Három éve a feje tetejére állt világpolitika. De valójában miért?

Miért választották meg Donald Trumpot az Egyesült Államok elnökének 2016-ban? A fehér munkásosztály küldte hatalomba, amiért a korábbi republikánus elit és a demokraták által is támogatott szabadkereskedelmi egyezmények miatt Kínába szervezték ki a munkahelyeiket, és amiért a fizetésük vásárlóereje évtizedek óta nem emelkedett? Vagy egyszerűen csak ezen a választáson a korábbinál rasszistábbak és szexistábbak voltak a fehérek?

A 2016-os amerikai elnökválasztás óta folyik a vita, hogy milyen társadalmi folyamatok vezethettek ahhoz, hogy egy korábban teljesen esélytelennek tartott jelölt győzzön. Hasonló a helyzet a Trump megválasztását mintegy fél évvel megelőző Brexit-népszavazással, vagy a szélsőjobboldali populisták több európai országban látható előretörésével is.

Az új jobboldal abban is különbözik a régitől, hogy erősen ellenzik a bevándorlást és a szabadkereskedelemet. Tehát alapjaiban kérdőjeleznek meg olyan politikákat, amikben évtizedekig egyetértés volt a jobb- és baloldali pártok között. Ennek mára olyan következményei vannak, mint a kereskedelmi háború vagy – ha minden így megy tovább – a globalizáció lassú szétesése.

Az angol politikai válság és a 2020-as amerikai választás is ezen fog múlni

A 2020-as amerikai elnökválasztást megelőző választási kampány már elindult. A demokrata elnökjelöltek közül egyelőre a centrista Joe Biden a legnépszerűbb, azonban nincs sokkal lemaradva Obama alelnökétől a Hillary Clintonnal szemben a 2015-ös demokrata előválasztásokon alulmaradó Bernie Sanders, és a Sandershöz hasonlóan markánsabban baloldali Elizabeth Warren.

Az amerikai sajtó demokraták felé húzó oldalán pedig folyamatos vita van arról, hogy a jobboldali populizmust baloldali populizmussal lehet-e megverni, vagy éppen hogy egy mérsékeltebb, korábban már bizonyított jelöltet kellene vele szemben indítani.

Itt is keveredik a szakpolitika és a választási politika, és egyértelmű a törésvonal. Biden korábban támogatta a szabadkereskedelmi egyezményeket,^*Biden megszavazta az Észak-Amerikai szabadkereskedelmi egyezményt (NAFTA), majd Obama alelnökeként támogatta a Transz-csendes-óceáni Partnerség (TPP) nevű szabadkereskedelmi egyezmény megkötését, aminek a tárgyalásai megfeneklettek Trump hatalomra kerülésével. Ez utóbbit egyébként Hillary Clinton is támogatta, mígnem a 2016-os kampányban inkább ellene fordult. és ezt Bernie Sanders gyakran fel is rója neki. A brit baloldalon is megosztott a viszony a Brexithez, a Munkáspártot vezető Jeremy Corbyn egyelőre képtelen arra, hogy egyesítse a pártot valamelyik álláspont mellett.

Ha a Trump győzelméhez és a Brexithez vezető folyamatok okát a gazdaságban kell keresni, akkor a hirtelen ijesztően előretörő idegengyűlölet nem a semmiből jött. Ebben az esetben a gazdasági nehézségek enyhítésével, határozottabb baloldali gazdaságpolitikával visszazárható a palackba az etnonacionalista jobboldaliak által közbeszédben normalizált rasszizmus és ennek a következményei, például a szélsőjobboldali terrorizmus.

Ha viszont a jelenség alapvetően kulturális jellegű, akkor vagy nincs mit tenni – ugyanis a liberális demokráciák működése automatikusan kitermeli a jobboldali populizmust -, vagy mérsékelt jelöltet kell indítania a demokratáknak, aki nem bolygatja annyira a gazdasági kérdéseket, viszont képes újraegyesíteni a mélyen megosztott amerikai társadalmat.

Rasszizmus, szexizmus, Trump

A kérdésre válaszolni első ránézésre azért sem könnyű, mert mindkét elméletet számos tanulmány támasztja alá. Egy a Washington Postban megjelent elemzés szerint a 2016-ban Trumpra szavazó Y-generációs fiatalok nagy részének nem volt rosszabb a jövedelmi vagy gazdasági helyzete, mint a nem Trumpra szavazó kortársaiknak, viszont úgy ítélték meg, hogy a fehérek a saját hibájukon kívül kerültek nehéz gazdasági helyzetbe, vagy hogy a fehérek diszkriminációja legalább akkora probléma az Egyesült Államokban, mint a kisebbségeké. Brian Schaffner és szerzőtársai kutatása szerint a rasszimuson kívül a szexizmus volt a másik tényező, ami a gazdasági helyzetével való elégedetlenségénél sokkal jobban növelte valakinek a hajlandóságát arra, hogy Trumpra szavazzon.

Egy másik, még a választások előtt készített tanulmányból az derült ki, hogy ha a kutatásban részt vett fehéreknek azt mondták, hogy 2042-re az Egyesült Államokban a fehérek kisebbségbe kerülnek, akkor nagyobb arányban válaszolták azt, hogy Trumpra fognak szavazni. Olyan kutatást is végeztek, amiben kifejezetten Trump-szavazók véleményére voltak kíváncsiak. Véletlenszerűen mutattak meg nekik fotókat fehér és fekete emberekről, majd lakhatási politikáról kérdezték őket. Akik fekete embert láttak a fotón, nagyobb arányban ellenezték az állami lakhatási támogatásokat, mint akik fehéret.

Tüntetők menetelnek a Times Square-en a rasszimus ellen 2018 január 15-én Martin Luther King Jr.-ra emlékezve. Fotó: AFP/Europress

Paradox módon szintén a rasszizmus volt a legerősebb magyarázat, amikor három politológus azt vizsgálta meg, hogy miért szavazott nagyjából 7-9 millió amerikai Trumpra, miközben az előző választáson még Obamára szavazott. Arra jutottak, hogy nem igazán számított ezeknek az embereknek az osztályhelyzete vagy hogy a jövedelmi helyzetük romlott-e az elmúlt években, viszont ha faji kérdésekben konzervatívabb nézeteket vallottak és ellenezték a migrációt, akkor átszavaztak Trumpra.

Pippa Norris és Ronald Inglehart, a Harvard és a University of Michigan politológusai is kutatták a kérdést, majd nemrég egy egész könyvet szenteltek annak, hogy szétszálazzák, miként vezetett a kulturális ellenreakció a jobboldali populizmus megerősödéséhez. Norris és Inglehart szerint valójában egy értékválasztással összefüggő generációs hatás állította a feje tetejére az amerikai politikát 2016-ban.

Ahogy a fiatalabb generációk egyre gazdagabbak és iskolázottabbak lettek, olyan posztmaterialista elveket tettek magukévá, mint a személyes autonómia, az ateizmus vagy a sokszínűség támogatása a hagyományos családmodell és tradicionális értékek rovására. Az idősebb generáció ezáltal kirekesztve érezte magát, és bár összességében kevesebben tartoznak ehhez a választói csoporthoz, az idősebbek politikailag aktívabbak és nagyobb arányban szavaznak, mint a fiatalok.

Will Wilkinson a fent leírt gondolatmenethez elég hasonló magyarázatot adott a tanulmányában. Ő egész konkrétan az urbanizációval hozta összefüggésbe a populizmus előretörését. Szerinte a városiasodás olyan folyamat, amely nemcsak gazdasági, hanem kulturális szempontból is tagolja a társadalmat. Az urbanizáció gazdag, nagy népességű, multikulturális városokat hoz létre, ahol kulturálisan liberális értékek dominálnak. De ugyanez a folyamat olyan ritkábban lakott falvakat és kisvárosokat is létrehoz értelemszerűen, amikre a konzervatív értékek dominanciája jellemző.

Mindez ráadásul egy önmagát erősítő folyamat is, hiszen a nagyvárosok gazdasági sikerei igazolják a nagyvárosok lakóinak értékrendjének helyességét saját maguk számára. Miközben a gazdaságilag lemaradó régiók lakói szintén könnyebben tudnak olyan eszmékkel azonosulni, amik régebbi korokat idealizálnak (mint például a Trump-féle „Make America great again!”). Nem is csoda, az amerikai politikát a legnagyobb mértékben a vidék-városi ellentét határozza meg, elég ehhez egy pillanatást vetni egy részletes választási térképre.

It’s the economy, stupid!

Arról is elég sok tanulmány készült, hogy azokon a területeken szavaztak sokan populista pártokra, amiknek romlott a gazdasági helyzete az elmúlt pár évtizedben. Az egyik leghíresebbet David Autor és szerzőtársai készítették: ők azt mutatták meg, hogy minél több munkahely szűnt meg a kínai import miatt, annál nagyobb volt Trump támogatottsága a 2016-os választásokon egy adott régióban. Autorék szerint, ha 2002 és 2014 között 50 százalékkal alacsonyabb lett volna az importkitettség, a demokraták megnyerték volna Michigant, Wisconsint és Pennsylvaniát is, és ezzel a választást is 2016-ban.

DaimlerChrysler Dodge pickupok parkolnak egy detroiti lerakatban 2006-ban. Fotó: AFP/Europress

Ugyanezt a hatást egyébként az Egyesült Királyságban is kimutatták, csak ott a kínai importkitettség a Brexitre való szavazást magyarázta. Piero Stanig és Italo Colantone tanulmányából az derült ki, hogy többen utasították el az EU-tagságot Egyesült Királyság azon régióiban, ahol olyan iparágak domináltak a kilencvenes évek elején, amikben a kínai cégek meg tudtak erősödni.

Általánosabban is tapasztalható volt más fejlett országban, hogy a munkaerőpiaci bizonytalanságot a szélsőjobboldali pártok megerősödéséhez vezetnek: Ernesto Dal Bó és szerzőtársai szintén statisztikai elemzés alapján jutottak arra a következtetésre, hogy Svédországban köze volt a kettőnek egymáshoz.

De mi köze van ennek az egésznek a cikk elején emlegetett szabadkereskedelmi egyezményekhez? A 2016-os választásokat követően sokat írtak arról is, hogy nem feltétlenül csak az egyezmények következtében megjelenő kínai versenytársak miatt szűntek meg munkahelyek az USA-ban. A technológiai fejlődés, például az automatizáció jóval komolyabb szerepet játszott a feldolgozóipari állások megszűnésében (miközben rossz vezetői döntések, vagy egyszerűen a piaci kereslet változása miatt is szűntek meg munkahelyek).

Rafael Di Tella és Dani Rodrik nemrég megjelent kutatása pont azért érdekes, mert azt mutatta meg, hogy az emberek teljesen máshogy reagálnak arra, amikor a kínai import olcsósága miatt szűnnek meg a munkahelyek, mint amikor a robotok veszik el a munkát. A kutatók kísérletet végeztek: a kísérletben résztvevők egy ruhagyár bezárásáról szóló hírt olvastak el, de a hírnek hat verziója volt, és mindegyikben más volt a gyár bezárásának az oka.

A hír elolvasását követően megkérdezték a résztvevőktől, hogy szerintük szükség van-e arra, hogy a kormány pénzügyi segítséget nyújtson a munka nélkül maradt dolgozóknak, illetve hogy szükség van-e arra, hogy korlátozzák az importot abból az országból, ahova kiszervezték a megszűnő munkahelyeket. Hatalmas különbség volt a válaszokban: ha robotok vették el a munkát, a résztvevők 4-5 százaléka helyeselte mindkét opciót. Amikor viszont a szegényebb országból származó import volt az ok, a megkérdezettek több mint 5 százaléka kifejezetten ellenezte a segélyezést, 20 százalékuk viszont az import korlátozását követelte.

Ez alapján érhető, hogy miért volt politikai értelemben nagy húzás Trumptól, hogy 2016-ban ráérzett erre, és szembe mert menni a teljes politikai elittel ebben a kérdésben.

Hosszú táv, rövid táv

Úgy tűnik tehát, hogy mindkét oldal érvei mellett vannak bizonyítékok, de a kulturális és a gazdasági magyarázatok ellentmondanak egymásnak. Viszont ahogy arra Dani Rodrik, az egyik előbb hivatkozott tanulmány szerzője nemrég felhívta a figyelmet egy véleménycikkben, mégis van egy tényező, ami mentén ki lehet békíteni egymással a két elméletet, ez pedig az időtáv.

Rodrik azt írja, mind generációs, mind pedig a városiasodásból következő változások hosszú távúak, ezért önmagukban nem is magyarázhatják a populista előretörést. Ez logikusnak is tűnik, végül is 2012-ben még fekete elnököt választottak meg az amerikaiak, négy év pedig túl kevés időnek tűnik egy ilyen radikális változás lezajlásához.

Mi van, ha inkább arról van szó, hogy évtizedek alatt kialakult a kulturális megosztottság, rövidebb távon pedig a gazdasági válság és a kínai importverseny ezt csak fokozta?

Rodrik szerint ez magyarázza a látszólagos ellentmondást. De valójában gyakran még azok a kutatók is elismerik a gazdaság szerepét, akik a kulturális magyarázatokat részesítik előnyben. Norris és Inglehart például úgy fogalmaz, hogy „a középtávú gazdasági tényezők és a társadalmi fragmentáció” gyorsította fel a kulturális ellenreakciót. Wilkinson pedig azt írja, a „gazdasági feszültségek” és a „faji feszültségek” nem egymást kizáró jelenségek, mert a gazdasági hatások jelentősen felerősítették a városiasodás okozta kulturális tagolódást.

Erről Ben Casselman, a Fivethirtyeight szerzője már a vita egész korai szakaszában írt egyébként. Ráadásul szerinte nem is az abszolút értelemben vett gazdasági helyzet, hanem a trend volt a lényeges. Az újságíró 2015-ben az iowai Scott Countyban járt, ahol akkor elég alacsony, 4,3 százalékos volt a munkanélküliség. A városban mindenki arról számolt be Casselmannak, hogy elégedett a gazdasági helyzettel, de a jövővel kapcsolatban jóval pesszimistább. Egész konkrétan a társadalmi mobilitás hiányát emelték ki: negyven évvel ezelőtt a környéken jó esélye volt bárkinek, hogy a középiskola elvégzése után tisztes középosztálybeli életet éljen, de ez már a múlté.

A probléma tehát komplex: a feldolgozóipari munkák eltűntek, de nem jelentek meg helyettük tisztes megélhetést biztosító munkahelyek, a bérek vásárlóereje legalább 15 éve nem nőtt, viszont az egyetemre járás költségei nőttek, és a nyugdíjrendszer is rossz állapotban van. Casselman szerint