Az ukrajnai orosz invázió tanulságairól és potenciális világpolitikai hatásairól szóló spekulációk visszatérő tárgya Tajvan kérdése: a sziget Ukrajnához hasonlóan egy invázióval fenyegető, erőfölényben lévő autoriter atomhatalom szomszédságában, heveny nyugati támogatással, fokozódó nemzetközi helyzetben próbálja fenntartani de facto függetlenségét.

A sziget a gyakorlatban független demokráciaként működik, és a globális elektronikai ellátási láncok egy kulcsfontosságú szereplője. A Kínai Népköztársaság ugyanakkor szakadár tartományként tekint a területre, és időnként retorikailag és katonai manőverekkel is emlékeztet rá, hogy ha máshogy nem megy, katonai erővel is hajlandó kikényszeríteni az “országegyesítést”. 

Eközben Joe Biden amerikai elnök az utóbbi hónapokban többször is arról beszélt, hogy az Egyesült Államok kész katonailag is megvédeni Tajvant – bár a Fehér Ház később minden esetben közölte, hogy ez nem tekinthető a hivatalos amerikai álláspontnak. Más amerikai politikusok is igyekeznek kifejezni támogatásukat Tajvan felé, az utóbbi időszak leglátványosabb ilyen mozzanataként a képviselőház demokrata párti elnöke, Nancy Pelosi augusztusban – a védelmi minisztérium rosszallása ellenére – ellátogatott Tajpejbe, amelyre Kína katonai gyakorlatozással reagált a sziget körül. 

Az ukrajnai párhuzam ezzel együtt erősen sántít: egy potenciális tajvani invázió harcászati, logisztikai és földrajzi szempontból jóval nehezebb ügy, mint Ukrajna orosz lerohanása. Az is visszatérő ellenérv egy kínai invázióval szemben, hogy a legitimitását elsősorban gazdaságpolitikai kompetenciájából és a kínai nagyhatalmi státus visszaszerzéséből eredeztető Kínai Kommunista Párt vélhetően érzékeny egy kétes kimenetelű invázió potenciális gazdasági és reputációs költségeit illetően. Ezeket a kételyeket a papíron hatalmas fölényben lévő orosz hadsereg ukrajnai leszereplése is felerősíthette.

Tajvan védelme szempontjából ugyanakkor nem lényegtelen probléma, hogy az Egyesült Államok eddig inkább a retorika és a jelképes politikai gesztusok szintjén támogatta a tajpeji kormányt míg katonai téren keveset tett a sziget védelmének megerősítéséért. Ehhez az is hozzájárult, hogy a tajpeji kormány más-más tanulságokat vont le az ukrajnai háborúból, és ebből fakadóan más-más védelmi stratégiát és más jellegű fegyverkezést tart célravezetőnek a potenciális kínai invázió esélyének csökkentése végett. 

Sokat akarnak, keveset kapnak

Az alapvető nézeteltérés Washington és Tajpej között, hogy utóbbi szeretne komolyabb amerikai katonai eszközökhöz és rendszerekhez jutni, például régóta kopogtat Washingtonban új vadászgépekért és nagyobb hadihajókért. 

Egyes tajvani stratégák szerint az utóbbi időszak kínai fenyegetései is az ilyen beszerzések hasznosságát mutatják: komolyabb inváziós készülődésnek semmi jele, ugyanakkor a Kínai Köztársaság légiereje és haditengerészete az utóbbi egy évben – és különösen Pelosi látogatása óta – jelentősen növelte aktivitását Tajvan körül. Ebből Tajpejben arra következtetnek, hogy Peking nem tervez belátható időn belül inváziót indítani a sziget ellen, viszont a folyamatos és fokozódó katonai manőverek jelentette nyomással próbálja kifárasztani a tajvani erőket. 

A kínai légierő gépei augusztusban például több mint 300 alkalommal lépték át a Tajvani-szoros felezővonalát, azaz azt a pontot, amely fele távolságra van a szigettől és a szárazföldi Kínától. Ez a vonal eddig informális határként funkcionált, amelyet a kínai harci gépek 1954 és 2020 között csupán négy alkalommal léptek át. A berepülések drámai növelése az üzenetküldés mellett a tajvani légierő kifárasztásában is sikeres: a szigetnek nincs elegendő gépe és pilótája ahhoz, hogy fenntartsa a folyamatos légi fenyegetés miatt szükséges készültséget.  

Ennek érdekében Tajvan régóta szeretne új F-16-os vadászgépeket szerezni az Egyesült Államoktól, valamint modernizálná meglévő gépeit is. Emellett helikopterhordozó és tengeralattjáró kifejlesztésén is dolgoznak, és nagy számban vásárolnának harckocsikat, önjáró tarackokat, helikoptereket és modern tüzérségi eszközöket is. 

Ezeknek a terveket az amerikai kormány nem nagyon örül. Az első probléma, hogy az ilyen, nagy értékű eszközök eladására a Kínai Népköztársaság hagyományosan érzékenyen reagál. Washington a Kínai Népköztársasággal való 1979-s formális kiegyezés óta hivatalosan Pekinget ismeri el a legitim kínai kormányként, és nem foglal állást a Tajvan feletti szuverenitás és a tajvani függetlenség kérdésében. Ám a Kínával szemben a kormánynál hagyományosabban keményebb álláspontot képviselő amerikai kongresszus a kiegyezés idején elfogadott egy külön törvényt a tajvani kapcsolatokról, amelyben egyebek mellett ellátja Tajvant a sziget védelméhez szükséges eszközökkel. Ezt természetesen Pekingben nem nézik jó szemmel, és az amerikai fegyvereladások jellemzően diplomáciai hidegfrontot hoznak. 

Egy másik probléma, hogy a nagy megrendelések az ellátási láncok fennakadásai és az ukrajnai háború jelentette megnövekedett kereslet közepette nem egyszerűek. Bár 2019-ben a Donald Trump kormánya nagy nehezen jóváhagyta 66 darab F-16-os eladását Tajvannak, ezek a terveknél lassabban készülnek, és egyes sajtóhírek szerint a tajpeji vezetés attól tart, hogy Joe Biden kormánya megvétózza majd a 2026-as határidővel készülő gépek átadását.  

Olcsó és hatékony

Ezen félelmek mögött a fő ok, hogy Washington és Tajpej elképzelései nem egyeznek arról, hogy a szigetnek milyen fegyverekre van szüksége. Amerikai nézőpontból a tajvani stratégia a múltba réved, ahelyett, hogy a jelen kihívásaira fókuszálna. Eszerint a tajvani vezetés hagyományosan úgy gondolkozott, hogy hiába kisebb hadereje, jóval fejlettebb amerikai repülőgépekkel és hadihajókkal képesek visszaverni egy kínai támadást. Ez ma már nem reális: a kínai hadsereg modernizációja és brutális számbeli fölénye miatt néhány tucat vadászgép vagy hadihajó nem oszt vagy szoroz egy konfliktus esetén.

Ezzel szemben az amerikai kormány mind politikai, mind stratégiai szempontból jobbnak tartaná, ha Tajvan aszimmetrikus stratégiát venne fel, azaz nem a kínai légi és haditengerészeti erőfölény ellensúlyozásával próbálkozna, hanem olyan, jellemzően olcsóbb, könnyebb és rugalmasabb fegyverzet beszerzésére összpontosítana, amelyekkel a védekező fél képes költséghatékonyan kiaknázni a támadó gyengeségeit. 

Tajvan márciusban például tengeralattjárók kilövésére alkalmas Sikorsky MH-60R Seahawk típusú helikoptereket akart venni, de a katonai eszközökre vonatkozó exportengedélyeket intéző amerikai külügyminisztérium közölte, hogy nem is fognak érdemben reagálni a tajvani kérésre, mert nem tartják jó öltetnek a drága és konfliktushelyzetben nem túl hatékony eszköz beszerzését. Ugyanezen okokból nem akarnak adni Tajvannak az E-2D Advanced Hawkeye nevű légtérellenőrző repülőgépből sem, és a harckocsikról is igyekeznek lebeszélni a tajvani vezetést: ha a kínai invázió odáig jut, hogy harckocsikat kell bevetni, már régen késő, szólnak a washingtoni érvek.

Ezek a viták már Donald Trump elnöksége alatt folytak, és e tekintetben Joe Biden hatalomra jutása sem hozott változást, sőt. Bár a Biden-kormány hivatalosan növelni akarja a tajvani fegyverszállításokat, számos nagyobb tajvani megrendelést nem engedélyeztek, miután azok szerintük “nem voltak összeegyeztethetők a Tajvan körüli biztonsági környezet változásával”. Márciusban, nem sokkal az ukrajnai orosz invázió kezdete után Mira Resnick, az amerikai külügyminisztérium egy államtitkára arról beszélt, hogy az amerikai kormány “erősebben akarja terelni Tajvant” a katonai beszerzések tekintetében, és azt szeretné, ha a tajpeji kormány a lég- és rakétavédelemre, hajók ellen bevethető rakétarendszerekre, felderítésre és válság-előrejelző képességeire összpontosítana. 

Ez részben annak a lenyomata, hogy Washingtonban sokkal komolyabb esélyt adnak egy kínai inváziós kísérletnek, mint Tajpejben. Az amerikai hírszerzési igazgató, Avril Haines például arról beszélt idén tavasszal, valós veszély, hogy Kína 2030-ig megpróbálja lerohanni a szigetet.

Az aszimmetrikus felállásnak Tajvanon is vannak támogatói, 2017-ben Li Hszi-min vezérkari főnök például egy, az amerikai elvárásokkal nagyban összecsengő aszimmetrikus védelmi tervet tett le az asztalra. Ebből azonban nem sok valósult meg azóta – Li pedig visszavonulása után manapság nyíltan bírálja a tajpeji védelmi beszerzési politikát.

Az amerikai nyomás és az ukrajnai tapasztalatok mindenesetre valamelyest Tajvant is meggyőzték: nemrég a tajpeji kormány az Ukrajnában jól teljesítő Javelin páncéltörőket, 29 Himars (High Mobility Artillery Rocket System, „nagy mozgékonyságú rakétatüzérségi rendszer”) rendszert rendelt az Egyesült Államokból. Vennének továbbá 84 új darabot az Ukrajnában egyelőre nem használt, Himarsról indítható, 300 kilométeres hatótávolságú ATACMS rakétarendszerből is. (Ezt az Egyesült Államok még azért nem adott az ukránoknak, mert az ukrán konfliktus kiterjedtségéhez képest nagy hatótávolsága miatt Oroszország nyílt katonai provokációnak tartaná a lépést.)

Szeptember elején a Biden-kormány egy 1,1 milliárd dollár értékű védelmi eladást is jóváhagyott, amelyben aszimmetrikus eszközök, egyebek mellett 60 hajó elleni és 100 levegő-levegő rakéta, valamint radareszközök is szerepeltek. Kína válaszul szankciókat hozott a két nagy amerikai védelmi beszállító, a Raytheon és a Boeing Defense vezérigazgatójával szemben.

Növekvő nyomásból egyesítés?

Tajpejnek nem sok választása van, miután az Egyesült Államokon kívül más nem nagyon akar fegyvereket szállítani a szigetnek. Az amerikai taktika ugyanakkor egyes elemzők szerint visszaüthet. 

A tavasszal a zsíros tajvani üzlettől a kormány vétója miatt eleső amerikai védelmi cégek és szakértők egy nyílt levélben arra figyelmeztettek, hogy ha Tajvan védelmi képességeit kizárólag egy inváziós szcenárióra redukálják, azzal egyrészt megkönnyítik a kínai stratégák dolgát, akiknek kevesebb problémával kell szembenézniük Tajvannal kapcsolatos terveikben; másrészt szabad kezet adnak Kínának, hogy minimális ellenlépések mellett folytassa úgynevezett szürkezónás, azaz katonai jellegű, de a fegyveres konfliktus szintjét el nem érő műveleteit a sziget körül. Mások pedig azt is felhozták, hogy kontraproduktív lenne, ha Amerika úgy próbálja ráerőszakolni saját elképzeléseit a tajvani vezetésre, hogy Tajvanon nem tartják helyesnek a kijelölt utat.

Hasonló állásponton vannak egyes tajvani elemzők is. “A kínai haderő közelmúltbeli műveletei jelzik, hogy mennyire eltérő Tajvan helyzete az ukrajnai háborútól. Mind az aszimmetrikus, mind a hagyományos védelmünket erősíteni kell”, mondta erről Su Hszaio-huang, a tajvani védelmi minisztériumhoz kötődő nemzetvédelmi és biztonsági kutatóintézet egy munkatársa. A szürkezónás kínai műveletekkel szemben pont azokra a repülőkre lenne szükség, amelyet az Egyesült Államok nem akar eladni Tajvannak. 

Csie Csung, egy másik tajvani kormányzati agytröszt elemzője azt mondta, hogy ugyan az Egyesült Államok számos javaslatát elfogadják, de muszáj teret hagyni egy esetleges elhúzódó konfliktusban bevethető eszközök beszerzésére is. “A tüzérségi rendszereink nagyon öregek, modernizálni kell őket. Hogyan lehet arra kérni minket, hogy második világháborús eszközökkel védekezzünk Kína ellen?”, nyilatkozta a New York Timesnak.

A helyzetet egyesek a dél-kínai-tengeri történésekhez hasonlítják, ahol a kínai haditengerészet lépésről lépésre jelent meg és kezdett mesterséges szigeteket építeni vitatott hovatartozású területeken. Ezekre később katonai bázisokat húztak fel, hogy érvényt szerezzenek az ENSZ tengerjogi bírósága által részben jogtalannak tartott kínai területi követeléseknek. Tajvan körül nincs szó szigetépítésről, de arról igen, hogy a katonai jelenlét állandóvá válhat. Peking az utóbbi időben azt is erősebben hangoztatja, hogy a Tajvani-szoros kínai felségvíz, miközben az Egyesült Államok és szövetségesei szerint nemzetközi vizekről van szó, amit megerősítendő időnként hadihajókkal is átvonulnak a szoroson. A katonai aktivitás részben ezen kínai követelések megtámasztását is szolgálthatja. 

Egy név nélkül nyilatkozó tajvani védelmi tisztviselő pedig arról beszélt a Financial Timesnak, hogy ha Tajvan nem áll ellen a kínai légierő és haditengerészet nyomásának, akkor Peking képes lehet kikényszeríteni Tajvan Kínával való egyesítését. Az ukrajnai fejleményeket pedig Pekingben is figyelik, és a tanulságok levonása Kínában sem marad el. Egyes spekulációk például arról szólnak, hogy az oroszok sorozatos kudarcai arra ösztönözhetik a kínai haderőt, hogy a potenciálisan elhúzódó invázió helyett egyből elsöprő erejű támadást alkalmazzon majd, ezzel biztosítva a gyors győzelmet.

A sokoldalú stratégiai szkanderozásba pedig az amerikai kongresszus is szeretne beszállni. A szenátus külügyi bizottsága szeptember elején fogadott el egy törvényjavaslatot, amely egyebek mellett ötéves távlatban 6,5 milliárd dolláros védelmi támogatást nyújtana a szigetnek, “fontos nem NATO-tag szövetségesnek” kiáltaná ki Tajvant, támogatná Tajpej nemzetközi szervezetekben való részvételét (amelyet Kína természetesen ellenez és a tajvani függetlenség irányába mutató szervezkedésnek tart), valamint szankciókat helyez kilátásba Pekinggel szemben a szigettel szembeni katonai agresszió esetén. 

A törvényjavaslatot a kormány nem támogatja, arra hivatkozva, hogy a jogszabály nem jelentene érdemi segítséget Tajpejnek, cserébe a jelképes gesztusokkal csak felidegesítené Kínát és vélhetően növelné a kínai katonai aktivitást a sziget körül. Ennek ellenére a törvénytervezet egyes részei a várakozások szerint más jogszabályokba, mindenekelőtt a védelmi költségvetési felhatalmazásról szóló törvénybe becsomagolva átjuthatnak a kongresszuson. Kína természetesen kemény ellenlépéseket ígért erre az esetre.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ egyesült államok hadiipar hadsereg Kína konfliktus Tajvan védelmi kiadások Olvasson tovább a kategóriában