Nagy viták után olyan alkut kötöttek kedd hajnalban az Európai Unió tagállamainak vezetői, amelyet többségük “történelminek” nevezett. A történelem majd eldönti, hogy tényleg méltó-e a megállapodás erre a jelzőre, vagy csak az érzelmek vitték el a kommunikációt a drámai irányba, de az biztos, hogy ilyen sok pénz elköltéséről eddig még nem állapodtak meg az EU vezetői. A történtek kiváló alkalmat adnak arra, hogy megnézzük, hogyan lehet az európai egység egyszerre realitás és utópia.

Nagyon röviden: az uniós csúcs két fő eredménye, hogy sikerült megállapodni a 750 milliárd eurós helyreállítási tervről, vagyis a koronavírus-járvány okozta gazdasági károk rendezéséről, illetve megvan az unió következő hét éves, hosszú távú költségvetésének 1074 milliárd eurós terve is. Az Európai Tanácsban született egyezséget az Európai Parlamentnek még jóvá kell hagynia.

A részletek általában fontosabbak, mint a címszavak, és ebben a két megállapodásban bőven vannak bonyolult részletek, mégis érdemes kicsit messzebbről nézni az eseményeket, és rögzíteni, hogy a 27 tagállam olykor merőben ellentétes érdekeket képviselő vezetői megint kompromisszumos megállapodást kötöttek.

Gyakorlatilag mindenkinek engednie kellett valamiben, de mindenki nyerhetett is valamit a tárgyalásokon. Az unió működése (nyilván nem a kölcsönös rokonszenv, hanem a kemény gazdasági és politikai érdekek következtében) nem került patthelyzetbe, nem állt le, nem ment vakvágányra. Nem először fordul elő, hogy első nekifutásra kibékíthetetlennek látszó ellentétek oldódnak fel legalább részben e kényszer miatt. Ennek fontosságát akkor sem érdemes lebecsülni, ha az uniós intézményeket és a működési mechanizmust sokszor éri jogos kritika, elsősorban a túlburjánzó bürokrácia, a korlátozott átláthatóság és a magas költségek miatt.

A nemzetközi piacokat nem érdekli a politikai szájkarate, a befektetőknek stabilitás és kiszámíthatóság kell, amit a helyreállítási csomag és a hosszú távú költségvetés most megad. Ennek eredménye ezúttal különösen látványos, mert a brexit miatt káosz szélén táncoló Egyesült Királysággal például adja magát az összehasonlítás: az angolokat a tőkepiacok jelenleg büntetik.

Ha megnézzük, hogy az egyes tagországok milyen eredménnyel hagyták el a tárgyalóasztalt, két fontos következtetés látszik. Egyrészt a kompromisszumok bizonyítéka, hogy minden államfő vihetett valami olyat haza, amelyet sikerként kommunikálhat, de az engedmények és a heves vita miatt mindenhol jogos kritikákat is meg lehet fogalmazni. Másrészt ismét látszik, hogy a Magyarországon gyakran rossz beidegződésként megjelenő “zéró összegű játszma” elve sok esetben nem érvényesült. Nem mindig szükséges feltétele egy megállapodásnak az, hogy ha az egyik fél nyer valamit, akkor azt csak a másik kárára érheti el, és fordítva.

Ha például a nekünk fontos jogállamisági kitétel ügyét nézzük (vagyis azt, hogy a pénzek lehívásának egyik feltétele az európai értékek megjelenése a jogrendszerben és az ország működésében), akkor elsőre azt látjuk, hogy Magyarország és Lengyelország nyert, mert a tétel szövegezése majdnem biztosan garantálja, hogy a pénzcsapot nem lehet majd elzárni.

Ha azonban nem csak a magyar kormánytól függő sajtótermékeket olvassuk, akkor látszik, hogy a jogállamisági kitétel mellett kardoskodó, annak szigorúságából végül engedő államok is nyertek. Ilyen kitétel ugyanis még sosem volt az uniós szabályok között, és bármennyire is elvi jelentőségű, első lépésnek nem jelentéktelen, illetve bizonyos országokban az elvi kikötéseknek is sokkal nagyobb súlya van, mint nálunk.

Egyaránt lehet tehát ebben a kérdésben azt mondani, hogy mindenki nyert, de azt is hogy mindenki vesztett valamit. De ez csak arra utal, hogy a téma megközelítési módja nem megfelelő, mert nem vezet sehova.

A megállapodás uniós fogadtatása egyébként szédületes változatosságot mutat. Az még természetes lenne, hogy az eltérő érdekek és prioritások következtében az egyes országokban az alku más és más elemei állnak a középpontban, ám az is gyakran előfordul, hogy az egész narratíva más, és ez most nagyon élesen mutatja meg, hogy az unió a fent említett egységes működés ellenére is milyen mozaikszerűen áll össze.

A németek például most is eredménycentrikusak. A megállapodás egyik lényeges eleme számukra az, hogy Angela Merkel megint kipipált egy tételt a teendői listáján, hiszen az unió német elnökségének félévében tettek pontot az alku végére. A vitának náluk leginkább az a kiindulópontja, hogy ez megérte vagy sem annak fényében, hogy a magyarokat és a lengyeleket megregulázó jogállamisági kitételt engedték felhígulni, de azt is le kellett nyelniük, hogy a helyreállítási alapban a javasolt 500 helyett “csak” 390 milliárd euró lett a vissza nem térítendő támogatások keretösszege (a 750 milliárd többi része csak kölcsönként hívható le).

Míg a németek továbbra is elvi dolgokon lamentálnak, a mediterrán országok ezt most sem teszik. Az olasz és spanyol, illetve részben a francia fogadtatása a csomagnak sokkal pragmatikusabb, náluk szinte csak arról megy a közbeszéd, hogy a pénzt mire kellene költeni.

Ez persze érthető, hiszen ezek az országok a legnagyobb károsultjai a járványnak, ráadásul az elvi megközelítése a szolidaritás és európai segítségnyújtás témájának már lefutott ügy, amióta tudni lehet, hogy lesz gigantikus méretű uniós mentőcsomag. Az olaszok például már bőven túlvannak azon a szokásos kérdésen, hogy mekkora az unió északi-déli megosztottsága, és arról vitatkoznak, hogy a megkapott 209 milliárd eurójukat hova tegyék.

Ebből a szempontból a franciák köztes állapotban vannak, ők is bőszen keresik a számukra elérhető 40 milliárd euró helyét, de azért figyelnek a tektonikus mozgásokra is. A megállapodás ugyanis látványossá tette, hogy az unión belüli hatalmi viszonyok milyen nagy mértékben kezdtek átalakulni.

Azt eddig is tudtuk, hogy a brexit miatt a francia-német tengely megerősödött, ráadásul ezúttal még szilárdabbnak tűnik, mint valaha. Ám ezzel párhuzamosan megjelentek a kihívók a kisebb országok regionális vagy alkalmi szövetségeinek képében, és a brexit után kialakult új szavazati jogi lehetőségek csak kedveznek az effajta kezdeményezéseknek.

Míg számunkra általában a Visegrádi négyek szempontjából érdekes ez a jelenség, uniós szinten sokkal fontosabb a fukar négyek, vagy ötök megerősödése. Ausztria, Dánia, Hollandia, Svédország, és a hajóra később fél lábbal szintén felszállt Finnország érdekszövetsége egyrészt egy alacsonyabb költségvetésű uniót szeretne, másrészt saját anyagi kötelezettségeit is alaposan csökkentené, és most kiderült, hogy ezek a kis országok az új felállásban milyen hatékonyan képesek átvinni (legalább részben) az akaratukat.

Ne gondoljuk azonban, hogy a fukar ötök országaiban egyértelmű sikerként könyvelik el az alkut. A svédek például meglehetősen hidegen közelítik a témát, nem tudják könnyen megítélni, hogy félig tele van a pohár vagy félig üres, hiszen az elért engedmények ellenére is várhatóan nőni fog az a pénz, amit be kell tolniuk a brüsszeli kasszákba.

A hollandok természetesen arról beszélnek, hogy Mark Rutte miniszterelnök mennyire előtérbe tolta magát a tárgyalási folyamatban. Rutte – akit Orbán Viktor csak a “holland fickónak” nevezett, mint aki felforgatta az események menetét – sokak szerint egyszerűen “túl sok” lett, és hiába ért el rövid távon pénzben is jól kifejezhető eredményeket, összességében aláásta a holland diplomácia eddigi kedvező megítélését.

Rutte akarva-akaratlanul a fukar országok minden mikrofonba belebeszélő szóvivője lett, miközben nem kevés jel utal arra, hogy a csoport igazi kemény embere a gyerekképű Sebastian Kurz osztrák kancellár. Az osztrákok úgy nyertek sokat az alkukon, hogy nem tolták előtérbe magukat, ezzel szemben a hollandokat már az “új angolok” néven emlegetik, arra célozva, hogy ők vették át a “mindent másképp akarunk” szerepét.

A svédek és a dánok mintha csendes társak lennének ebben a formációban, Stefan Löfven svéd miniszterelnök például meglepő módon a (gyakorlatban aligha bevethető) jogállamisági kitétel kiharcolását hangsúlyozta eredményként, talán jobb híján.

A finnek elég skizofrén helyzetbe lavírozták magukat, a fukar négyekkel ellentétben ugyanis ők nem kapnak automatikus visszatérítést az uniós kötelezettségvállalásaik után, így ennek mértékéről nem is tudtak alkudozni, viszont a többi elvi megközelítésben (takarékosabb unió) egyetértenek. Sanna Marin kormányfőnek otthon már azt kellett bizonygatnia, hogy “erősebb tárgyaló, mint azt sokan gondolják róla”, nehogy beragadjon a súlytalan kívülálló szerepébe.

A hosszú távú költségvetés elfogadása kapcsán például a franciák és a finnek beszélnek többet arról, hogy a mezőgazdasági támogatások rendszere lényegében változatlan formában megy tovább 2027-ig, és ez számukra siker. Általában ez a nyugat-európai agrárium versenyképességét mesterségesen segítő mechanizmus, valamint a kelet-európai országok felzárkózását segítő pénzügyi alapok kérdése szokott lenni a gazdaságpolitikai alkuk legfőbb terepe, most azonban a koronavírus-járvány miatti helyreállítás és a fukar országok keménykedése mintha háttérbe szorította volna ezeket, és a megállapodás utáni közbeszédből is kiszorultak ezek az értékelések.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ alku európai tanács Európai Unió fukar négyek helyreállítás járvány költségvetés koronavírus megállapodás Olvasson tovább a kategóriában