(A szerző a CIB vezető elemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

Vannak dolgok, szabályok, szokások a mindennapi életben is, amik értelmetlenek, abszurdak, sőt néha veszélyesek, mégis velünk élnek, és nem változtatunk rajtuk. Ehhez hasonló az amerikai jogrendszer úgynevezett adósságplafon intézménye. Ez időről-időre a figyelem középpontjába kerül, és elméletileg akár a globális pénzügyi rendszerben is komoly problémákat okozhatna. Rutinosabb, a piacon hosszabb ideje dolgozó elemzők, kereskedők, befektetők, amikor előkerül a plafon, nagy sóhajjal nyugtázzák, hogy „már megint itt tartunk”. Közben bíznak abban, hogy az utolsó utáni pillanatban megint megoldódik a probléma, mehet tovább az élet a következő plafon eléréséig, amikor is a már jól ismert koreográfia alapján újrakezdődhet a cirkusz.

De ha tényleg nagyobb a füstje, mint a lángja, miért kap mégis kiemelt figyelmet újra és újra az adósságplafon, és miért okoz sokszor komoly piaci feszültségeket?

Bár az adósságplafon intézménye 1917 óta létezik, a harmincas évek második felére pedig nagyjából jelenlegi formáját is elnyerte, a 2010-es évek elejéig a szakmán és az Egyesült Államokon kívül valószínűleg kevesen hallottak róla, és még kevesebben aggódtak miatta. Az elmúlt tíz évben azonban többször is a figyelem középpontjába került, többször egészen komoly piaci turbulenciákat okozva.

Az adósságplafont ugyanis a végletekig polarizált amerikai politikai rendszerben mindkét fél kőkemény fegyverként használhatja – kevésbé szépen fogalmazva zsarolhatja vele a másik oldalt – a politikai csatározásokban. Ez szélsőséges esetben akár az amerikai állam csődjéhez is vezethetne, ami bármennyire is komolyan hangzik, reálisan nézve mégiscsak az abszurd vicc kategóriába sorolandó eshetőség. Nem kell azonban a falig elmenni, hogy a plafonmizéria érzékelhető reálgazdasági következményekkel járjon.

Mi is pontosan a híres-hírhedt adósságplafon?

1917-ig a Kongresszus egyedi felhatalmazás alapján, meghatározott célokra engedélyezett a Pénzügyminisztériumnak (Treasury) hitelfelvételt (például a Panama-csatorna építésére). Az első világháborúba való belépés előtt azonban szükségesnek mutatkozott, hogy a Treasury egy szélesebb körű felhatalmazást kapjon, amelynek keretein belül rugalmasan tudja finanszírozni a szövetségi kormányzat működését. Így született meg az adósságplafon, ami a 30-as évek második felére elérte jelenlegi formáját: a Kongresszus megszab egy felső limitet, aminek az elérésig a törvényhozás jóváhagyása nélkül lehet eladósodni.

Évtizedekig az adósságplafon és annak megújítása, felfüggesztése, kiterjesztése rutinműveletnek számított. Automatikusan, minden csinnadratta nélkül megtörtént az utóbbi évekig, azóta azonban rendszeresen kisebb-nagyobb felfordulás alakul ki körülötte. A közelmúltból az 2011-es és 2013-as adósságplafon-cirkuszra emlékezhetünk, 2011-ben a republikánusok nyíltan csőddel fenyegetőzve harcolták ki kiadáscsökkentő elképzeléseik megszavazását. A részvénypiac 10 százalékot zuhant, egekbe ugrott a (legegyszerűbben csak félelemindexnek nevezett) VIX, az S&P hitelminősítő pedig nemes egyszerűséggel leminősítette az Egyesült Államokat. (A viharfelhők elmúltával persze a piacokat azonnal korrigáltak.)

Mára tehát az adósságplafon intézménye a politikai nyomásgyakorlás igen hatékony eszközévé vált. Maga a plafon azonban csak a probléma egyik része, a másik baj az, hogy a plafon és maga a költségvetés elválik egymástól. Ma az Egyesült Államokban úgy fogadhatnak el egy költségvetést, hogy gyakorlatilag nem biztosított a finanszírozása. Mintha itthon a parlament elfogadna egy tegyük fel 1000 milliárd forintos hiányú költségvetést, de az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) csak 500 milliárd forint értékben bocsáthatna ki új papírokat, és év közben kellene új parlamenti felhatalmazás ahhoz, hogy az ÁKK biztosítani tudja az egyébként elfogadott költségvetés fedezetét.

Mi történik, ha az adósság eléri a plafont?

Leegyszerűsítve, ha az adósság eléri a meghatározott plafont, és a limitet nem újítják meg, vagy nem függesztik fel, a Treasury nem bocsáthat ki új kötvényeket, nem vehet fel hiteleket. A működést a befolyó bevételekből kell finanszíroznia, vagyis annyit költhet, amennyi bevétele van. A jelenlegi adósságplafont egyébként már régen elérték, egy megállapodás eredményeképpen azonban 2021. július 31-éig felfüggesztették.

A határidőt követően a pénzügyminisztérium „átmeneti” intézkedésekkel finanszírozta a működést, tartalékait élte fel, és a befolyó bevételekből gazdálkodott. A jelenlegi számítások szerint azonban a mozgástér október közepe táján teljesen kimerül. Ha addig nem oldódik meg a probléma, jöhet az állam részleges leállása, aminek már érzékelhető makrogazdasági, piaci következményei lehetnek.

Ha leáll az állam működése

Ha elfogy a pénz, az állam is takaréklángra kapcsol. Nyilván a létfontosságú területeken nem áll meg az élet, a kórházak, rendvédelmi szervek, de még a posta is normális üzemmódban működik. A nem létfontosságú területeken azonban jönnek az elbocsátások, fizetés nélküli szabadságok, bezárhatnak iskolák, az állam nem fizetné ki a nyugdíjakat vagy éppen a beszállítói számlákat. Sőt, makroadatokat sem publikálnának. Ez az állapot, ha hosszabb ideig fennáll, olyan láncreakciókat indítana el, ami elkerülhetetlenül recesszióba lökné a gazdaságot, tartós nyomot hagyhatna a fogyasztói, üzleti hangulaton és megrengetné a piacokat.

A pénzügyminisztérium nyilván mindent megtenne annak érdekében, hogy az adósságtörlesztéssel ne legyen probléma. Bár az államcsőd lehetősége sem piaci, sem politikai körökben nem merül fel mint reális eshetőség, államcsőd nélkül is súlyos következményekkel járhat egy elhúzódó kormányzati leállás. Abba pedig jobb bele sem gondolni, hogy mi történne, ha egy hosszabb leállás alatt a Treasury csak egyetlen nappal elszámolja magát, és nem tud teljesíteni mondjuk egy kamatfizetést.

A taperinget is befolyásolhatja a bizonytalanság

Az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed szeptemberi ülésén picit szigorúbb irányba mozdult el. Gyakorlatilag bejelentették, hogy a vártnál kicsit korábban, már novemberben elindul a kötvényvásárlási program kivezetése (tapering). Az egyedi előrejelzések átlaga alapján az első kamatemelés is kissé korábban bekövetkezhet az előzetesen vártnál, és a kamatpálya valamivel meredekebb lehet, mint amit a piac várt, és ami az egy negyedévvel korábbi FOMC (a Fed kamatokról döntő testülete) prognózisokból kirajzolódott.

Az első kamatemelés várt időpontja azonban még jóval előttünk van, a november (és a tapering tervezett indulása) azonban itt van a nyakunkon. Azt gondolhatnánk, hogy néhány hét alatt kis eséllyel történnek akkora változások, amelyek felülírhatják ezt a menetrendet. Az adósságplafon-krízis azonban – ha záros határidő alatt nem rendeződik megnyugtató módon – pontosan az a tényező, amely időben kitolhatja a normalizálási folyamat kezdetét. És nem csak azért, mert a leállás miatt nem számolják ki a szeptemberi munkanélküliségi rátát, és nem publikálják a Fed által kiemelten figyelt átfogó munkaerőpiaci jelentést.

Egy bő évszázada az adósságplafon bevezetése hasznos eszköznek bizonyult, mára azonban a közvélekedés szerint egy idejétmúlt, értelmetlen, káros és veszélyes „pénzügyi tömegpusztító fegyverré” vált, amit gyorsan el kellene törölni. Ne legyenek azonban illúzióink, pont a „tömegpusztító potenciál” miatt a plafon velünk marad, a 2021-es epizód rendezése után pedig elkerülhetetlenül jön a következő felvonás.

Frissítés:

Washingtoni idő szerint csütörtök éjfél előtt sikerült elfogadni és életbe léptetni azt a törvényt, amely biztosítja a kormányzat működését december elejéig, de az adósságplafonnal kapcsolatos problémát egyelőre nem oldották meg.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkKözeleg a normalizálódás, de a könnyű út járhatatlanEgy különleges krízis után kell kivezetnie válságkezelő eszközeit az amerikai jegybanknak, lehetőleg nagyobb megrázkódtatás nélkül. Nem lesz egyszerű.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ adósságplafon államadósság amerikai egyesült államok demokrata republikánus Olvasson tovább a kategóriában