A nyugati világ állampolgárai teljes sokkban figyelik az Európában kirobbant háborúról érkező legfrissebb híreket, hogy képet kapjanak az orosz katonai agresszió kibontakozásáról, az ukrán hadsereg ellenállóképességéről, a magukat jóformán egyik napról a másikra a történelem színpadán találó ukrán civilek elszántságáról, és úgy egyáltalán, a szemünk láttára formálódó új globális világrendről. Ugyanakkor a háború nemcsak az információáramlásra van hatással – az információáramlás is befolyásolhatja a konfliktus alakulását.

Ahogy arra több elemző rámutatott az utóbbi napokban, az információs háborút Putyin a nyugattal szemben jelen állás szerint minden bizonnyal elveszítette, az orosz állami médiát Európa elzavarta a területéről. A magas színvonalú és szabad médiának köszönhetően a világ annyi részletére képes rálátni egy kiterjedt fegyveres konfliktusnak, mint soha korábban. 

Ebben kiemelt szerepe van pár olyan újságírónak, akik nem haditudósítóként, megrázó helyszíni riportok szerzőiként váltak a mostani háborúban megkerülhetetlen, hiteles információforrássá.  

Twitter-tudósítók, Twitter-diplomácia

Akár a magyar hírportálok, akár a tekintélyes brit napilap, a Guardian online hírfolyamát nézzük, a szokásos hivatalos források mellett gyakran találkozunk magánszemélyek, kisebb helyi csoportok, különböző, független tudósítók beágyazott Twitter-üzeneteivel, videóival, ráadásul a legnagyobb újságok helyszínre érkező tudósítói is szabadon felhasználható-beágyazható Twitter-üzenetként továbbítják a legfrissebb információkat, ahelyett, hogy ezeket kizárólagosan a lapjuknak tartanák fent. Külön érdekes, hogy ebben a konfliktusban még a diplomáciai érdekérvényesítés és nyomásgyakorlásának jelentős része is Twitteren zajlik.

A figyelmes hírfogyasztóknak is feltűnhetett, hogy a legkülönbözőbb komoly sajtótermékek hírfolyamaiban rendre visszatérő szereplő két olyan figura, pontosabban két Twitter-felhasználó, akik nincsenek a frontvonal vagy a háborúban részt vevő országok közelében sem, nem rendelkeznek különösebben mély ismeretekkel az orosz vagy ukrán gazdaságról, politikáról, nem dolgoznak nagyobb hírügynökségek vagy komoly lapok kötelékében. Arról nem is beszélve, hogy az egyikük profilképe egy bombát levizelő kiskutya, a másikuké egy pipázó árnyalak.

Christo Grozev és Eliot Higgins Twitter falához képest jó fél órával hátrébb járt a Guardian szerkesztősége. Egyszerűen náluk és a hozzájuk kapcsoló online közösségnél tűntek fel először a később hitelesnek bizonyuló felvételek, információk, és tulajdonképpen ők végzik el a világon a leggyorsabban az információk ellenőrzését. 

Csengőt a macskára!

A két újságíró az alig 8 éve működő, a szélesebb közönség számára a Szkripal- és Navalnij mérgezés felgöngyölítése és FSZB-re^*Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a KGB állambiztonsági utódszervezete. bizonyítása, valamint orosz titkos ügynökök felfedése után ismertté vált  oknyomozó portál, a Bellingcat alapembere.

De arra a kérdésre, hogy hogyan és miért pont az ő és hozzájuk kapcsolódó Twitter falakra áramlik a leggyorsabban a hiteles információ, nem a Bellingcat a valódi válasz, hanem az oknyomozók mögött álló OSINT közösség.

Az OSINT az Open Source Intelligence rövidítése. A nyílt forrású hírszerzés lényegében a nyilvános adatbázisokból, különböző eldugott nyilvántartásokból, kereskedelmi célú műholdak vagy nyilvános térmegfigyelő rendszerek felvételeiből történő hasznos információszerzést és azok elemzését jelenti.

Bár már a kétezres évek eleje óta használják a módszert az Egyesült Államok vagy a NATO hírszerző szolgálatai, a különböző adatbázisok és részletes műholdképek egyre könnyebb elérésével az újságírásba a 2010-es években szivárogtak le ezek a források. A holland székhelyű Bellingcat úttörő tevékenysége után az évtized végére az OSINT módszerek terjedni kezdtek a hagyományos, nagy múltú médiában is, de a leglátványosabb sikereket még mindig a bellingcatesek érik el, nem függetlenül attól, hogy a kezdetektől fogva nagy figyelmet fordítanak az önkéntes OSINT közösség megtartására, bővítésére, az OSINT módszerek terjesztésére, és, ha úgy tetszik, a közösségi, nyílt forrású oknyomozásra.

Ahogy azt egy interjúban elmesélte, a Bellingcatet alapító Eliot Higgins mindenféle vonatkozó előképzettség nélkül, az online gamer szubkultúrából csúszott át az amatőrökből, önkéntesekből akkor formálódó nyílt forrású hírszerző közösségbe 2011 környékén. Az arab tavasz során a hatalmas számban a YouTube-ra felkerülő amatőr videók megfejtésénél használták először az egyik alapvető OSINT módszert, a geolokációt, ami egy fénykép vagy videó Google térképen való pontos elhelyezését jelenti, lényegében tereptárgyak, épületek, dombok, utak és az árnyékok alapján. A felvételeken látható fegyverek, lőszerek, harci eszközök, járművek, katonai kellékek azonosítása pedig azért volt fontos, hogy az eseményeket képesek legyenek hadsereghez vagy egy milíciához kapcsolni.

Bizonyíték a szénakazalban

2014-ben nagyjából ugyanez az online közösség bizonyította rá az orosz hadseregre az MH-17-es utasszállító járat lelövését Ukrajna légterében. A közösség évek óta foglalkozott az ukrán-orosz konfliktuszónával, de az orosz hadsereg szíriai jelenlétével is.

Később csatlakozott hozzájuk a klasszikus újságírói tudással és gyakorlattal rendelkező, oroszul perfekten beszélő bolgár rádiós újságíró, Christo Grozev, akinek csapata hagyományos oknyomozó és OSINT módszereket vegyítve leplezte le a Navalnij megmérgezésével megbízott orosz ügynököket és magát a Navalnij műveletet. Hozzá tartozik ehhez, hogy illegális és hagyományos újságíró-etikai határokat átlépő információvásárlástól sem riadtak vissza, amikor az orosz információs feketepiacon vásároltak repülőjegy adatokat és telefonszámokat.

Grozev és Higgins csapata mindenesetre az elmúlt években jó pár újságírói díjat begyűjtött, felderítéseiket később hivatalos szervek nyomozásai erősítették meg, tevékenységüket az Európai Unió is támogatja.

De mit csinálnak pontosan az OSINT önkéntesek, amikor háborúval foglalkoznak?

• Szisztematikusan gyűjtik azokat a közösségimédia-tartalmakat, fényképeket, bejegyzéseket, videókat, amelyek az adott konfliktuszónából származnak, majd ha lehetséges, bizonyítják, hogy mi történik rajtuk.
• A terepelemek és a nyilvános műholdképek alapján elvégzik a vizuális tartalmak hely- és időbeli meghatározását. A Harkiv közelében történt hatalmas robbanás felvételét az útkereszteződés és a fák elhelyezkedése alapján térképre tették, meghatározták a kamera irányát, és így beazonosították a lőszerraktárat. 
• Épületeket, autókat, személyeket, katonai járműveket, fegyvereket azonosítanak a képeken, videókon. Volt már olyan, hogy orosz katonák Facebook tevékenységéből következtettek a csapatmozgásokra. 

Az orosz-ukrán konfliktus éleződése és az invázió megkezdése idején a gyanús, potenciálisan dezinformációs műveleteket megalapozó videókat elemeztek ki, hogy nyilvánosan leleplezzék az orosz szándékot. Ezeken a kamuvideókon látszólag az ukrán hadsereg agressziójának nyomait rögzítették, és így is mutatták be az orosz állami médiában. 

Február 27-én kezdte aztán el a közösség az ukrán-orosz háború nyílt forráskódú térképes követését, hogy „megbízható információt biztosítsanak a döntéshozóknak, újságíróknak és az igazságszolgáltatásnak“, valamint „javítsák az információs környezet integritását“.

A projektbe hamar beszállt hivatalosan is a Bellingcat, az emberi jogok megsértésének dokumentálását és archiválását végző Nmenomic. Máig több mint 800 képet, videót tettek térképre a térségbeli katonai aktivitásról a különböző csapatmozgásoktól az út szélén hagyott tankokon át a fel nem robbant, talált bombákig. Minden anyag szigorú hitelesítési és osztályozási procedúrán megy át, és hogy óvják a fogyasztó mentális egészségét, még azt is felvitték az adatbázisba, hogy tízes skálán milyen fokú erőszak látható az adott képen.

A becsapódás iránya

A háború intenzívebbé válásával az OSINT közösség a dezinformációs állítások leleplezése és a különböző médiatartalmak hitelesítése helyett a háborús bűnökre utaló nyomokat kezdte gyűjteni. Jelenleg elsősorban orosz kazettás bombák civil területen történő használatára fókuszálnak.

A kazettás vagy fürtös bombákat repülőről dobhatják le vagy rakéta sorozatvető rendszerekből kilőtt hordozókból engedik el a célpont közelében. Utóbbi esetben a hordozó robbanás nélkül csapódik be, miután kiürítette a bombákat. A kazettás bomba lényege, hogy több kisebb bombatest nagyobb területen csapódik be, így nagyobb pusztítást végez. Használatát azért igyekeznek a világ bizonyos országai visszaszorítani, mert egyrészt a fenti okok miatt elég nehéz vele pontosan célozni, másrészt ha nem robban fel mindegyik szerkezet, akár évekkel később is civil áldozatokat szedhet. Sem az USA, sem Oroszország nem csatlakozott ezekhez a megállapodásokhoz, és az oroszok ezt a bombát korábban Ukrajnában és Szíriában is használták.

These remains of rocket motors from BM-30 multiple rocket launcher rockets have been documented in various civilian areas, and considering these are usually associated with cluster munition use it raises concerns of cluster munitions being used by Russia in civilian areas. pic.twitter.com/zNstU53KoQ

— Eliot Higgins (@EliotHiggins) February 25, 2022

A kazettás bomba használatára például Harkivban egy gyerekkórház közelében dokumentáltak bizonyítékokat. A ferdén földbe csapódott hordozó egységek irányait, a bombák felrobbanásának helyszíneit, és a lehetséges kilövő egységek hatósugarait kalkulálva behúzható a térképen a röppálya és a kilövési pont: ezek alapján a Bellingcat arra jutott, hogy az orosz hadsereg azokat szinte pontosan az orosz határvonalról lőhette ki, relatív biztonságban.  

Hasonló bizonyítékokat dokumentáltak egy óvoda közelében Harkivtól száz kilométerre, a jelentések szerint itt gyerekek is megsérültek. Bonyolítja a helyzetet, hogy ilyen rakéta sorozatlövői az ukrán hadseregnek is vannak, ezért annak minden kétséget kizáró bizonyítása, hogy azokat az oroszok lőtték ki, további munkát igényel.

Eljön az igazságszolgáltatás napja

A Kreml álláspontja szerint egyébként a Bellingcat a brit titkosszolgálat, a CIA, sőt egyenesen a NATO egyik fedett dezinformációs művelete, aminek az a feladata, hogy hamis bizonyítékokat gyártson Oroszország ellen, Eliot Higgins pedig nyugati titkos ügynök.

Az szinte biztos, hogy a nyugati hírszerző szolgálatok nemcsak elismeréssel adóznak a Bellingcat előtt, de az OSINT oknyomozás leleplezései jól is jönnek nekik: ha például az oroszok csapatmozgás részleteiről, szándékairól belső információhoz jut a NATO, akkor azt már csak azért sem közölheti nyilvánosan egy sajtóközlemény formájában, mert azzal kockáztatná a forrásait és leleplezné a saját módszereit. Ha viszont egy újság bárki számára nyilvánosan elérhető adatok alapján ugyanazt hitelesen bizonyítja, akkor az információról egy az egyben, nyíltan beszélhetnek a kormányok is.

Az információs robbanás után a nem megosztható titkoknak és minősített információknak egyre kisebb az értéke, egyre kevésbé ruházzák fel hatalommal a cselekvőket. Többen ezzel magyarázzák azt is, hogy a Biden adminisztráció az orosz csapatösszevonásokról és inváziós szándékokról szóló minősített jelentéseit szokatlan módon egyszerűen nyilvánosságra hozta, abban a reményben, hogy ha az oroszok nem tudják felépíteni az ukrán agresszióról szóló narratívájukat, akkor elállnak a támadástól. 

Mindenesetre úgy tűnik, hogy az OSINT módszerekkel hitelesített információk soha nem látott gyorsasággal terjednek és határozzák meg a közvéleményt.

Eliot Higgins a Guardiannak azt mondta: „minden bizonnyal eljön a nap, amikor ez az egész nemzetközi bíróság elé kerül”. Másnap, még az invázió első hetében közölte a hágai Nemzetközi Bíróság, hogy vizsgálatot indít az Ukrajnában elkövetett lehetséges háborús vagy emberiesség elleni bűncselekmények ügyében.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ háború média orosz-ukrán konfliktus osint Olvasson tovább a kategóriában