Az ukrajnai orosz invázió a történelem számos, elfeledettnek remélt jelenségét hozta vissza Európába, a konvencionális háborútól és a területi hódítástól kezdve az energiahiányon keresztül a két számjegyű inflációig.

Ezen rossz emlékű, ismét aktuálissá vált jelenségek közé tartoznak a nagyhatalmi befolyási övezetek is: Vlagyimir Putyin orosz elnök birodalmi nosztalgiával átitatott nyilatkozatai és írásai alapján az inváziót javarészt a régi orosz-szovjet befolyási zóna felélesztése motiválja.

A hidegháború alatt a nemzetközi politika természetesnek tekintett velejárója volt, hogy egy adott nagyhatalom katonai (és gazdasági) eszközökkel kiterjesztette befolyását a közvetlen szomszédságára, sőt olykor egészen távoli területekre is, ahogy például a Szovjetunió Kubában vagy az Egyesült Államok Ázsiában. De a jelenség ennél is sokkal régebbre nyúlik vissza, olyannyira, hogy mint a politika minden alapszabályát, ezt is egy görög történetíró, bizonyos Polübiosz írta le először az időszámításunk előtti második évszázadban.

Egyes politológusok szerint emiatt az elmúlt három évtized jelentette az eltérést a normális állapotoktól, és a befolyási övezet iránti igény feléledése nem meglepő. Sőt olyanok is vannak, akik szerint a befolyási övezetek visszatérése még használhat is a nemzetközi rendszer stabilitásának, és csökkentheti a nagyhatalmi konfliktus veszélyét.

Mások szerint a befolyási övezetek stabilitásra gyakorolt hatása az ideológiai távolság függvénye, megint mások szerint pedig az egész jelenség igazságtalanságot és ebből fakadóan instabilitást szül. Az amerikai politikai és agytröszt-szféra pedig természetesen a világrendre leselkedő legsúlyosabb fenyegetésként tekint az orosz és kínai befolyási igényekre.

Ütközőzónáktól a hálózatokig

Ahogy a legtöbb, a sajtóban és politikai vitákban gyakran használt fogalom, úgy a befolyási övezetek meghatározása is vitatott dolog. Sőt, a témáról szóló folyóiratcikkek és könyvek jellemzően azzal nyitnak, hogy hiába van szó a politikai és a történelmi diskurzus egy felkapott fogalmáról, a politikatudomány alig foglalkozik azzal.

A definíciós kísérletek nagy része abból indul ki, hogy a befolyási övezet egy olyan külföldi terület, amely felett egy nagyhatalom katonai dominanciát élvez, és ebből fakadóan képes számottevően befolyásolni a dominált politikum magatartását. Mások szerint ez önmagában még nem elég, a befolyási övezet kialakításához az is szükséges, hogy más nagyhatalmak elfogadják ezt a felállást, és ne kezdjék ki azt; azaz a harmadik fél befolyásának kizárása is szükséges elem. Megint mások szerint a nagyhatalmak megegyezése az elsődleges eleme a befolyási övezet fogalmának: végső soron arról van szó, hogy egyes nagyhatalmak megegyeznek róla, melyik térség kinek a játszótere lesz.

A definíció mellett a befolyási övezetek lényegét és összetartó erejének forrását illetően is számos megközelítés van. Van Jackson egy 2020-as tanulmányában négy elméleti felállást mutat be. 

• A „geopolitikai realizmus” szemszögéből klasszikus birodalmi „ütközőzónákról” van szó, amelyek más nagyhatalmak távol tartását és az adott nagyhatalom biztonságának maximalizálását szolgálják, és amelyeket az adott nagyhatalom katonai ereje és az attól való félelem tart össze. Bár Jackson nem hoz példát, a Varsói Szerződésre illik ez a felállás.
• A racionális kontraktualizmus az államok közti stratégiai alkuként tekint a befolyási övezetekre, amelynek egy mintapéldája az amerikai hegemónia, ahol az Egyesült Államok garantálja a kliensállamai biztonságát, és egy számukra előnyös gazdasági rendet tart fent, cserébe a befolyása alatt álló államok feladják szuverenitásuk egy részét, és akár harmadik országokkal szemben is támogatják az amerikai külpolitikai érdeket. (Bár Jackson szerint a hidegháború utáni amerikai hegemónia már jóval szabadabb kezet ad a szövetségeseknek, és így nem tekinthető befolyási övezetnek, szemben a hidegháború alatti helyzettel.)
• A konstruktivista megközelítés abból indul ki, hogy az államok önképét és nemzetközi viselkedését erősen befolyásolják ideológiai, kulturális, normatív tényezők, ebből fakadóan a befolyás elfogadására és/vagy elutasítására is nagy hatással van az identitásbeli és ideológiai közelség. Egy klasszikus példa Kína középkori ázsiai hegemóniája, amelyet nem elsősorban a katonai erő tartott fent, hanem hogy a kliensállamok a kínai birodalom kulturális ereje és fejlettsége fényében elfogadták és átvették a kínaiak kulturális és politikai mintáját.
• A relacionalizmus vagy kapcsolatiság iskolája a nemzetközi rendszerre mint az államok közti kapcsolatokból összeálló közösségi hálózatra tekint. Ebben a felállásban a befolyást a rendszer fenntartásában betöltött központi szerep, a harmadik államok közti közvetítés képessége adja. Ennek példái az egykori európai gyarmatbirodalmak, ahol az egyes gyarmati területek egymással is a gyarmattartó államon keresztül kereskedtek és érintkeztek, és ebből fakadóan nem alakulhattak ki politikai, gazdasági, társadalmi kapcsolataik egymással és harmadik felekkel, teljesen ki voltak szolgáltatva a gyarmattartónak.

Jackson szerint ezen példák mindegyikére lehet befolyási övezetként tekinteni, a lényegi kérdés, hogy megvalósul-e a gyengébb államok feletti politikai kontroll, illetve a más nagyhatalmak kizárása a befolyási övezetből.

Stabil

A nyugati diskurzusban manapság a befolyási övezet mint koncepció az orosz és kínai befolyásszerzési törekvésekkel kapcsolatban kerül elő. Az ukrajnai orosz inváziónak is ez az egyik legnépszerűbb értelmezési kerete, azon belül is a fenti felosztásban a geopolitikai realizmusnak nevezett válfaja.

Mint Susanna Hast, a Helsinki Egyetem kutatója egy 2014-es, a befolyási övezetek történetét és elméleti vetületeit, és azon belül is külön az orosz befolyásiövezet-szerzéssel kapcsolatos diskurzust körbejáró könyvében írja, ezen megközelítésből számos teoretikus szerint pozitív dolog a befolyási övezetek kijelölése. Ha a nagyhatalmak világosan kijelölik egymás érdekszféráit, az csökkenti a vitatott szürkezónák méretét, így az összeütközések és a konfliktusok esélyét is.

Mint arról korábban írtunk, hasonló alapállásból magyarázza a helyzetet az offenzív realizmus nevű szekta pápája és az orosz külpolitika egy felkapott ideológiai támogatója, John J. Mearsheimer, a Chicagói Egyetem professzora. Mearsheimer szerint az ukrajnai konfliktus oka, hogy a NATO és az Európai Unió beavászkodott a hagyományos orosz érdekszférába, ezért Moszkva kénytelen volt katonai erővel megvédeni ütközőzónáját. A megoldás szerinte az lenne, ha a NATO felhagyna a keleti bővítéssel, és elfogadná az orosz befolyási övezetet (még ha nem is ezt a szót használja).

A liberálisnak semmiképpen sem mondható Mearsheimerhez hasonló húrokat penget a vállaltan balos Peter Beinart, aki a City University of New York professzora. Beinart egy korábbi, a demokrata párti külpolitika jövőjéről szóló esszéjében arról írt, hogy „Amerikának ott kell kompromisszumot kötnie, ahol ez a legkevesebbet számít: Oroszország háza táján”.

Miután az Egyesült Államok nem hajlandó hadba vonulni Ukrajna, Grúzia vagy Tajvan védelme érdekében, nincs értelme áltatni ezeket az országokat; az amerikai külpolitikának inkább arra kellene törekednie, hogy ezek a helyek a lehető legjobb feltételeket tudják kialkudni nagyhatalmi szomszédjaikkal szemben. Beinart szerint azért is érdemes lenne engedményeket tenni Kína és Oroszország felé, mert a velük való együttműködés a globális ügyek szempontjából is fontos, nélkülük a klímaváltozás, a fegyverzetkorlátozás és a nemzetközi válságok megoldása sem reális.

Szintén a befolyási övezetek kedvelőinek táborát erősíti Graham Allison, a Harvard professzora, aki az utóbbi években az amerikai–kínai háborút jövendölő, thuküdidészi csapda néven ismert pszeudotudományos elméletével lett népszerű a nagy mondások kedvelőinek körében. Ő egy két évvel ezelőtti esszéjében azt írta, az Egyesült Államoknak el kellene fogadnia, hogy globális hegemóniája véget ért, és bele kellene nyugodnia, hogy más hatalmak is befolyási övezeteket alakítanak ki szomszédságukban.

Allison (realista létére részben a kontraktualista elméletekre hajazó) megközelítése szerint a hidegháború végével nem szűnt meg a befolyási övezet mint jelenség, pusztán az történt, hogy az egész világ egy de facto amerikai befolyási övezetté vált, és mindenhol az Egyesült Államok uralkodott és diktálta a szabályokat. Most az Egyesült Államok hatalmi helyzetének relatív gyengülésével, és Kína, valamint Allison szerint Oroszország erősödésével a helyzet megváltozott, amibe jobb, ha Washingtonban belenyugodnak, mert amúgy sem tudnák fenntartani jelenlegi befolyásukat. (Külön érdekessége az ukrajnai háború fényében, hogy Allison az orosz katonai erőt az ország fő „komparatív előnyének” nevezi.)

Nem stabil

A fentieket Evan Resnick, a Nanyang Technological University kutatója egy friss tanulmányában úgy fogalmazza meg, hogy a realista megközelítés szerint egy nagyhatalom hajlandó lemondani a befolyásról egy gyengébb állam felett egy másik nagyhatalom javára, ha a másik nagyhatalom erősebb materiális érdekekkel rendelkezik (azaz többet hajlandó kockáztatni) az adott állam iránt.

Egy másik tábor szerint azonban a befolyási övezetek inherensen nagyhatalmi játszmákhoz, biztonságpolitikai versengéshez és a kisebb államok alávetéséhez vezetnek, és ebből fakadóan pont hogy ártanak a nemzetközi stabilitásnak. Ebből fakadóan egyes prominens amerikai külpolitikai megmondóemberek az utóbbi években azt hangoztatták, hogy az Egyesült Államoknak nem szabad beletörődnie az orosz és kínai befolyásiövezet-szerzésbe.

A neokonzervatív Robert Kagan (aki egyébként a kelet-európai ügyekben gyakran Washington ökleként funkcionáló Victoria Nuland külügyér férje) egy korábbi esszéjében arról értekezett, hogy a befolyási övezetek elfogadása növeli a konfliktus esélyét. 

Szerinte Oroszország és Kína számára biztonságpolitikai szempontból értelmetlen lenne befolyási övezet kialakítására törekedni a jelen helyzetben, miután egyik országot sem akarja lerohanni senki. Kagan világában ezen országok befolyási politikáját a büszkeség, a történelmi elégtétel iránti vágy, pusztán erejük növelése, vagy a „liberális mételytől” való félelmük vezérli. A történelmi tapasztalatok alapján az effajta, a birodalmi terjeszkedés logikájában gyökerező befolyásiövezet-építés nagyobb konfliktushoz vezet, ahogy a náci Németország, a fasiszta Japán vagy most Oroszország esetében történt. „A nyugati világban senki sem gondolkozott Oroszország feltartóztatásáról, amíg Oroszország nem tette magát olyan hatalommá, amelyet fel kell tartóztatni” – írta.

Ehhez hasonlóan Hal Brands és Charles Edel, a John’s Hopkins és az amerikai haditengerészeti egyetem tanárainak egy 2018-as kommentárjában a geopolitikai realizmus keveredik a konstruktivista és kontraktualista elemekkel. Ők úgy vélték, hogy a befolyási övezetek akkor lehetnek stabilizáló jelenségek a nemzetközi politikában, ha a nagyhatalmakat biztonságuk növelése motiválja létrehozásukkor: ez esetben a revizionista hatalmak felé tett engedmények megnyugtatják őket, és ezzel hozzájárulnak a békéhez.

Ugyanakkor szerintük a jelenlegi helyzetben mind a felemelkedő hatalmakra, mind az Egyesült Államokra igaz, hogy ennél tágabb motivációkkal bírnak, legyen szó a nemzeti büszkeségről vagy a nemzetközi rend számukra előnytelen szabályainak átírásáról. Ebből következik, hogy ezen megközelítés szerint Kína és Oroszország igényeinek teljesítése nem oldana meg semmit, csak újabb igényeket szülne. Ezt a nézetet osztja a Washington Post forrásai szerint az amerikai kormány is a jelenlegi ukrajnai helyzetben.

Más oldalról, de hasonló eredményre jut Joseph Nye és az általa hivatkozott Charles Kindleberger, akit a fenti kategóriák közül a kontraktualista csoportba lehetne sorolni. Kindleberger a II. világháború kirobbanását nem a német revansvággyal magyarázta, hanem azzal, hogy az 1929-es gazdasági válság, valamint a korábbi hegemón, a brit birodalom központi világgazdasági szerepének megtörése miatt a világ regionális hatalmak által dominált versengő érdekszférákra tagozódott. A háborúhoz eszerint a befolyási övezetek közti súrlódások és a hatalmi övezeteken átívelő globális kormányzás hiánya vezetett el. (Tehát míg Beinart fent idézett megközelítése szerint a befolyási övezet elismerése tenné lehetővé a globális kormányzást, addig a kontraktuális megközelítésből Oroszország ukrajnai magatartásával rombolja a globális kormányzást és hozzájárul a blokkosodáshoz.)

Igazságos?

Evan Resnick szerint az, hogy a befolyási övezetek kialakítására való törekvés milyen ellenreakcióhoz vezet, ideológiai jellegzetességek függvénye.

Szemben a geopolitikai realista megközelítéssel, ő úgy véli, hogy egy adott nagyhatalom (legalább időlegesen) ellen fog állni egy rivális nagyhatalom befolyásszerzési kísérletének egy kisebb állam felett, ha a rivális nagyhatalom tőle ideológiailag eltérő, míg a kis állam ideológiailag hasonló hozzá.

Ez magyarra lefordítva és a jelen helyzetre alkalmazva azt jelenti, hogy az Egyesült Államok nem akarja a demokratikus Ukrajnát vagy Tajvant átengedni az autokratikus Oroszországnak vagy Kínának, dacára annak, hogy kihívóival szemben nem fűződnek különösebb materiális érdekei a két területhez.

Susanna Hast a kérdést normatív szempontból fogja meg, és az általa szemlézett teoretikusok alapján azt írja, a befolyási övezetekről való gondolkodás nagyrészt a renddel és stabilitással, valamint az „igazságossággal” kapcsolatos eltérő elképzelések lenyomata. 

A nemzetközi rend irányából való megközelítés szerint a nemzetközi rendszer stabilitása és a nagyhatalmak közti konfliktusok elsimítása a legfontosabb közjó, miután „a nagyhatalmak közti háború az emberi jogokra leselkedő legnagyobb veszély”. Ezen a vonalon Hast maga is arra lyukad ki, hogy az orosz külpolitikai gondolkodást végső soron a rend megteremtésébe és érdekei védelmébe vetett hit vezérli, és nem érdemes moralizálva közelíteni az orosz befolyásszerzési törekvésekhez (bár az vitatható, hogy ez a meglátás Vlagyimir Putyin közelmúltbeli beszédei és írásai fényében is érvényes-e).

Az igazságosságra összpontosító narratíva szerint ezzel szemben a befolyási övezet szükségszerűen igazságtalan, hiszen a kis államokat szuverenitásuk feladására kényszeríti, és ezzel aláássa a modern államrendszer alapelvét, az államok szuverén egyenlőségét, valamint a népek önrendelkezését.

Ebből a megközelítésből tehát Ukrajna átengedése Oroszország számára nem jelentene megoldást, hiszen az ukrán nép vélhetően nem törődne bele az igazságtalanságba, ezzel elhúzódó instabilitást szülve az Európai Unió keleti határán; másfelől az egyébként a nyugati világ által is szelektíven és mérsékelten tiszteletben tartott szuverenitás kikezdésével újabb konfliktusoknak ágyazna meg, például Tajvan vagy más vitatott hovatartozású területek esetében.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA világrend egyik alapvető normája is megdőlhet UkrajnábanDrámaian csökkent a szomszédos államok elfoglalását célzó háborúk száma 1945 után, amikor tabuvá vált a területi hódítás. Ha ez az ukrajnai orosz invázióval megdől, az a jövőben másokat is felbátoríthat.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkUkrajnában a hibrid stratégia nem jött be, a régimódi háború is velünk maradAz elmúlt évek elemzései arról szóltak, hogy a jövő konfliktusainak a hibrid- és elektronikus hadviselés lesz a fő jellemzője, mégsem ezt látjuk.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkLeginkább az oroszokkal szúrt ki Putyin, amikor legutóbb a nyugati szankciókra válaszoltA Krím megszállása után kivetett nyugati szankciókra Oroszország ellenszankciókkal reagált, ami növelte az élelmiszerárakat, és csökkentette a jólétet.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ geopolitika orosz-ukrán háború orosz-ukrán konfliktus politikatudomány Olvasson tovább a kategóriában