Az orosz gázpiaci zsarolás számos fejlett országban jelentősen növelte az atomenergia népszerűségét: Németországtól Japánig több, a 2011-es fukusimai katasztrófa után még az atom kivezetését pedzegető ország is a maradék erőművek üzemidejének meghosszabbítását és a leállított reaktorok újraindítását mérlegeli, mások pedig újabb erőművek építését is felhozták. Utóbbi nézet Magyarországon is megjelent: Aszódi Attila korábbi paksi ügyekért felelős kormánybiztos nemrég arról beszélt, hogy hosszabb távon szükség lehet egy harmadik magyarországi atomerőműre.

Az atomenergia európai jövőjével kapcsolatos optimizmust ugyanakkor némileg árnyalja, hogy a szektorhoz közel álló szereplők nem az első alkalommal hirdetnek atomreneszánszt az ezredforduló óta. 

Az atomipar kezdeti szárnyalása az 1979-es, egyesült államokbeli Three Mile Island-i atomerőmű-baleset után alábbhagyott, majd az 1986-os csernobili katasztrófa következtében az 1990-es évekre mélypontra süllyedt az erőmű-építések száma. Azonban az ezredforduló után a biztonság és a hatékonyság terén is jelentős áttörést ígérő új reaktortípusok bejelentése, a fejlődő világ erősen növekvő áramigénye, valamint az üvegházgáz-kibocsátás csökkentésének vágya miatt ismét növekedni kezdett az atomreaktorok iránti kereslet, és egyesek már atomenergiai reneszánszról kezdtek beszélni. 

Mielőtt a reneszánsz valóban kibontakozott volna, jött a 2011-es fukusimai atomerőmű-baleset, amely után nemcsak a reaktorépítési láz hagyott alább, hanem több nagy atomenergia-termelő ország a reaktorok tervezettnél hamarabbi lekapcsolását irányozta elő. A reneszánsz megtorpanása azonban nem csak erőműbaleseteket övező lakossági félelmek számlájára írható. Már Fukusima előtt is gond volt, hogy

• a forradalminak kikiáltott új technológiák a valóságban problémásabbak voltak, mint a tervezőasztalon,
• a projekteket sokéves késések és jelentős költségtúllépések jellemezték, 
• miközben az alternatív energiaforrások ára meredeken zuhant, az atomenergia fajlagos költsége pedig nőtt.
• Az utóbbi két évtized néhány nyugati beruházása pedig azt is felszínre hozta, hogy Európában és az Egyesült Államokban súlyos szakember- és munkaerőhiány nehezíti az atomreaktor-építést. 

Egyszerűbbre tervezték, bonyolultabb lett

Az előző, tiszavirág életű reneszánsz kezdetét a harmadik generációs atomreaktorok kifejlesztése harangozta be. Az amerikai Westinghouse AP1000 névre keresztelt, valamint az akkor még Areva néven futó francia állami atomcég európai nyomottvizes reaktora (EPR) a gyártók szerint teljes passzív biztonságot nyújt (tehát a kialakításából fakadóan nem történhet benne vagy általa atomkatasztrófa), emellett hatékonyabb, olcsóbb és gyorsabban felépíthető, mint a korábbi erőművek.

A gyorsaság és olcsóság nagyrészt abból fakadt, hogy az új reaktordizájnokat modulárisra tervezték, azaz egyes nagyobb reaktorrészeket előre legyártanak, és a helyszínen csak összeszerelik őket, hogy ezzel időt és pénzt spóroljanak.

Ezt a hozzáállást az atomipar korábbi problémáinak tanulságai szülték. A magas és szigorodó biztonsági elvárások miatt az építési és üzemeltetési költségek jelentősen emelkedtek, a rengeteg egyedi megoldás és a bonyolult engedélyeztetés miatt a beruházások elhúzódtak. Az új reaktorok a passzív biztonsági megoldásokkal és a moduláris konstrukcióval azt ígérték, hogy standardizált formában lehet legyártani nagyszámú reaktort, ami olcsóbb és gyorsabb beruházásokat jelent.

A valóságban ennek az ellenkezője történt. A moduláris konstrukcióról kiderült, hogy nem olyan egyszerű összerakni, és a helyszín konkrét jellegzetességei így is nagyfokú egyediséget kívánnak. Az Areva és a Westinghouse nyugati beruházásait az is hátráltatta, hogy Three Mile Island és Csernobil óta alig épült új erőmű Amerikában és Nyugat-Európában, így az atomipari ellátási lánc és a szektor humán tőkéje leépült, a beruházásokat gyenge minőségű munka, szakértelem- és munkaerőhiány hátráltatta. 

Elfelejtettek hegeszteni

Az Areva első két EPR-projektje e tényezők miatt évtizedes késésben van, az eredeti tervek sokszorosára emelkedő költségek pedig kis híján csődbe vitték a céget. 

Az első megrendelés Finnországból érkezett az EPR-re 2003-ban, ám Olkiluoto erőművének bővítése hamar problémássá vált. A beton nem volt megfelelően vízálló, a hegesztések gyengék voltak. A projekt legmagasabb minőséget igénylő részeit, például a reaktoredényt nem európai, hanem japán beszállítóktól kellett rendelni. Az eredetileg 3 milliárd euróra tervezett projekt végül több mint 11 milliárdra jött ki, ebből a finn megrendelők 5,7 milliárdot álltak, az Areva 5,5 milliárd eurós mínuszt könyvelt el a beruházáson. 

A finn reaktor a terveknél 12 évvel később, idén márciusban kezdte meg a kísérleti üzemet, ez volt 15 éve az első új reaktor az EU-ban. A teljes áramtermelési teljesítményt decemberre tervezik elérni, amire az orosz gázszállítások leállítása miatt szükség is lesz. Ám egyelőre a tesztüzem alatt is jelentkeztek kisebb-nagyobb hibák.

A hegesztés, a beton és az acél minősége problémás elem volt a második európai EPR, a francia flamanville-i erőmű bővítésénél is. Itt 2007-ben kezdtek építkezni, és 2012-re tervezték az áramtermelést, de hamar számos tervezési hiányosság és minőségi probléma is felszínre tört. A legsúlyosabb ezek közül az volt, amikor egy 2015-ös átvizsgálás során kiderült, hogy a reaktoredényhez használt acél minősége nem megfelelő, és a hegesztések nagy része pocsék. A reaktor hűtéséért felelős csövek hibáit azóta is javítgatják, hol robotokkal, hol emberi munkával. Az eredetileg 3,3 milliárd eurósra tervezett beruházás a 2022 elejii állás szerint 12,4-12,7 milliárd euróba fog kerülni, és jövőre kezdhet el áramot termelni. 

Elszoktunk tőle, hogy ilyen mennyiségben és ilyen minőségi elvárások mellett kelljen hegeszteni, mert az erőművek nagy része régen épült. Az atomiparban dolgozók csak karbantartást végeznek, ahol a hegesztések relatíve egyszerűek

– nyilatkozta erről a francia cég hegesztésekért felelős menedzser, Majorie Hazeveld.

A flamanville-i atomerőmű épülő hármas blokkja 2022 júniusában. (Sameer Al-DOUMY / AFP)

Az Areva a két nagy beruházás súlyos költségtúllépései miatt 2015-re pénzügyileg a tönk szélére került, amire rátett egy lapáttal, hogy a Flamanville-ben feltárt problémák miatt számos további, azonos acélötvözetet használó reaktort is le kellett állítani átvizsgálásra. Az Arevát 2016-ban a francia állam felszabdalta, a reaktor-üzletágat a finn projekt kivételével az állam többségi tulajdonában lévő EDF áramszolgáltató vette át. A cég feltőkésítésére négymilliárd eurót költött a francia állam, az ügyet az Európai Bizottság is vizsgálta tiltott állami támogatás gyanúja miatt.

A harmadik nagy európai EPR-projekt, a brit Hinkley Point erőmű két reaktora 18 milliárd fontról indult, jelenleg 26-27 milliárd a tervezett költsége, és az építkezés kétéves lemaradásban van, bár ehhez a koronavírus-járvány is hozzájárult. A brit kormányt ez nem riasztotta el: július végén engedélyezték két újabb EPR-reaktort felépítését Suffolkban, a tervek 20 milliárd fontos költségről szólnak, amelyet 80 százalékban az EDF, 20 százalékban egy kínai állami atomipari vállat áll. A kínai finanszírozók megjelentek a Hinkley Point mögött is, amit különösen pikánssá tesz, hogy a kormányzó brit Konzervatív Párt a külpolitikájában naphosszat Kína megerősödésének veszélyével riogat.

A tervező csődbe ment, félbehagyták

Hasonló problémák jelentkeztek az Egyesült Államokban is. A Georgia állambeli Vogtle atomerőmű hármas és négyes blokkjának építéséről 2008-ban döntöttek, ez volt az első atomerőmű-bővítésről szóló megállapodás az országban a Three Mile Island-i baleset óta. Bár a beruházás már lassan befejeződik, ezt hat éves késéssel és az eredeti büdzsé kétszereséért sikerült összehozni. 

A problémák onnan indultak, hogy a reaktort tervező Westinghouse és beruházó partnere úgy döntöttek, a jobb költséghatékonyság végett a reaktor egyes nagyobb elemeit a beruházó – egy Shaw Group nevű cég – lousianai gyárában készítik el, hogy a helyszínen csak összeszerelni kelljen azokat. Ám a beruházó nem rendelkezett megfelelő tapasztalattal és munkaerővel, ezért nem tudta hozni az erőművekben elvárt színvonalat.  

Be kellett tanítanunk a hegesztőket és más mesterembereket atomipari munkásoknak. Alig voltak az országban (atomipari tapasztalattal rendelkező munkások). Mindenki nyugdíjba vonult vagy meghalt

– mondta egy, az erőmű bővítésén dolgozó szakszervezeti tisztviselő a Wall Street Journalnak.

Hasonló történet játszódott le a Westinghouse másik nagy amerikai beruházásán, a dél-karolinai V.C. Summer erőmű bővítésénél. Itt eredetileg 9,8 milliárdos költséggel terveztek, amiből 2017-re 25 milliárdos büdzsé kerekedett, és a beruházást itt is gyenge minőség és rengeteg hiba kísérte. 2017-re a két beruházás csúszásai és problémái miatt a Westinghouse 9 milliárd dolláros mínuszt hozott össze, és csődvédelmet kért az Egyesült Államokban. Ez kis híján a cég tulajdonosát, a japán Toshibát is magával rántotta, amely tíz évvel korábban pont az atomreneszánsz ígérete miatt vásárolta fel az amerikai reaktorgyártót. 

Bár a Westinghouse 2018-ban egy dollárért új tulajhoz került, és kijött a csődvédelem alól, a V.C. Summer erőmű bővítésével a megrendelők végül felhagytak. A projekt bukásából hatalmas politikai botrány lett, és nyomozás is indult. Az egyik megrendelő, a SCANA nevű helyi energiaszolgáltató volt vezérigazgatóját két év börtönre ítélték csalásért 2021-ben.

A Westinghouse azóta jobb passzban van, a kanadai tulajdonosok szerint a cég javuló eredménye miatt már majdnem visszahozta a 2018-ban befektetett pénzt. Négy kínai megrendelésük van, és fűtőelemek gyártásával, illetve az aktív reaktorok karbantartásából is jutnak bevételhez. Ez azonban elég messze van az aranykortól: a világban működő atomreaktorok közel fele Westinghouse modell, de az épülő reaktoroknak csak tizedét adja a cég, a tervezett erőművek számát tekintve pedig még alacsonyabb az aránya.

Világszerte drágul

Közelmúltbeli elemzések szerint az atomenergia-beruházások árnövekedése globális jelenség, amely évtizedek óta tart. 

Az Egyesült Államokban (konstans dollárban számítva, azaz az árváltozás hatását kiszűrve) az 1970-es évekre 500 és 1500 dollár közé csökkent egy kilowattórányi atomenergia kapacitás előállítása; az azóta átadott reaktorok növekvő költségei miatt azonban ez az érték folyamatosan nőtt, és ma  már 8 ezer dollár magasságában van. 

A jóval költséghatékonyabb Franciaországban is 1000 dollárról 2000 fölé emelkedett az újabb reaktorok kilowattóránkénti ára, Németországban 1000-ről 4000-re. Japánban, Indiában és Kanadában is hasonló a helyzet. Miután az alternatív energiatermelési módok, különösen a szél- és napenergia ára jelentősen csökkent, és a piaci szereplők és politikai döntéshozók döntő többsége nem számolt az energiaárak mostanihoz hasonló elszabadulásával,

az atom a nyugati világban elvesztette gazdasági racionalitását.

A kínai és orosz atomenergia-ár változásáról nincs adat, de ott a rövid távú megtérülési szempontok kevésbé fontosak az állami atomiparban.

Ennek fényében nem meglepő, hogy azon 52 reaktor közül, amely 2021-ben építés alatt állt a világban, mindössze hat volt az Európai Unióban, és további kettő az Egyesült Államokban. Az atomerőművek által termelt áram mennyisége 2002 és 2021 között csupán 9 százalékkal,  357-ről 390 gigawattra nőtt, az áramtermelésben való részaránya pedig 16,6 százalékról  9,9 százalékra csökkent. 

A fejlett világban sokáig egyetlen kivétel volt az atomenergia árnövekedése alól: Dél-Korea, ahol az 1970-es évek vége óta felére csökkent az atomenergia fajlagos költsége. Korábban részletesen is írtunk róla, hogy a sikersztori az utóbbi években ott is elakadt. Egy korábbi botrány során kiderült, hogy az atomipari cégek mélyen összejátszottak egymással és az atomenergia-termelés biztonságáért felelős hatóságokkal, és sokezer atomipari alkatrész biztonsági tanúsítványát meghamisították. Az ügyben 68 embert ítéltek börtönre, a bírálók  pedig azt állítják, az eset jelzi, hogy dél-koreai olcsóság részben a biztonsági előírások lazításából fakad. Az új dél-koreai kormányt ugyanakkor ez kevésbé zavarja, mint az előzőt, ezért az aktuális várakozások szerint a Koreai-félszigeten is folytatóhat az atom hódítása.

Kína gyorsabb

Kína, India és Oroszország esetében az atomenergia kiemelt szektor maradt, bár a helyzet ott sem problémamentes.

• A paksi beruházás és az orosz Roszatom más projektjeinek sebessége alapján nemcsak a nyugati beruházók küzdenek tervezési és megvalósítási nehézségekkel: a medián reaktorépítési sebesség Oroszországban is közel tíz év volt a 2016 és 2020 között átadott erőműveknél.
• Indiában más gazdasági reformokhoz hasonlóan nem mindig érnek be a nagy politikai elhatározások, 2010 után itt 10-15 év kellett a néhány új reaktor felhúzásához.
• Kínában az atom ugyan gyorsan bővül, de az áramigény is hasonlóan erősen emelkedik, emiatt az áramtermelésnek ma is kevesebb mint 5 százalékát adják a kínai atomerőművek. 

Kínában mindenesetre a jelek szerint kevesebb gond van a beszállítókkal és hegesztőkkel. A 2020-ban üzembe állított reaktorok közül a leghamarabb a kínai Tianwan 5 készült el, ehhez 55 hónap kellett az építkezés megkezdésétől számítva, amiben nincs benne a tervezés és engedélyeztetés ideje (utóbbi országonként jelentősen eltérő). 

A világon az első AP-1000 és EPR reaktor is Kínában indult be. Előbbi 2018-ban a szanmeni erőműben, ahol kilenc és fél év alatt sikerült eljutni az építkezés kezdetétől az áramtermelésig. Itt jelenleg két reaktor termel áramot és további kettő épül. Kína ezen kívül két további AP1000-es reaktort vásárolt, de többet nem tervez rendelni. A kínai állami energiaszolgáltató ehelyett megvette a Westinghouse-tól az AP1000 mögött álló technológiát, és az amerikai céggel közösen kifejlesztett egy valamivel erősebb reaktortípust, ami CAP1400 néven fut (az AP1000 ezer megawattos, a CAP1400 ezernégyszáz megawattos teljesítményre képes). A CAP1400-as jogait már nem a Westinghouse, hanem a kínai állam birtokolja.

A két első, működő EPR-t a tajsani atomerőműben indították be 2019-ben, ahol a két reaktor tíz év alatt elkészült. Ez a franciaországi és finn beruházáshoz képest rendkívül gyorsnak számít, bár így is jelentős késést jelez: eredetileg 46 hónapos építési idővel számoltak. Az erőmű két reaktorából az elsőt tavaly nyáron le kellett állítani az üzemanyagrudak meghibásodása miatt, több mint egy évvel később, idén augusztusban indították újra.

Dirigizmus és adójóváírás

Ezt a tempót az elszaladó gázárak miatt – és az orosz kitettség csökkentése érdekében – a nyugati világ két legnagyobb atomtermelője is szeretné felvenni. A Westinghouse és az Areva utódja, a reaktorbizniszt továbbvivő Framatome szerint az elakadt beruházások csak az új reaktordizájnok gyermekbetegségeiből fakadtak, és a jövőben könnyebb lesz felhúzni őket. 

Franciaország – ahol az atomenergia jelenleg az áramtermelés több mint 70 százalékáért felel – 14 új reaktort tervez, és a Framatome és az EDF állami babusgatásával, valamint a szakemberképzés felpörgetésével próbálja elejét venni a flamanville-i problémák megismétlődésének.

A legnagyobb működő atomenergia-termelő kapacitással bíró Egyesült Államok – ahol az áramigény ötödét adja az atom – a közvetlen állami beavatkozás helyett adójogi ösztönzőktől várja a reneszánszt. A kongresszus által augusztusban elfogadott klímavédelmi csomag – amelyet politikai okokból inflációcsökkentő törvénynek neveztek el – 2024 és 2032 között megawattóránként 15 dolláros adóvisszatérítést ad az atomenergia-termelőknek, szintén adójóváírással és hitelgaranciákkal támogatja az új atomreaktorok építését, és az atomipar egyéb, az alacsony üvegházgáz-kibocsátású áramtermelési módok számára járó adójóváírásból és beruházási támogatáskból is részesülhet. Iparági szereplők szerint ezzel az atomenergia-termelők és a beruházók  könnyebben tudnak majd versenyezni az eddig bőkezűbb állami támogatást kapó alternatív áramtermelési módokkal.

Ez már csak azért is sürgető dolog, mert az üzemben álló atomreaktorok nagy része rendkívül idős, javarészt az aranykorban, az 1980-es években kezdett áramot termelni, az üzemidő-hosszabbítás tehát egyre kevésbé reális. A növekvő globális energiaigényt pedig önmagukban a megújuló források nem tudják kielégíteni: 2019-es adatok szerint a primer energiatermelés 84 százaléka származott fosszilis forrásokból, és csupán 16 százaléka jött alacsony kibocsátású forrásokból, köztük az atomenergiából. A fosszilis arány 2000-ben 86 százalék volt, azaz a zöldenergia-forradalom és a klímavédelmi fogadkozások ellenére lényegében semmi nem változott e téren.

Az újabb atomreneszánszhoz azonban először megfelelő minőségben kellene hegeszteni a nyugati világban.

A legnagyobb kockázat az ellátási lánc. Képzett munkásokra is szükségünk lesz – hegesztőkre, építőmérnökökre. A munkások egy részének szakirányú képzésre lesz szüksége. Ez mindenképpen gond

– mondta a Wall Street Journalnak Jeff Navin, a Bill Gates által alapított, egyszerűbb és olcsóbb reaktordizájnt ígérő TerraPower szóvivője.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ atomenergia atomerőmű egyesült államok energia energiaár Franciaország Kína Olvasson tovább a kategóriában