A skandináv városok rendre kiválóan szerepelnek az élhető településeket bemutató ranglistákon. Fejlett biciklis és tömegközlekedés, gondozott parkok, pezsgő kulturális élet és a magas minőségű közszolgáltatások teszik példaértékűvé az észak-európai országok nagyobb településeit. Nagy kérdés, hogy miként ültethetők át az itteni jó gyakorlatok a világ más részeire, amivel egy nemzetközi felsőoktatási program kezdett foglalkozni a közelmúltban.
Koppenhága, Malmö és Tromsø egyetemei vesznek részt ebben a munkában, és a résztvevők meglátása szerint több okból sem lenne gyerekjáték a Skandinávián kívüli városokban az északiak sikereit lemásolni. Az egyik hallgató a BBC-nek nyilatkozva például kiemelte, hogy míg az észak-európai országokban a tömegközlekedés színvonala és presztízse is magas, addig például az Egyesült Államok nagy részéről ez egyáltalán nem mondható el: Amerikában többnyire igencsak hiányosak az efféle szolgáltatások, az igénybevételük pedig egyfajta negatív státuszszimbólumként arra utal, hogy valakinek még annyi pénze sincs, hogy autóba üljön. Márpedig Helsinki, Koppenhága, Oslo és Stockholm jórészt annak is köszönheti a jó hírét, hogy autózás nélkül is viszonylag könnyen boldogulnak a közlekedők, de nemcsak a városokban, hanem szerte Skandináviában.
Ha már szóba kerültek a vagyoni különbségek, érdemes megemlíteni az ezekkel kapcsolatos skandináv attitűdöket – az észak-európai népek jellemzően nem szívesen feltűnősködnek, az anyagi kérdésekben meglehetősen szemérmesek. Így aztán félig-meddig a felszín alatt húzódik meg egy nagyon komoly probléma: többek között az élénkülő turizmus és a bevándorlás miatt Tromsø-től Koppenhágáig számos városban elszálltak a belvárosi ingatlanárak, aminek következtében az alacsonyabb jövedelmű családok rendre kiszorultak az elővárosokba, ahol szegregált körülmények között élnek. Igaz, a lecsúszó negyedek infrastruktúrája is sok szempontból példás, de az itteni lakosok számára hatalmas nehézséget jelent a város életébe való bekapcsolódás (jórészt pont a színvonalas, de nagyon drága tömegközlekedés miatt), ami kevéssé tükröződik az értékelésekben.
Egyáltalán nem véletlen az sem, hogy az északi városok élen járnak a helyi környezetvédelmi kezdeményezések területén. Egyfelől ezek a települések rendszerint a tengerpartokon vagy azokhoz közel létesültek, a lakosaik számára hétköznapi látvány a vízi élővilág a heringektől kezdve akár a bálnákig bezárólag, a tengerszint emelkedése pedig komoly fenyegetés. Másfelől a Skandináv-hegység gleccserei egyértelműen magukon viselik a globális felmelegedés jeleit, vagyis a klímaváltozás nem csak egy-egy szélsőséges időjárási jelenségben nyilvánul meg az itt lakók számára, akik nem mellesleg híresek a természetközeliségükről is.
Mindemellett az északi országok lakosainak viszonylag nagy része él középosztálybeli életet, így a városvezetők és -tervezők nagyrészt homogén társadalmi elvárásoknak igyekeznek megfelelni. Részben emiatt meglehetősen lassan tud csak megújulni a skandináv urbanisztika, pedig a változásokra nagy szükség van. Az elmúlt évtizedekben például hosszú küzdelem után sikerült csak elmozdulni a sokáig nyitva tartó, kiülős kocsmák, bárok, éttermek engedélyezése felé, most pedig egyre fontosabb kérdéssé válik, hogy a megfizethetetlen ingatlanárak kirekesztő hatásával mikor néznek szembe az önkormányzatok.
