A G7 Holnap – Jó iskola-sorozatunk segít végiggondolni a gyerekek szemszögéből, hogy milyennek kellene lennie az iskolának a XXI. században, melyek azok a készségek, amelyeknek a fejlesztése a jövő miatt fontos.

20 éve még nem volt Facebook, 25 évvel ezelőtt még internet is alig. 15 évvel ezelőtt nem létezett egy sor szakma, melyek ma a legkeresettebbek között vannak  (pl. UX designer, Business Analyst, Data Scientist). És a trend folytatódik: terjed az automatizáció, egyre több területen jelennek meg mesterséges intelligencia alapú megoldások. Vagyis újabb foglalkozások születnek, és régiek válnak kevésbé keresetté.

Tíz éves remények

Amikor 2012-ben az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete (az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karával valamint a  Magyartanárok Egyesületével közösen ^*Az ELTE PPK mindvégig partnerünk maradt, a TEMPUS Közhasznú Alapítvány 2014-től kapcsolódott be a szervezésbe.) elindította a Digitális Nemzedék konferenciát, még úgy véltük, hogy segíteni tudunk a pedagógusoknak a digitális világ megértéséhez, eszközrendszere használatához szükséges szemlélet kialakításában.

A következő felhívással indultunk: „Az iskolákban és azok környékén rengeteget emlegetik a motiválatlan diákokat, az eszköztelen és tehetetlen tanárokat, az értékek válságát. Feltételezésünk szerint a problémák egyik gyökere, hogy a felnőtt világ, ezen belül a pedagógusok sem számolnak azokkal a körülményekkel, amelyek között a most felnövekvő fiatalok szocializálódnak, és amelyek alapjaiban változtatják meg agyműködésüket, gondolkodásukat, viselkedésüket. Véleményünk szerint,

ha sikerül tudatosítani a napjainkban zajló változások lényegét, ezek visszavonhatatlan hatását a társadalom egészére, s ezen belül hangsúlyosan a fiatalokra, javulnak az oktató és nevelő munka esélyei.”

A felhívásunk létező igényre reflektált, ezt igazolta a számunkra váratlanul nagy érdeklődés, a résztvevők magas száma és a rendkívül pozitív visszajelzések. 2012 óta kezdetben évi két alkalommal (Digitális Nemzedék és Digitális Pedagógus), majd 2017-től 2021-ig évi egyszeri alkalommal, Digitális Tér címmel – mindvégig töretlen érdeklődés mellett, 2-300 résztvevővel – rendeztük meg a konferenciát.

2012-ben azt a feladatot vállaltuk, hogy minél jobban megismerjük a felnövekvő „digitális” nemzedéket, tudatosítsuk a pedagógusszerep szükséges változásait és nyilvánosságot adjunk azoknak a módszertani törekvéseknek, amelyek képesek voltak az új technológiában rejlő óriási lehetőségeket hasznosítani. Deklarált célunk elsősorban a szemléletformálás volt: megmutatni, hogy a változó korban szocializálódó gyerekek és fiatalok sok tekintetben másképp működnek, mint a korábbi generációk, és ahhoz, hogy

az iskola betölthesse a neki szánt szerepet, a pedagógusoknak, az intézményeknek alapjaikban kell megújulniuk.

A digitális kompetenciát az új Nemzeti alaptanterv kulcskompetenciaként kezeli, országos digitális oktatási stratégia készül, szélessávú internetet ígérnek minden iskolának. Tizenéves magyar fiatalok nyernek nagy nemzetközi versenyeket, bizonyítva kimagasló digitális kompetenciáikat. Évek óta komoly innovatív IKT-műhelyek működnek az ország különböző pontjain, elég csak a Digitális Módszertár évente megjelenő pályázatának nyerteseire vagy a Tanárblog mára nemzetközi hírűvé vált kezdeményezésére gondolnunk. Nagy lendületet hozott az Emberi Erőforrások Minisztériumának kezdeményezésére 2016-ban elindított Digitális Témahét, amelynek deklarált célja a digitális eszközökkel támogatott projektpedagógia és az innovatív pedagógiai módszerek terjesztése.

Ugyanakkor  a pedagógusok egy része még mindig predigitális szemlélettel viszonyul az új eszközökhöz és módszerekhez. A tankönyvszöveg megjelenítése digitális táblán, a magyarázatot színesítő képek PPT-ben történő kivetítése nem jelent érdemi változást. Nem is szólva arról, hogy még mindig szép számmal akadnak kollégák, akik a digitális eszközökben ellenséget látnak, melyek révén a tanulóik számukra kontrollálhatatlan, követhetetlen információkhoz jutnak, lehetetlenné téve az oktatást. A nemzetközi vizsgálatok eredményei nem csupán a diákok digitális írásbelisége, hanem a pedagógusok digitális kompetenciája terén is a lemaradásunkat mutatják. Csekély vigasz, hogy a Fujitsu megbízásából készült nemzetközi digitáliskészség-értékelő (FIDA) felmérés szerint

szinte egész Európa le van maradva a digitális írástudás oktatása terén.

A digitális konferenciák 2017-ben kezdődő szakaszában abból indultunk ki, hogy valamennyien egy digitális térben élünk: értékvilágunk alakulására, kapcsolatrendszerünkre, tevékenységünkre ez a tér meghatározó befolyással van. Központi témaköreink ennek megfelelően a digitális kompetencia és a digitális műveltség voltak.

Egy fontos kitérő: átállás az online oktatásra

2020 után sajnos nehéz lineárisan folytatni a történetet. Abban az évben elmaradt a személyes találkozás, a következő évi tanácskozáson pedig már az online oktatásra történő áttérés tapasztalatai kerültek a figyelem középpontjába. A járvány miatti egyik napról a másikra történő „digitális átállás” felkészületlenül érte a pedagógusokat: több éves előkészítés elmaradását „kellett most súlyos sietséggel, pánikkal, önfeláldozással és az óhatatlanul bekövetkezett hibákkal a tanároknak, tanulóknak és szülőknek megfizetniük”. Ahogy Földes Petra, az Új Pedagógiai Szemle szerkesztője írja, maga az elnevezés azt sugallta, hogy a digitális átállás változatlanul hagyja a tartalmat és a struktúrát, mintha lehetséges lenne ugyanazt és ugyanúgy folytatni, csak új technológiával. A pedagógiai dimenzióval pedig egyáltalán nem számoltak. Pedig az osztálytermen kívüli digitális munkarend automatikusan kiterjesztette a „munkarendet” a családok otthonára, a praktikus feladatokon kívül észrevétlenül komoly pszichés nyomás alá helyezve a szülőket (is).

Az online oktatásnak tagadhatatlanul voltak pozitív hozadékai, hiszen olyan megoldások keresésére, kipróbálására ösztönözték a pedagógusokat, amelyekre többségük e kényszerítő körülmények nélkül szinte biztosan nem szánta volna rá magát. Gondot jelent viszont, hogy a tantermi oktatásra történő visszaállást követően az iskolák többségében úgy ment minden tovább, mintha a karantén időszak meg sem történt volna.

A tanulságokról számos publikáció jelent meg, de egy biztos: az online oktatás negatív élményeket hagyott a pedagógusok és a diákok nagy részében. Nem véletlen, hogy a most induló tanévben

fenyegetettségként éli meg a pedagógusok és a diákok (s nyilván a szülők) többsége az online oktatás lehetőségét,

amire ezúttal a rezsiárak növekedése miatt lehet számítani.

Egyetértek Gyarmathy Évával, aki szerint a jelenlegi oktatási rendszer nem élt tartósan azzal az energiával, amit a járvány kiváltotta sokk, az online oktatásra történő kényszerű áttérés felszabadíthatott volna: „ Lássuk be, a Covid azért behozta a XXI. századot, mit behozta, két lábbal berúgta az ajtót, ablakot. Egészen más helyzetet teremtett. Rengeteg olyan dologgal szembesültünk, amit már meg kellett volna csinálni. A digitális oktatási stratégiát már be kellett volna vezetni 2018-ban, mert már akkor régen készen volt. Horváth Ádámék gyönyörűen megcsinálták, csak aztán senki nem vezette be, mert nem illett a NAT-hoz. Pedig az valóban egy XXI. századi megoldás, aminek nem a digitális eszközhasználat a lényege, hanem egy egészen más szemlélet. Az, hogy a gyerekek partnerként vesznek részt a tanulásban, és nem a tanáré a tudás, hanem a gyerekek dolgoznak azon, hogy tudást szerezzenek meg. Erről szól a világ: senki nem tudhat mindent, és most már az internetnek köszönhetően közel sem akkora a különbség a gyerekek, a tanárok és a szülők tudása között, mint volt. Éppen ezért nagyon jól tudná segíteni az egyik a másikat egy partnerkapcsolatban. Ehelyett még mindig ahhoz ragaszkodik az oktatáspolitika, hogy mind bemegyünk az akolba, ledaráljuk és számonkérjük a tananyagot. Ez mind nevetségessé vált a Covid alatt, a távoktatásnak nevezett káoszban. Pedig a pedagógusok tényleg mindent megtettek, amit lehetett, de táncold el úgy A hattyúk tavát, hogy kezed-lábad megkötik. Így maximum a haláltáncot lehet eljárni. Meg is lett az eredménye. Rettentő nagyot ugrott a sajátos nevelési igényű gyerekek száma és az arányuk is, mert közben nem lettek többen a gyerekek az iskolában. Egy egész nemzedéknek vannak súlyos problémái az írás, olvasás, számolás terén. Közben úgy csinálunk, mintha minden rendben lenne, minden jól ment volna.”

Korszak- és kultúraváltás

Lannert Judit e sorozat nyitócikkében világméretű válságról beszél, s ezen belül a mi hazánkban még az általánosnál is kilátástalanabb a helyzet. A magyar közoktatás – sok szakember szerint – már most romokban hever, a jelenlegi tanév hihetetlenül rossz hangulatban, érdemi visszhang nélkül maradó sztrájkokkal, polgári engedetlenségi hullámmal indult el. A digitalizáció problémája ma már egy sokkal szélesebb és egyetemesebb kontextusba ágyazódik, és túlmutat a mi kompetenciánkon. Már nem elegendő a diákok motiválását és a pedagógusok módszertani kultúrájának fejlesztését megcélozni, s a szükséges szemléletformálást is csak egy nagyobb összefüggésrendszer kontextusában lehet értelmezni.

Jelenleg egy nagy korszak- és kultúraváltás részesei vagyunk, újra kell(ene) gondolnunk a múlt öröknek vélt értékeit (pl. a felvilágosodás másfél évszázados korszakának vitathatatlanul vége, még az egyenlőség, testvériség, szabadság fogalmait sem lehet az eredeti formában megőrizni),

más kompetenciák szükségesek a boldoguláshoz,

változott a műveltség, a kultúra funkciója és tartalma, egészen más iskolára lenne szükség. (Lehet, hogy nincs is szükség a hagyományos értelemben vett iskolára?)

Rigó Péter pszichológus véleménye szerint a nárcisztikus korszakból a perverz korszakba léptünk, amelyre az agresszió, addikció, depresszió hármasa jellemző, s ezt a tendenciát erősítette fel a járvány, a háború és az elkerülhetetlen gazdasági recesszió. A járvány utóhatása hosszan velünk marad, a háború már a szomszédságunkban zajlik, kimenete bizonytalan, s fontosnak tartom megemlíteni, hogy az UNICEF legújabb vizsgálata szerint a fiatalok 90 százaléka retteg a klímaváltozástól.

Ilyen körülmények között hogyan várható el az iskolától, hogy ebben a bizonytalan és sötét jelenben, amikor a felnőtt társadalom tagjai is bizonytalanok, számos ok miatt egyre jobban szoronganak,

felkészítse a fiatalokat a prognosztizálhatatlan jövőre, kialakítsa bennük azokat a kompetenciákat, amelyek esélyt adhatnak számukra arra, hogy talajt fogjanak,

utat találjanak a boldoguláshoz?

S a helyzeten tovább ront, hogy a jelenlegi hatalom nem a problémák megoldására fókuszál, mélyíti az árkot az amúgy is gyűlölködő szekértáborok között, a közoktatás ügye pedig mintha egyáltalán nem érdekelné. Körömszakadtáig, akár rendőri biztosítással is ragaszkodik a poroszosnak nevezett oktatási modellhez, naftalinszagú értékeket szuszakol be a tananyagba, fenntartja a bizonyítottan működésképtelen, sőt kimondottan ártó hatású életpályamodellt, és mintha egyáltalán nem törődne azzal, hogy lassanként egyáltalán nem lesz pedagógus az iskolákban.

Radó Péter szerint, ha most azonnal elkezdenék az oktatás megreformálását, akkor is legalább 16 év kellene ahhoz, hogy az oktatás elérje a 2009-es színvonalat. Egyelőre nincs érzékelhető politikai szándék a változtatásra. A digitális kompetenciák megalapozása, fejlesztése, tehát a valódi „digitális átállás” feltételezi a pedagógus szakmai autonómiáját, a jelen folyamataira történő reflektálni tudást, a  konstruktív problémakezelést. Zárásként  megismétlem a Gyarmathy Évától korábban idézett szöveg idevonatkozó részletét: „táncold el úgy A hattyúk tavát, hogy kezed-lábad megkötik. Így maximum a haláltáncot lehet eljárni.”

A G7 Holnap Jó iskola sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.