Iránban szeptember közepén a 22 éves Mahsza Amini életét vesztette, miután az erkölcsrendészet őrizetbe vette és a vádak szerint összeverte, amiért túl lazán viselte hidzsábját, és kilátszott alóla a haja. Az esetet követően az 1989 óta hatalmon lévő Ali Hamenei ajatollah és más vallási vezetők szűk csoportja által uralt rezsim és annak konzervatív társadalmi politikája ellen egyre növekvő tüntetési- és polgári engedetlenségi hullám indult.

Ez nem az első eset, hogy az iráni iszlamista rezsim széleskörű társadalmi elégedetlenséggel találkozik. 2009-ben, az – iráni mércével – konzervatív Mahmud Ahmadinezsád elnökválasztási győzelmét – és a csalásra vonatkozó ellenzéki vádakat – követően törtek ki tízezreket megmozgató tüntetések. 2016-ban a monarchiát visszasíró megmozdulások voltak, 2017 és 2019 között is több tüntetéshullám és sztrájk történt, miután az országra atomprogramja miatt kivetett amerikai pénzügyi és olajipari szankciók megrogyasztották az iráni gazdaságot. Bár a mostani megmozdulások egyes értékelések szerint a korábbiaknál komolyabb generációs törést és mélyebb társadalmi elégedetlenséget tükröznek, az nem sok jót jelent a tüntetők esélyeire nézve, hogy a korábbi tüntetéshullámok egyike sem vezetett eredményre. 

Az iráni jelenség nem egyedi: empirikus kutatások szerint a közelmúltban hiába váltak egyre gyakoribbá a hatalomváltást követelő tömegtüntetések a világ autokráciáiban, ezeknek egyre kisebb része vezet sikerre. 

A 20. században a tömegtüntetések hatásossága folyamatosan nőtt, és az ezredfordulót követő években a nagyobb tüntetéshullámok kétharmada járt sikerrel. Ám míg a tömegtüntetések száma a 2010-es években is tovább nőtt, a hatásosságuk ezzel párhuzamosan csökkeni kezdett: a 2010-es évek végére már csak minden harmadik, a 2020-as évek elejére minden hatodik tüntetéshullám járt sikerrel, idézi a Harvard kutatóinak adatait a New York Times.    

Polarizáció

Az egyik, a Times által idézett elmélet szerint ez a növekvő társadalmi megosztottság (polarizáció) eredménye. Bár az utóbbi időben főként az Egyesült Államok esetében kapott nagy sajtóvisszhangot a politikai közép látványos eltűnése, egyesek szerint globális jelenség, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése, a nacionalizmus erősödése, a pártos és/vagy világnézeti alapokon szerveződő média, a vidék és város közti érték- és érdekellentétek és az online kultúrharcos toposzok megjelenése felerősíti a hatalommal szemben elégedetlen rétegek megosztottságát, és megnehezíti az egységes fellépést. 

Az is segíti az autokratákat, hogy a demokrácia iránti igény a jelek szerint világszerte mérsékelt, sőt még a teljes és részleges demokráciákban is növekszik az autoriter megoldások társadalmi elfogadottsága, ahogy Donald Trumptól Orbán Viktorig számos, a demokratikus ügymenet látszatára is egyre kevésbé adó vezető tudott népszerű maradni.

Egyes akadémikusok szerint a tüntetések erejének csökkenése mögött a könnyebb mobilizáció áll: Chang Taj-szu, a Yale tanára például úgy vélte, manapság könnyebb online tüntetést szervezni, mint korábban, ám ezen könnyebben megszervezett tüntetések mögött nem húzódik olyan erős társadalmi feszültség, mint az analóg múlt tüntetéshullámai idején. Hasonlóan vélekedik Zeynek Tufekci, a Columbia Egyetem kutatója, aki szerint míg korábban a tömegtüntetéseket sokéves mozgalmi szervezetépítés és társadalmi terepmunka készítette elő, addig a mai, gyorsabban szerveződő tüntetések mögött jellemzően nem áll egy erős szervezeti struktúra, vezetés és irányítás híján pedig könnyebben elhalnak a megmozdulások. 

A mobilizáció könnyűsége háttérbe szorította a hatalomváltás más, hagyományos eszközeit, például a rezsim elégedetlenebb szereplőivel való szövetkezést vagy a politikai háttéralkukat. De olyan esetek is vannak, amikor a rezsim haszonleső szereplői telepednek rá egy tömegtüntetésre, és a társadalmi elégedetlenséget meglovagolva mentik át hatalmukat, ahogy a 2017-es zimbabwei vagy a 2019-es szudáni hatalomváltás esetében.  

Keményebb eszközök

Erica Chenoweth, a Harvard kutatója és a téma egyik legtöbbet idézett szakértője az idézett adatforrást illetően kiemelte, hogy az csak a hatalom megbuktatását, valamint területi függetlenséget követelő tüntetések hatékonyságát méri. Emiatt abban nem szerepelnek olyan tömegtüntetések, amelyek nem “abszolút” vagy “maximalista” célokat határoznak meg, hanem például konkrét társadalompolitikai vagy gazdasági célokat akarnak elérni. Ha például az iráni tüntetések elérnék, hogy a nőknek ne kelljen hidzsábot viselniük, illetve általában véve javuljon a nemek közti egyenlőség Iránban, az természetesen nagy sikert jelentene, miközben a tüntetések hatékonyságát mérő adatsorban nem jelenne meg. 

Civil szférában dolgozó kutatók egy 2021-es tanulmánya szerint az utóbbi, tágabb nézőpontból szemlélve kevésbé lesújtó a kép. 2006 és 2013 között jelentősen nőtt általában véve a tüntetések, és azon belül a (részleges vagy teljes) sikerrel járó tüntetések száma. Az arab tavasz kifulladásával a tüntetésszám is bezuhant, de 2014 és  2020 között újra visszatért a 2012-es csúcsra. A sikeres tüntetések száma ebben az időszakban ugyan stagnált, de az arányok nem romlottak olyan drámaian, mint a csak az abszolút célokra összpontosító adatok alapján. 

Chenoweth szerint további fontos szempont a számok értelmezéséhez, hogy a koronavírus-járvány sok mozgalmat megakasztott, és újabb eszközöket adott az autokratikus államok kezébe a tüntetések és társadalmi mozgalmak kontrollálására. A mozgalmárok online megfigyelése, egyre erősebb hatósági vegzálása, a civil szervezetek ellen hozott törvények, a társadalmi ügyek kooptálása vagy az állami propaganda feltekerése és a szabad média eltiprása, valamint a közösségi médiához való hozzáférés korlátozása (esetleg a közösségi média teljes állami kontrollja és cenzúrája) jóval nehezebbé tette a hatalommal szembeni szervezkedést. Ezeket az eszközök Oroszországtól Iránon át Kínáig bevetették annak érdekében, hogy még komolyabb elégedetlenség kialakulása előtt elfojthassák a rezsimellenes mozgalmakat.  

Hasonlóan fontos jelenség, hogy a tüntetésekkel szembenéző autokraták egyre inkább számíthatnak más autokratikus államok segítségére. Empirikus kutatások szerint a békés forradalmakra jellemző, hogy hajlamosak átterjedni szomszédos vagy közeli, hasonló helyzetű országokra. Ez az utóbbi másfél évtizedben aktívabb együttműködésre, technológiáik és információik megosztására késztette az autokratikus rezsimeket a tüntetések “okos elnyomását” illetően. Ennek a legjobb példája, amikor a közelmúltban Vlagyimir Putyin orosz elnök rezsimje megtámasztotta a tüntetésekkel küzdő belarusz és kazah rezsimet, vagy amikor Kína támogatja a délkelet-ázsiai diktatúrákat, például Mianmart vagy Laoszt a politikai ellenzék üldözésében.  

Chenoweth és szerzőtársa szerint ugyanakkor a határokon átnyúló információmegosztás és együttműködés a civil mozgalmakra is egyre inkább jellemző, és az effajta kooperáció képes növelni a tüntetések hatásosságát. Az, hogy az autokrata államok új és keményebb eszközökhöz nyúlnak a társadalmi mozgalmak és tüntetések korlátozása érdekében, valahol pont ezen mozgalmak sikerének a jele Chenoweth szerint.  

A sikeres forradalmak is sikertelenek

Mark Beissinger, a Princeton Egyetem politológusának kutatásai szerint a hatékonyság csökkenése a sikeres forradalmakra, jobban mondva a városi polgári forradalmakra is igaz. Bár a hatalom társadalmi megdöntése a 20 század első fele óta gyakoribbá – és sokkal kevésbé véressé – vált a világban, a forradalmakat követő hatalmi és társadalmi átalakulás mélysége csökkent, és az esetek jelentős részében a forradalom által hozott változás átmeneti marad. Idővel a hatalmat megdöntő középosztály politikai ereje csökken, a demokratikus reformok kiüresednek, és az autokratikus hatalmi formák visszatérnek.

Ennek fontos összetevője, hogy a forradalmak mögött jellemzően megosztott koalíciók állnak, amelyeket a rezsim ellenzése tart össze, de a kormánybuktatáson túl nincsen köztük szélesebb ideológiai- és érdekközösség. A másik probléma, hogy míg a korábbi, erőszakosabb és lassabb forradalmak gyakrabban jártak az államszervezet teljes felforgatásával és újjáépítésével, a modern városi polgári forradalmak a legtöbb esetben megöröklik a korrupt és hatékonytalan államszervezetet. Emiatt a forradalmat követően is magas marad a korrupció, és a politikai szabadságok mértéke és a joguralom színvonala hiába nő valamelyest, a demokratikus szint alatt marad. Az is jellemző, hogy a forradalommal járó hatalomváltás nem tud átható változást hozni az ország gazdasági pályájában, sőt a forradalmi időszakot stagnálás követi. 

Beissinger könyvében az egyik klasszikus példa a 2004–2005-ös ukrajnai narancsos forradalom, amelynek kiváltó oka az volt, hogy az ukrán hatóságok elcsalták a 2004-es elnökválasztást a leköszönő elnök, Leonyid Kucsma által utódjaként kijelölt Viktor Janukovics javára. A választási csalás a végső csepp volt: Kucsma korrupt és autoriter uralma és Ukrajna kilátástalan gazdasági helyzete miatt a rezsim már eleve gyenge lábakon állt (pont ezért is volt szükség a csalásra). A narancsos forradalom azonban nem hozott megváltást: a 2005-ös megismételt elnökválasztáson ugyan Janukovics kihívója, Viktor Juscsenko lett az elnök, de nem tudta meglovagolni se a Kucsmától örökölt rendszert, se a narancsos forradalommal hatalomra jutó, széttagolt politikai–gazdasági érdekköröket, emiatt képtelen volt megoldani az ország problémáit is. 2010-ben az oroszbarát, a keleti oligarchák, elsősorban Rinat Ahmetov emberének tartott Janukovics nyerte az elnökválasztást – ekkor már csalás nélkül –, akit aztán 2014-ben egy újabb forradalom söpört el. Amely forradalmat pedig – a 2014-es orosz területi agresszió mellett – további belpolitikai instabilitás és gazdasági gyengélkedés követett. 

Hogy ez változik-e, azt 2022 őszén nehéz lenne megjósolni, miután a februári újabb orosz területi agressziót következtében egyelőre az ukrán állam fennmaradása sem biztosított.

Mindazonáltal olyan elméletek is vannak, amelyek szerint az Ukrajna elpusztítására tett kísérlet pont, hogy javítani fogja az ukrán állam túlélésének és prosperálásának esélyeit, már ha a háború véget ér. Charles Tilly legendás szociológus egy gyakran idézett (bár a valóságban Tilly által részletesen is leírt, sokkal bonyolultabb folyamatokat súlyosan leegyszerűsítő) megállapítása szerint az államokat a háború hozta létre, más szóval a háború egy hatásos módja a hatékony államszervezet és az amögött álló nemzeti egység megteremtésének. E tekintetben az optimista forgatókönyv szerint az orosz agresszió teremtő rombolást hozhat, és lehetővé teszi az ukrán államszervezet megújulását.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMiért vallottak kudarcot az oroszok az egyik legerősebbnek gondolt fegyverükkel?Az ukrajnai orosz invázió előtt széles körben osztott várakozás volt, hogy Oroszország kibertámadásokkal kényszeríti térdre Ukrajnát, ám ez hét hónap alatt sem igazolódott be.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA bandavezérek biztonsági tanácsa békét hozott, de kiszorította az államot a világ egykori kokainfővárosábanA védelmi pénz adóként működik, kevesebb a bandaháború és a leszámolás, de a békének ára van ott, ahol azt a törvény a saját erejéből nem tudja kikényszeríteni.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkTényleg hatástalanok az Oroszországra kivetett szankciók?Oroszország nem omlott össze, de a nyár végére az olajbevételek elapadtak, az ipar megrogyott és a költségvetés is egyre nehezebben bírja a háború költségeit. Az azonban még mindig kérdéses, hogy ennek lesz-e hatása a moszkvai politikára.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ autokrata hibrid rezsim Irán Oroszország polarizáció tüntetés tüntetések Ukrajna Olvasson tovább a kategóriában