A magyar politikában és közéletben is visszatérő téma, hogy vajon miért igyekszik (retorikailag legalábbis) különösen szoros kapcsolatra Kínával a kormány. 

• A kormányfunckionáriusok által gyakran emlegetett érv, hogy ezzel gazdaságilag jól járhat Magyarország, tíz évnyi keleti nyitás azonban semmilyen értékelhető eredményt nem hozott e téren. Ami annak fényében nem is meglepő, hogy ennek alapvető strukturális korlátai vannak – például hogy a Magyarországon gyártott áruk és a tőke áramlását nagyrészt multinacionális vállalatok terelgetik, amelyekre mérsékelt hatással van a diplomácia.
• Visszatérő értelmezés, hogy Orbán Viktor miniszterelnök “pávatáncol” a nagyhatalmak között, azaz az Egyesült Államok, Kína, Oroszország és Nyugat-Európa közti feszültségek közepette minden irányban igyekszik a kapcsolatépítésre, hogy ezzel növelje a magyar mozgásteret a zivataros időkben (bár ennek ellentmond, hogy nyugati és keleti irányban elég más a kormány hozzáállása, és például orosz vagy kínai viszonylatban nem látszik, hogy milyen nemzeti érdek érvényesül a pávatáncnak köszönhetően).   
• A fenti meglátás egy alverziója szerint a magyar kormány hosszú játékot játszik, és arra számít, hogy Kína kerül ki győztesen a nemzetközi hatalmi átmenetből, ezért távolodik a Nyugattól (bár ezen verzió esetében sem világos, hogy Kína például milyen biztonsági garanciákat vagy gazdasági perspektívát tud kínálni egy-két évtizedes távlatban, szemben a Magyarország területi és gazdasági biztonságát jelentő NATO-val és EU-val).
• Egy más teória szerint a Fidesz belpolitikai hegemóniájának bebetonozásáról szól a keleti kapcsolatkeresés. Így például a magyar kormány a hatalomgyakorlási módszereiből fakadó potenciális külső támadásokkal – amelyek elsősorban az Egyesült Államok vagy az Európai Bizottság irányából reálisak – szembeni alkuerejét növeli a kínai vagy orosz kapcsolat. Azaz a keleti nyitás azt hivatott jelezni Washington, Brüsszel és Berlin felé, hogy Orbánnak vannak alternatív opciói a nyugati béklyón túl is. (A probléma itt is ugyanaz, mint az előbbi pont esetében, tehát hogy az alternatív opció középtávon nem feltétlenül reális.)

Ezen kérdéskör szempontjából érdekes tanulságokkal szolgál egy tavaly decemberben megjelent tanulmány, amely Szerbia és Montenegró Kínával fenntartott szoros kapcsolatát, illetve az a mögött húzódó politikai motivációkat vizsgálta. 

Az elemzés szerint a kínai kapcsolatkeresés e két országban nagyrészt azzal magyarázható, hogy az egyre autokratikusabb helyi elitek számára egyre kevésbé vonzó az európai uniós csatlakozás. Ebben a helyzetben a kínai beruházások és a politikai–diplomáciai kapcsolatok végső soron az uniós integráció alternatívájaként jelennek meg.

Van B-terv

A cikk szerint Szerbia és Montenegró esetében is jellemző, hogy az EU jó ideig megtűrte a demokrácia leépítését (illetve felépítésének hiányát), és nem különösebben lépett fel, amikor a két ország kormányerői látványos hatalomkoncentrációba és a fékek és ellensúlyok kiiktatásába kezdtek. Sőt, egyes más szerzők szerint a csatlakozási folyamat kifejezetten elősegítette az állam bekebelezését, miután az EU által szabott követelményrendszer szűkítette a politikai verseny kereteit és erősítette a kormány jogköreit, a gazdasági reformkövetelések pedig hozzájárultak ahhoz, hogy az üzleti szféra behálózza a politikai életet.

Ugyanakkor azután, hogy a regnáló politikai és gazdasági elit bebetonozta magát, az uniós intézményeknek elkezdték elővenni a demokratikus normákra vonatkozó kritériumokat. Ennek fényében a bebetonozott helyi elitek számára jelentősen csökkent az uniós csatlakozás vonzósága, miután egyrészt a demokratikus kritériumok betartása gyengítené politikai és gazdasági hatalmukat; másrészt a hatalmuk fenntartása esetén (sőt, az EU-bővítés belső támogatottságának fényében attól függetlenül is) erősen kérdéses a csatlakozás realitása.

Ebben a helyzetben Szerbia és Montenegró számára Kína több szempontból is ideális partner. 

• Az EU-val szemben a kínai gazdasági és politikai kapcsolatok nem járnak demokratikus követelményekkel, sőt: míg az EU-s bírálatok nem néznek ki jól a hatalom számára, addig a kínai barátság retorikája erősíti a rezsim belső legitimitását, mivel azt jelzi, hogy Szerbia vagy Montenegró világpolitikai tényező, amelynek kegyeit még a feltörekvő szuperhatalom is keresi.
• A kínai beruházásokat el tudják adni a fejlődés és a modernizáció jelképeként, miközben a helyi elit a kínai üzletekből is le tudja fölözni a saját részét. Bár ez az ország számára drágább, mint az esetleges vissza nem térítendő uniós források, az elit érdekei szempontjából jobb az ár-érték arány.
• Végül pedig a kínai kapcsolattal azt próbálják jelezni a nyugat-európai országok és az európai uniós intézmények felé, hogy ha az EU-nak nem kellenek, van másik opciójuk is.

Ezt a tanulmány a szerb Kína-politika, a montenegrói autópálya-beruházás mögött húzódó motivációk, valamint az ezeket övező politikai retorika elemzésével próbálja bizonyítani. 

Kis pénz, nagy barátság

Szerbia esetében a demokratikus nézeteltéréseknél mélyebb okai is vannak a kínai kapcsolatkeresésnek. Belgrád 1999-es NATO-bombázása és Koszovó 2008-as függetlenségének kérdésében Kína már korábban is Szerbia mellett, a nyugati világgal szemben állt; Szerbia pedig manapság a dél-kínai-tengeri szigetviták vagy a Kínával szembeni emberi jogi bírálatok esetében oszlopos tagja a fejlődő országok azon növekvő létszámú kórusának, amely megbízhatóan visszhangozza a kínai álláspontot a nemzetközi fórumokon. Így tehát a kínai barátság összekapcsolódott a területi integritás kérdésével is: míg az EU (és az Egyesült Államok) támogatja Koszovó függetlenségét, addig Kína nem.

A másik csapásirány a magyar retorikához hasonlóan a gazdasági barátságból fakadó előnyök hangoztatása. A szerb politikai elit a cikk szerint hajlamos Kínát a szerb gazdaság megmentőjeként beállítani: Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök és pártja kizárólag szuperlatívuszokban beszél a kínai gazdasági kapcsolatokról, és Szerbiát Kína európai hídjaként festi le (ez különösen ismerős lehet a 2010-es évek magyar retorikájából), miközben az EU-val szemben keményebb csörtéket is megenged magának. Ehhez hozzájárul, hogy egyes vélemények szerint az EU nem fektet elég hangsúlyt a térségbeli infrastrukturális beruházások támogatására, így a kínai vállalatok valós igényeket elégítenek ki ezekben az országokban; azaz a szöveg mögött van tartalom is.

A kormány retorikája a jelek szerint a választóknál is betalált. Egy tavalyi felmérés szerint a szerbek Kínát kulturálisan és gazdaságilag is erősebbnek tartják, mint az EU-t vagy az Egyesült Államokat; úgy vélik, Kína segítette a legtöbbet Szerbiának a Covid-járvány alatt; és legalább olyan fontosnak tartják Kínát Szerbia gazdasági fejlődése szempontjából, mint az EU-t. 

Az eredmények szerint Kína megítélése Szerbiában jobb, mint Németországé, és nem meglepő módon sokkal jobb mint az Egyesült Államoké (bár nem annyira jó, mint a baráti Oroszországé). Kína megítélése javult a járvány alatt is, amikor a nyugati világ nagy részén ezzel ellentétes folyamatok voltak a jellemzőek. 

A kormány retorikája és a nép percepciói nem feltétlenül állnak összhangban az empirikus valósággal. Az persze tény, hogy kínai entitások jelentős befektetésekkel és beruházásokkal bírnak Szerbiában, a közelmúltban acélgyárat és bányászati érdekeltségeket is felvásároltak, és egy nagyobb gumigyárat is építenek (vietnámi vendégmunkásokkal), továbbá kínai cégek kínai hitelből építik a Budapest–Belgrád vasút szerb szakaszát és egy belgrádi Duna-hidat is. Mindemellett pedig Szerbia 2020-ban kínai rakétarendszert is vásárolt. 

Ugyanakkor a kormányretorika ellenére a kínai tőkebeáramlás mérsékelt, és ahogy Magyarország, úgy Szerbia kereskedelme és külföldi befektetésállománya is nagyrészt az EU-ból származik. A szerb fejlesztési ügynökség 8,9 százalékra teszi Kína részesedését a teljes külföldi befektetési állományból; 2020-ban a szerb export 1,9 százaléka, az import 6,9 százaléka bonyolódott Kínával, míg kétharmada az EU-val. Előbbiek még a magyarnál is alacsonyabb értékek.

Ha nincs EU-s pénz, lesz kínai?

A tanulmányban felhozott másik példa, a montenegrói autópálya-blamázs Magyarországon is nagy sajtót kapott, miután az eladósodott állam nem tudja kifizetni a 944 millió dolláros, azaz a montenegrói GDP több mint egyötödével egyenértékű hitel terheit, miközben az autópálya még közel sem készült el, és ha elkészül, a mostani kormány szerint akkor sem lesz semmi értelme és haszna, mert “a semmiből a semmibe vezet”.

A tanulmány a beruházást övező nyilatkozatokra és általában véve a montenegrói diplomácia hangvételére vonatkozóan azt írja, a vezetés gyakorta panaszkodott arra, hogy az Európai Unió nem hajlandó tevékenyen támogatni az ország fejlődését, ezzel szemben Kína barátsággal viszonyult Montenegróhoz, és a beruházással hozzájárul az életszínvonal növekedéséhez. Az autópályát is úgy adták el, mint az ország felvirágoztatásának zálogát, amely csak kínai segítséggel jöhet létre.

A hírhedt montenegrói autópálya. (SAVO PRELEVIC / AFP)

Az EU és Kína eltérő megítélése a cikk szerint abból fakad, hogy Kína nem kötötte feltételekhez a hitelnyújtást: nem akart beleszólni a montenegrói belpolitikába, és a korrupciós helyzet és a demokrácia állapota sem érdekelte. A kínai beruházók rugalmasságát jelzi egy másik, a beruházással kapcsolatos tanulmány is, amely azt írja, a montenegrói vezetés azután fordult a kínaiakhoz, hogy nyugati bankok nem akartak pénzt adni a szerintük irreális projektre.  

Emiatt a kínai beruházók még úgy is vonzóbb alternatívát jelentettek a nyugati finanszírozásnál, hogy a megállapodás értelmében a hazai cégek részvétele csak 30 százalék volt a projektben. A finanszírozási feltételek sem voltak rosszak egy Montenegró szintű ország számára, a 20 éves visszafizetési periódus és 2 százalékos kamat jobb kondíciókat jelent, mint amelyekhez az ország a nemzetközi kötvénypiacon hozzájuthat. Mint később kiderült, a beruházás nem hozott felvirágzást, a hatalmas árcédulát viszont még a jó kondíciókkal sem tudja törleszteni.

Ez az eset a fenti politika határait is megmutatta. Egyfelől a kínai hitelezők és építők számára is tanulságos, hogy

nem feltétlenül jó biznisz a megvalósíthatósági számítások figyelmen kívül hagyásával dollármilliárdos projektbe kezdeni egy maffiamódszerekkel szétlopott országban.

Másrészt politikailag is visszaütött a dolog: Montenegró kénytelen volt uniós segítséghez folyamodni a projekt bedőlése miatt (korábban itt írtunk a történetről). 

A tanulmány szerint ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a kínai projektek szükségszerűen károsak vagy mind elhibázottak lennének, és azt sem, hogy Kína szándékosan törekedne ezeknek az országoknak az eltérítésére és EU-s csatlakozások kisiklatására – ellenkezőleg, ezek inkább a szerb és a montenegrói elit félresikerült projektjei, amelyek célja saját hatalmi és anyagi helyzetük javítása volt. 

Vannak áthallások, és korlátok is

A fenti két történet erős áthallásokat mutat a magyar Kína-politikával: a mérsékelt gazdasági kapcsolatok ellenére a retorikai barátság hatalmas, sőt Magyarország olykor hajlamos az EU külügyi tanácsában is megvédeni a kínai érdekeket. Alkalomadtán pedig Orbán Viktor is elő szokott állni azzal a fordulattal, hogy ha az EU nem ad pénzt, Magyarország kér majd Kínától. Azaz a kínai kapcsolatépítés mögötti politikai elképzelések sokban összecsengenek.

Mindazonáltal a szerb és a montenegrói helyzet ezen stratégia korlátait is jelzi, miután a kínai kapcsolat messze nem képes gazdaságilag helyettesíteni az uniós belépés potenciális (illetve a magyar politikai és gazdasági elit esetében valós és jelentős) nyereségét. Montenegróban ráadásul az előző, Kína-barát kormány (Kína-barátságától független) túlkapásai kormányváltáshoz és egy jóval Nyugat-kompatibilisebb kormány hatalomra kerüléséhez vezettek, azaz még csak arról sincs szó, hogy Kína sikeresen “bekebelezte” volna az országot. (Az erről szóló narratívákat pedig eleve hitelteleníti, hogy egy balkáni miniállam politikai lojalitása semmiféle geopolitikai előnyökkel nem jár.)

Az EU-val szembeni alternatívát hangoztató politikai manőverezést az is erősen gyengíti, hogy ha feltételezzük, hogy az EU intézményeit és befolyásosabb államait nem félkegyelműek vezetik, akkor jó eséllyel ők is tisztában vannak vele, hogy ezek az országok gazdaságilag Európától függnek, és a mérsékelt kínai tőkebeáramlás nem jelent valós, hosszú távú alternatívát számukra. Egy Kína nyugat-balkáni politikai befolyását vizsgáló tanulmány szerint az EU az utóbbi években pont hogy növelte politikai és gazdasági erejét a térségben, azaz sem a Kínát az európai érdekre leselkedő fenyegetésként, sem a megváltó képében leíró narratíva nem különösebben reális.

A magyar párhuzamokat ugyanakkor erősen gyengíti, hogy mint az utóbbi bő egy évtized megmutatta, az EU-ba való belépés után Brüsszel jóval korlátozottabb eszközökkel bír a demokratikus normák és a jogállamiság kikényszerítése terén, mint a csatlakozási folyamat alatt. Így a magyar kormány szabadabban túráztathatja “Brüsszelt”, mint a belépés előtt (és eleve mérsékelt rövid távú csatlakozási perspektívával bíró) álló Szerbia és Montenegró. 

Az is gyengíti az áthallást, hogy a szerb esetben az EU-csatlakozásnak Koszovó és az erős orosz kapcsolat miatt geopolitikai szempontból bőven vannak hátulütői, Magyarország esetében például nehéz elképzelni, hogy milyen védelmi–biztonságpolitikai alternatívát tudna nyújtani a nyugati orientációval szemben a kínai barátkozás és/vagy az EU-nak való hátat fordítás.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ beruházás Egy út egy övezet Kína montenegró Szerbia Olvasson tovább a kategóriában