A gyermekvállalási kedv erősítése az Orbán-kormányok legfőbb céljai közé sorolható, amit számos anyagi ösztönző és támogatás bevezetésével igyekeztek elérni a közelmúltban. Ezek hatásosságát egyelőre sok kérdés övezi, mert bár a termékenység a 2011-es mélypontot követően növekedni kezdett, még kevés adat gyűlt össze a pontos elemzések elvégzéséhez. A szülővé válást támogató családpolitika azonban nem újdonság Magyarországon, és a korábbi évek tapasztalatai értékes tanulságokkal szolgálnak annak megítélésében, hogy a támogatások valóban ösztönözhetik-e egy vagy több gyermek vállalását.
A rendszerváltás első évtizedeinek családpolitikája érdemben hatott a gyerekvállalásra Spéder Zsolt és Murinkó Lívia eredményei szerint, amelyek ebben a Társadalmi Riportban olvashatók. Ekkoriban a gyermekvállalás időszaka jócskán eltolódott, az anyák átlagos életkora első gyermekük megszülésekor 1985-ben 22,6 év volt, 2016-ban viszont már 28,4 év. Az általános halasztásnak is nevezett jelenség eltérően érintett bizonyos társadalmi csoportokat a gyermekvállalással kapcsolatos politikai intézkedésekhez hasonlóan, mindenesetre a szülővé válás esélyének szempontjából jól elkülönül két időszak:
1995 júniusa, a Bokros-csomag bevezetése előtt magasabb, azt követően alacsonyabb volt ez az esély.
A szülővé válás csökkenő esélye és halasztása részben „független”a gazdasági folyamatoktól, ám a makrogazdasági környezet és a családpolitikai intézkedések szerepe is kimutatható. Az anyává válást meghatározó egyéni jellemzők közé tartozik,
- ha valaki „nagyon idős”: a szülővé válás átlagos életkoránál legalább három évvel idősebb nők kisebb eséllyel vállalnak gyereket társaiknál;
- a kettő vagy annál több testvér, illetve a testvérek hiánya: az egykék esetében kisebb, míg a három vagy több testvérrel felnövők körében magasabb a gyermekvállalás esélye azokhoz képest, akiknek egy vagy két testvére van;
- a szülő iskolázottsága: a legfeljebb alapfokú végzettségű szülők gyermekei nagyobb eséllyel válnak szülővé a többi iskolázottsági szinthez képest;
- roma származás: ennek hatása a gyermekvállalásra szintén pozitív;
- párkapcsolati helyzet: a házasokhoz képest kisebb eséllyel válnak szülővé az élettársi kapcsolatban élők, az egyedülállók esetében továbbá még alacsonyabb a gyermekvállalás esélye;
- munkaerőpiaci státusz: a nem dolgozó és nem tanulók körében magasabb a szülővé válás esélye, mint a dolgozók esetében, illetve a legfeljebb alapfokú végzettségű, dolgozó nők kisebb eséllyel szülnek, a középfokú végzettségű vagy diplomás dolgozó nőknél, továbbá a tanulók körében is ritka a gyermekvállalás;
- szülői házból való elköltözés: ez a szülővé válás előfeltételének mutatkozik – összehangolt család- és lakáspolitikára tehát valóban szükség van;
- és a kutatók a vallásosság szerepét is megvizsgálták, ez azonban nem hat érdemben a gyermekvállalásra.
A családpolitika és a makrogazdasági körülmények hatásait részletesebben vizsgálva kiderül, hogy a rendszerváltás előtt és az azt követő „optimista” években magasabb volt a szülővé válás esélye, mint a Bokros-csomag bevezetése után. A kilencvenes évek közepétől másfél évtizeden keresztül stagnált a gyermekvállalási hajlandóság, majd 2010 után kismértékben erősödött. Összességében
nagyobb eséllyel születnek meg az első gyermekek az alacsonyabb inflációval, a magasabb foglalkoztatottsággal és az alacsonyabb munkanélküliséggel jellemezhető időszakokban.
Családpolitikai szempontból a Bokros-csomag negatív következményei az univerzális támogatási elvről a rászorultság elvére való áttérésben és a keresetarányos támogatás megszűnésében nyilvánultak meg. Mindez egyrészt szakítást jelentett a korábban bővülő intézményrendszerrel, másrészt tömegek számára növelte meg a gyermekvállalás közvetlen és közvetett költségeit.
A politikai és gazdasági változások nem egyöntetűen érintették a társadalmat. Az alacsony iskolai végzettségű dolgozó nők körében a gyermekvállalás esélye folyamatosan csökkent, míg a közepes és a magas végzettségűek esetében a Bokros-csomag, majd a családi adókedvezmény visszaállításának időszaka (1995–2002) jelenti a „mélypontot” Spéder és Murinkó megállapítása szerint. Az ezredfordulót közvetlenül megelőző változások leginkább közepes státuszú – szakmunkás, érettségizett – csoportokat érinthették.
A diplomás nők helyzete valamivel előnyösebb lehetett, sőt a 2010 és 2016 közötti időszakban a gyermekvállalási hajlandóság megnőtt ebben csoportban. A diplomás munkavállalók mellett a
a nem dolgozó nők is nagyobb eséllyel váltak szülővé a 2010-es években
a közepes végzettségű dolgozók körében 1995 és 1998 között mért adathoz képest.
Noha – ahogy már korábban említettük – a kilencvenes évek közepén megnövekedtek a gyermekvállalás költségei, a harmadik gyermek megszületésének esélye is emelkedett. Spéder és Murinkó szerint ez egyrészt támogatások komoly mértékének volt köszönhető: a női átlagkereset 30-40 százalékát kitevő GYET – a legalább három gyermek nevelése esetén járó gyermeknevelési támogatás – nyolc évig történő biztosítása, illetve a jelentékeny adókedvezmény is érdemi anyagi támaszt jelentettek még a legnehezebb időszakokban is.
Másrészt bár a nagycsaládosok gazdasági körülményei is bizonytalanná váltak, az őket pontosan célzó intézkedések érdemi segítséget nyújthattak. Ezek ráadásul kiszámíthatóan álltak az érintettek rendelkezésére, a „főállású anyaságot” támogató GYET például 1993 óta lényegében változatlan formában áll a három- vagy többgyerekes nők rendelkezésére, és 1999 óta jelentős adókedvezményekre is számíthatnak a nagycsaládosok. A hosszú távon kiszámítható családpolitikai intézkedések tehát célt érhetnek – ezt mellesleg Orbán Viktor is hangsúlyozta karácsony előtti sajtótájékoztatóján, amikor a babaváró hitel jövőjéről kérdezték az újságírók.
