A német sajtó a napokban céges belső anyagokra hivatkozva azt írta, hogy a svéd gyökerű Hennes & Mauritz (H&M) raktáraiban fél év alatt 3,1 milliárd euróról 3,5 milliárdra nőtt azoknak a ruháknak az értéke, amelyek eladhatatlanul fekszenek a raktárak polcain.
Az áruházláncról tavaly egy dániai oknyomozó riport mutatta ki, hogy tonnaszámra semmisíti meg az eladatlan raktárkészleteit, és Németországban megint arra utaló e-mail váltásokat talált a Wirtschafts Woche, hogy a megsemmisítésre való begyűjtés 100 ezres darabszámban ma is gyakorlat. A cég tagadja, hogy rászorulna a ruhaégetésre, de az eset általánosságban is érdekes, hiszen korántsem csak egyetlen boltlánc gyakorlatáról van szó.
Legutóbb a luxuscikkeket forgalmazó Burberry kényszerült rá, hogy leállítsa a ruhaégetéseket, mert a vásárlók jelentős része nem vette jó néven, amikor kiderült, hogy milyen óriási mértékben küldik máglyára az el nem adott árut. Ezt a gyakorlatot egyébként nem szokták reklámozni a boltláncok.
A Vox egy divattervező szakembert szólaltatott meg a témában, aki elmagyarázta, miért és hogyan zajlik a ruhák megsemmisítése.
Timo Rissanen azt mondja, a mindenki által könnyen kitalálható alapvetés az, hogy sokkal több ruha készül, mint amennyit el lehet adni. A divatciklusok nagyon lerövidültek, míg korábban a négy évszakból és esetleg egy-egy speciális kollekcióból állt az éves készlet, mára még ez is gyorsul. A világpiac szélesedik, egyre többen vásárolnak egyre gyakrabban ruhát. Míg korábban évi 20 ruhadarab volt az átlag, Amerikában már 68-nál tartanak.
A megsemmisítés két fő formája az aprítás vagy az égetés. Azért alkalmazzák ezeket, mert így azt lehet mondani, hogy a hulladéktelepre szállítás helyett újrahasznosulhat a ruhák egy része, égetésnél a keletkező energiára szoktak hivatkozni a cégek. Ezzel kapcsolatban csak azt nem szokták elmondani, hogy keletkező hőenergia mennyisége messze elmarad a készítésnél felhasznált energiától.
A legnagyobb ruhatemető India, ahova teherhajókkal viszik (vissza) az el nem adott ruhákat. Egy indiai város, Panipat például kifejezetten az aprításból él, az alábbi, 13 perces kisfilm azt mutatja be, hogyan szabdalják szét tonnaszámra a teljesen új, használatlan ruhákat.
Megdöbbentő, ahogy a filmben az indiai asszonyok azt mondják, ők úgy tudják, hogy a fejlett nyugaton olyan drága a víz, hogy nem éri meg mosni, ezért dobja ki mindenki a ruhákat pár használat után.
A ruhafoszlányokból lehet szigetelőanyagokat készíteni, de egy részüket újra ruha-alapanyaggá is lehet tenni. Ezzel csak az a baj, hogy ha egynél több összetevője van egy ruhának, akkor az ilyen újrahasznosítás szinte lehetetlen, márpedig az utóbbi időben a pamut és a poliészter keveredése általános jelenség az iparágban. Újrahasznosítás előtt a gombokat és a cipzárakat is le kell választani, ami jelenleg nem gépesített folyamat. Így összességében gyakran olcsóbb a megsemmisítés, mint az újrafelhasználás.
A szegényebb országoknak gyakran adományoznak eladhatatlan raktárkészleteket, de Rissanen azt mondja, az utóbbi időben számos afrikai ország megtiltotta a ruhák behozatalát, mert olyan óriási helyi kínálathoz vezet, ami tönkreteszi az ország ruhaiparát.
Az el nem adott ruhát a magasabb árfekvéssel dolgozó láncoknál nem csak azért kell megsemmisíteni, mert kiment a divatból, hanem azért is, mert ha leárazva piacra szórnák, akkor általánosságban is leértékelődne a márka megszokott árszintje.
Rissanen azt mondja, egy luxusmárka termékénél az eladási ár köszönő viszonyban sincs az előállítási költséggel, hiszen a bevétel döntő része a márkaépítésre, a reklámokra megy el. Ez viszont azt jelenti, hogy például egy 1200 dollárért kínált luxus ruha elégetésekor a gyártó nem 1200 dollárt bukik, hanem még 100-at sem. Így jobban jár, ha elégeti, mert az hosszabb távon sokkal kisebb baj, mintha akciósan 300 dollárért eladná.
