egyik végén a nacionalista influenszerek a “Nyugattal” való keményebb szembefordulást követelnek; a másik véglet szerint az Egyesült Államokkal nem érdemes ujjat húzni; megint mások a konfrontáció helyett az amerikai szövetségi rendszer gyengítését és az Egyesült Államoktól távolabb álló országok megnyerését javasolják. 

Galambok

A mérsékeltebb hangok egy velős összefoglalóját adja Ta Vej, a legmagasabban jegyzett kínai egyetem, a Csinghua professzora, az egyetem nemzetközi stratégiai és biztonsági tudományok intézetének vezetője február eleji esszéjében. Ta az egyébként keményebb hangneméről hírhedt Global Times pártlapban arról írt, hogy Kínának nem érdeke belemenni a hidegháborúzásba, és a nyugati világgal, de még az Egyesült Államokkal is törekedni kell a lehetőségekhez képest jó viszonyra. 

Szerinte az amerikai döntéshozók minden áron ki akarják zárni Kínát a világ politikai és gazdasági vérkeringéséből, és ezáltal megpróbálják megakadályozni fejlődését. Ugyanakkor Kínának nem minden területen kell felvenni a kesztyűt: az alapvető érdekeit – területi szuverenitás, beleértve Tajvant, politikai biztonság és a rendszer stabilitása – keményen védenie kell, de globális ügyekben, mint a klímaváltozás vagy a közegészségügyi kérdések, ettől még érdekükben áll az együttműködés. Azt is kiemeli, hogy Kína fejlődése erősen függ a fejlett világgal való gazdasági kapcsolatok fenntartásától, és erre Amerika számos európai és ázsiai szövetségese is nyitott. Sőt, a nyugati világgal való kapcsok ereje stratégiai szempontból is Kína hasznára válhat. 

Van Csi-szi, a Peking Egyetem nemzetközi és stratégiai tanulmányok intézetének vezetője és a mérsékelt külpolitika régi (a helyi miliőben akár liberálisnak is nevezhető) szószólója szerint a belátható jövőn belül – minden belső problémája és a világpolitikai álszentségét és erejének csökkenését kísérő presztízsvesztesége ellenére – az Egyesült Államok marad a globális rend alakítására a legnagyobb befolyással bíró szereplő:

bár a világ számos országa nem szereti Amerikát, az amerikai erő hiányától, egy potenciális hatalmi vákuumtól még jobban tartanak.

Peking egyik fő teendőjét ebben a helyzetben a gazdasági nyitottság fokozásában látja, amellyel szerinte Kína és a külvilág is jól jár az Amerikával szembeni gazdasági és politikai feszültségek közepette. A másik fontos dolog szerinte, hogy mind Washingtonnak, mind Pekingnek türtőztetnie kell magát, előbbinek különösen Tajvan kérdésében.

Sen Vej, a sanghaji Csiaotong Egyetem jogászprofesszora és kollégái a Kína és az Egyesült Államok közti kereskedelmi vitákra fókuszáló írásukban szintén liberális vonalon érvelnek: szerintük Peking számára a legjobb út, ha igyekszik konstruktívan fellépni egy új, tágabb nemzetközi támogatásnak örvendő gazdasági és kereskedelmi szabályrendszer felállítása és a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) reformja érdekében.

Jen Hszüe-tong, a Csinghua Egyetem professzora és a nemzetközi kapcsolatok neoklasszikus realista iskolájának teoretikusa úgy vélte, hogy a blokkosodás ugyan reális folyamat, de a blokkok nem válnak átjárhatatlanná, és a “Kelet” és “Nyugat” közti együttműködés nem fog megszakadni a pragmatikus közös érdekek mentén. Szerinte a kínai–amerikai viszony nem egy új hidegháború, hanem egy kényelmetlen béke, ahol a versengés valós és fokozódik, de egy háborús szembenállás esélyei nagyon alacsonyak. 

Déli nyitás

Egy gyakori gondolat a kínai írásokban, hogy Peking felemelkedő hatalomként a nem nyugati világ, a manapság gyakran “globális Dél” néven emlegetett országok potenciális vezetője, és ezen országok megnyerésével tudja ellensúlyozni az Egyesült Államokat. 

Jang Ping, a Peking Kulturális Szemle című jó nevű folyóirat főszerkesztője egy év eleji beszédében azt mondta, Pekingnek az amerikai nyomásra egy “új típusú nemzetközi rendszert” kell építenie a globális Dél országaira támaszkodva. Ő az Egy övezet, egy út nevű kínai külgazdasági projektet is ennek szentelné: a Délkelet-Ázsiával, Közép-Ázsiával, Közel-Kelettel, Afrikával vagy akár Latin-Amerikával  “nem csak üzleti, hanem stratégiai szinten” is számolni kell. Ennek érdekében Kínának vállalnia kell az esetleges üzleti és pénzügyi veszteségeket is, más szóval részben magára kell vállalnia a fejlődő világ támogatásának költségeit.

Csin Tien, az állambiztonsági minisztérium alatt működő nemzetközi kapcsolatok intézet (CICIR) Közel-Kelet-szakértője Hszi tavalyi szaúdi útja kapcsán írt kommentárjában szintén azt emelte ki, hogy míg az Egyesült Államok “az emberi jogok ürügyén beavatkozik az arab belügyekbe, de nem hajlandó pénzt fektetni a Közel-Keletbe”, addig Kína támogatja az arab országok “stratégiai autonómiáját” és a szuverén emberi jogi, politikai és ideológiai állásponthoz való jogukat. Más szóval az amerikai bekerítésből való kitörés eszköze a pénz és a be nem avatkozás hirdetése a nem nyugati világban.

Hozzájuk hasonlóan Hszü Min-csi, egy másik állami “szuperagytröszt”, a sanghaji nemzetközi gazdasági kutatóintézet alelnöke tavaly ősszel egy szemináriumon arról beszélt, hogy az amerikai és európai stagflációt kihasználva Kínának növelnie kell befektetéseit és importját a környező országokból, hogy ezzel növelje ezen országok kínai gazdasági függőségét és korlátozza az Egyesült Államok gazdasági befolyását a térségben. Míg Vang Csi-szi esetében a gazdasági nyitottság a közös érdekek miatt fontos, Hszü egyértelmű stratégiai éllel kezeli azt, bár azt is hozzáteszi, hogy a világgazdasági kormányzás egyes pragmatikus területein továbbra is érdemes együttműködni az Egyesült Államokkal és Európával. 

Ha harc, hát legyen harc

A fenti, óvatosabb táborral szemben kínai akadémiai szféra egyes tagjai úgy vélik, Kína elég erős ahhoz, hogy konfrontatívabban lépjen fel az Egyesült Államokkal szemben. Je Haj-lin, a kínai társadalomtudományi akadémia kutatója az Egyesült Államok Indiai- és Csendes-óceáni térségre vonatkozó stratégiáját ekéző írásában amellett érvel, hogy az Egyesült Államok ereje hanyatlóban van, külpolitikáját képességei és ambíciói közti ellentmondás terheli, és emiatt Kína a jelenleginél sokkal keményebb ellenszegülést is megengedhetne magának. 

Szerinte Kínának erőből kell megosztania és szétvernie az Egyesült Államok szövetségi rendszerét; jeleznie kell, hogy szükség esetén kész katonai erőt alkalmazni; technológiailag le kell válnia az Egyesült Államokról és “bábjairól”; növelnie kell gazdasági befolyását; és ideológiai téren is terjesztenie kell a kínai kultúra erejét. Ha pedig emiatt összetűzésbe kerül az Egyesült Államokkal, akkor az “ellentámadásnak súlyosnak és kitartónak kell lennie, hogy ne csak a kínai álláspontot jelezze, hanem valódi károkat okozzon az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek”.    

Li Feng, a Peking Egyetem államigazgatási karának professzora és a kínai technológiai önellátás régi proponense egy idén év elején a nacionalista Kuancsa nevű online lapban megjelent interjúban azt hangoztatta, hogy Washington tavaly Kínára, illetve egyes kínai cégekre kivetett technológiai exportkorlátozásai egy technológiai–gazdasági “atomcsapással” érnek fel, ezért Kínának saját gazdasági atomfegyverével kell reagálnia, és ki kell zárnia az amerikai, illetve az amerikai szankciókat betartó európai cégeket piacáról. 

“Az Egyesült Államok az elmúlt években egyszerre akarta elfojtatni Kínát és pénzt csinálni a kínai piacon. Erre Kínának azt kell válaszolni, hogy ha meg akarsz fojtani, nem hagylak pénzt csinálni”, mondta Lu.

Ideológiai küzdelem

Egyes geopolitikai influenszerek egy “Nyugat a Kelet ellen” globális kultúrharcként értelmezik a helyzetet. Csang Vej-vej, a Fudan Egyetem hírhedt Kína-tanulmányok intézetének vezetője írásaiban, beszédeiben és online megnyilvánulásaiban gyakran elmélkedik az amerikai imperalizmus legyőzéséről; azt hangoztatja, hogy a kínai közéletet meg kell tisztítani a “nyugati elvek”, a piacgazdaság és az amerikai kultúra híveitől; Oroszország ukrajnai “különleges katonai műveletéről” pedig úgy vélekedett, az a nem nyugati világ számára ideológiai felszabadítást, a szankciós politika a nyugati világgazdasági rend végét jelenti. 

Kínai szerzők egy népes csoportja ennél jóval stratégiaibb módon közelít az ideológiai versengés kérdéséhez. Ugyan a probléma forrása szerintük az, hogy az oktondi nyugatiak nem értik és/vagy félremagyarázzák Kínát, inkább a meggyőzés erejében hisznek, mint a harcot hirdetik. Szun Ji-seng, az egyik fő kínai diplomataképző, a kínai külügyi egyetem alelnöke szerint a nyugati és globális “diszkurzív erő” növelésére van szükség, azaz nagyobb vehemenciával kell terjeszteni a világban a kínai rendszer dicséretét. 

Vang Ji-vej, a Zsenmin Egyetem professzora és a Hszi Csin-ping pártfőtitkár “a kínai típusú szocializmus új korszakával” kapcsolatos gondolatainak magyarázatára létrehozott intézet alelnöke több írásában hasonló húrokat penget. Szerinte a nyugati világ Kínával kapcsolatos nézeteit egy “kognitív paradoxon” jellemzi, ahol Kína minél sikeresebb, annál rosszabb a megítélése, ami abból fakad, hogy a nyugati emberek másként látják az életet és a világot, és “félnek tanulni” másoktól. 

Ebben a helyzetben a feladat “a nyugati látásmód kiigazítása”, a Kínáról, illetve a Kínai Kommunista Pártról való nyugati gondolkodás helyretétele. Míg Nyugaton agresszívnak tartják a kínai külpolitikát, az valójában csak a történelmi folyamatokból fakadó nemzetközi rend kialakítását célozza, és ennek érdekében okosabb kommunikációval meg kell nyernie a fejlődő világ országait projektjéhez. (Azaz a Kelet-Nyugat ideológiai harc és a déli nyitás nála összekapcsolódik.) 

Ezek a gondolatok teljes egészében megjelennek a kínai külpolitikában is, Csin Kang frissen kinevezett külügyminiszter március elején majdnem azonos fordulatokkal beszélt a kínai kommunikáció erősítésének szükségességéről és a Kínát félremagyarázó Nyugatról.

Európa partner, vagy az USA láncos kutyája?

Az ukrajnai háború és a “Kelet–Nyugat” narratíva dominálja számos kínai Európa-kutató helyzetértékelését is, bár a hangsúlyok tág spektrumon mozognak: egyesek potenciális partnerként, mások Amerika láncos kutyájaként, megint mások eljelentéktelenedő térségként tekintenek az Európai Unióra. 

Csien Csun-po, a Fudan Egyetem Kína-Európa kapcsolatok intézetének második embere egy januári cikkében ambivalensen látja a közeljövőt. Szerinte az EU “stratégiai autonómiára” való törekvése annyiban pozitív Kína számára, hogy az az Egyesült Államoktól való távolodással jár és a Kína által áhított “multipoláris világrend” irányába mutat. Másfelől az EU konkrét külgazdaság-politikájának (Amerika nélkül) is erős Kína-ellenes éle van, az ukrajnai háború pedig csökkentette a különutas európai politika terét és növelte az Egyesült Államokhoz való igazodást. 

Szerinte ebben a helyzetben Kína számára a helyes út, hogy – amennyiben alapvető érdekei nem forognak kockán – deeszkalálja a helyzetet az EU-val szemben, és igyekezzen megnyerni az EU-n belül Kínával szemben hagyományosan barátibb országokat, például Franciaországot, Németországot és a visegrádi országokat (ami a realitások talaján maradva leginkább Magyarországot jelentheti). 

Szintén kimérten értékeli a helyzetet Jang Na, a Nankaj Egyetem Európa-kutatója, aki arról írt, ugyan az ukrajnai háború erősítette Európa Egyesült Államokra utaltságát, az EU messze nem Washington láncos kutyája, továbbra is autonómiára törekszik, és a globális politika fontos szereplője marad.

Long Csing, a sanghaji nemzetközi tanulmányok intézet (SIIS) nevű kormányzati agytröszt alelnöke borúsabban látja a helyzetet: szerinte az EU és tagállamainak Kínával szembeni “félreértései” és “előítéletei” mélyültek, avagy magyarra lefordítva az EU-nak számos elvi és gyakorlati érdekellentéte van Kínával szemben. Csang Csien, a CICIR Európa-tanulmányok szekciójának vezetője ezzel szemben az EU hanyatlására hivatkozva nem lát sok fantáziát Európa és Kína kapcsolatainak felvirágoztatására: az amerikai függés, a német gazdaság gyengesége, a dezindusztrializáció és a belső feszültségek miatt szerinte az EU befolyása eljelentéktelenedik, pusztán az amerikai külpolitika követőjévé válhat a térség.

Az természetesen ahogy a nyugati világ külpolitikai gurujai esetén, Kínát illetően is nyitott kérdés, hogy ezek a szerzők mennyire vannak hatással a kínai külpolitikára, illetve gondolataik mennyiben tükröznek valós vitákat, és mennyiben szolgálják a hivatalos narratíva építését és/vagy a szerzők politikai, közéleti és (mint azt Magyarországon is tudjuk, a hatalomhoz való viszonytól nem mindig független) akadémiai karrierjét. A vita kereteit jelzi, hogy amikor tavaly tavasszal a kínai államtanács egy kutatója, Hu Vej egy nyilvános cikkében bírálta Kína álláspontját az ukrajnai orosz invázióval kapcsolatban, és az írta, Peking nemzetközi páriává válhat, ha támogatja Oroszországot, azonnal vizsgálat indult ellene. 

Az utóbbi hónapok pekingi üzenetei alapján mindenesetre több tábor is reprezentálva érezheti magát a kínai külpolitikában, még ha nem is egyszerre. A déli nyitás egyértelműen folyik, bár nem teljesen problémamentes; az ideológiai hadviselést is feltekerték Pekingben; ugyanakkor Olaf Scholz német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök pekingi útjai alapján Európáról nem tett le a KKP, és ez fordítva is igaz; tavaly év végén pedig pár hétig még a kínai–amerikai enyhülés volt terítéken. Bár a kémballon ügye óta jóval keményebb a hangnem, a két ország közti kereskedelem értéke – a gazdasági atomfegyverekről való értekezések dacára – rekordot döntött tavaly.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ diplomácia Egy út egy övezet egyesült államok Európai Unió Kína külpolitika Olvasson tovább a kategóriában