Az elmúlt 20 évben a magyar oktatást leíró különböző mutatókból egyértelműen az rajzolódik ki, hogy a rendszert a 2010-ben indított reformcsomag úgy forgatta fel, hogy a negatív spirált egyáltalán nem törte meg, sőt minden jel szerint jelentősen erősített rajta. A magyar tanársorsra előszeretettel „halálpálya-modellként“ hivatkozó, hónapok óta az aránytalanul alacsony bérek rendezését követelő pedagógusok sztrájkkal és polgári engedetlenséggel igyekeznek jobb belátásra bírni a kormányt, amely válaszként rendeleti úton lehetetlenítette el a sztrájkot. A diákok eredményeinek látványos romlása mellett az utóbbi pár évben a szakértők már a rendszer összeomlásáról beszélnek.

Centralizáció, felforgatás

Ha egyetlen mondattal kellene leírnunk, mi történt a magyar oktatásban az elmúlt 20 évben, akkor azt mondhatnánk: az oktatásügy egyre jelentősebb forráshiánnyal küzdött, miközben a kormány egyre erőteljesebben központosított. Az oktatás különböző szereplőinek autonómiáját több szinten csökkentette, ami csak rontotta a rendszer hatékonyságát. 

Eleve megszűnt a kormányban az oktatásügy saját minisztériumi képviselete, és köznevelés néven lekerült államtitkári szintre. Az oktatásügyet még a második Gyurcsány-kormány vonta össze a kulturális minisztériummal a még tisztán oktatási miniszter Magyar Bálintot váltó Hiller István irányítása alatt, majd az első kétharmados győzelem után az Orbán-kabinet az egészségügyet is hozzácsapva létrehozott egy azóta is létező óriásminisztériumot Emberi Erőforrások Minisztériuma néven. 

A Gyurcsány-kormányokhoz átfogó oktatási reform nem fűződik, bár 2008-ban az úgynevezett zöld könyv-projekt egy ilyen megalkotását célozta, de oktatáspolitikai stratégia végül nem lett az elemzésből. A 2002 és 2010 közötti időszakhoz kötődik a Nemzeti Alaptanterv (NAT) és az érettségi rendszer átalakítása, az Országos Kompetenciamérés kiépülése. Ugyanakkor költséghatékonysági okokra hivatkozva iskolákat zártak be és vontak össze vidéken. Mindemellett az EU-s források beérkezése a rendszerbe nem hozott igazán látványos eredményeket.

A 2010-től felálló második Orbán-kormány új oktatási és köznevelési törvénye már azzal az igénnyel született, hogy a teljes ágazatot átalakítsa, és ez az igény határozta meg a magyar oktatás következő évtizedét.

• 2010 és 2022 között Államosították az iskolafenntartást, és elvették az intézményeket az önkormányzatoktól.
• Ezt egy centralizált új hivatalai rendszer, a Klebersberg Intézményfenntartó Központ (KLIK) kezébe adták. Ezzel nemcsak csökkentették a nevelési intézmények (és önkormányzatok) autonómiáját, de ki is emelték őket abból a közegből, amelynek kérdéseire az iskolának természetszerűen napi rendszerességgel kell jól működő helyi válaszokat találni. 
• Megalkották a pedagógus előmeneteli rendszert, az úgynevezett életpálya-modellt, ami már rövidtávon sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hosszú távon pedig egyenesen a tanárbérek befagyasztásának eszközövé vált.
• A kompetenciafejlesztésről a lexikális-formális ismeretekre helyeződött a hangsúly az új tantervben, majd ideológiai irányba is eltolták az újraírt NAT-ot. Központosították a tankönyvpiacot, leszállították a tankötelezettség korhatárát, átalakították a középfokú szakképzést. A Magyar Tudományos Akadémia Közoktatási Elnöki Bizottsága figyelmeztett: a középfokú szakképzés átalakítása során háttérbe szorították a közismereti képzést, és kiemelten a természettudományi képzést, ami a műveltség beszűkülésével fenyeget. 
• A magyar egyetemek háromnegyedének fenntartását a kormány gyakorlatilag teljhatalmú, a miniszter által kinevezett kuratóriumok vezette vagyonkezelő alapítványokba szervezte ki.

Csökkenő finanszírozás

A jól működő, eredményes oktatás hosszú távon biztosítja egy ország versenyképességét: a fiatal diplomások magas arányszáma korrelál a korrupció csökkenésével, a szabadalmak számának és a születéskor várható élettartam növekedésével, nem beszélve az egy főre jutó GDP és az iskolázottság erős összefüggéséről. Ehhez képest az elmúlt 20 évben a magyar kormányok fokozatosan leépítették az oktatás finanszírozását.

Ha az oktatási kiadásokat GDP-arányosan, tehát a gazdasági teljesítményhez viszonyítva nézzük, megállapíthatjuk: bár a kétezres évek elején még európai és régiós összehasonlításban is viszonylag sokat költöttünk oktatásra, mostanra a magyar iskolarendszerre az uniós átlagtól elmaradó mértékben fordít pénzt a kormány, a visegrádi országok közül pedig már csak az e tekintetben mindig is lemaradónak számító Szlovákiát előzi meg Magyarország. 

Változás nem várható, a 2022-es költségvetésben az ágazatra az állam ugyanis 2180 milliárd forintot tervez költeni, ami 43 milliárd forinttal kevesebb, mint egy évvel korábban.

Diákok romló teljesítménye

A forráshiány és a sikertelen központosítás a diákok teljesítményének romlásához vezetett. Az alábbi ábrán a többnyire OECD-országok háromévente ismételt nemzetközi tanulói teljesítménymérései, a PISA-vizsgálat eredményei láthatók: a 2010-es években minden tekintetben romlott a teljesítmény.

Régiós összehasonlításban sem valami fényesek a legfrissebb magyar adatok. A cseh és különösen a lengyel iskolások jelentősen jobban teljesítettek a teszteken, a szlovák tizenévesek szövegértési és természettudományokkal kapcsolatos pontszámai azonban elmaradtak magyarországi társaikétól. Jól látszik az alábbi ábrán ugyanakkor, hogy a romló tendencia nem magyar sajátosság.

Visszatérő probléma a magyar oktatásban jelentkező egyenlőtlenség, a rossz szociális hátterű és a gyenge teljesítményű gyerekek kiszorulása, szegregálása.

Az alsó és a felső tíz százalékba tartozó diákok szövegértési értékelése között átlagosan több mint 170 pontos eltérés van. Magyarország 2015-ben a PISA-vizsgálatban résztvevő országok közül a legrosszabbul állt az esélyegyenlőséget nézve.

Diplomások aránya és összetétele

Bár a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya az elmúlt 20 évben 11,5-ről csaknem 25 százalékra, az érettségizetteké 28-ról 32 százalékra emelkedett, miközben a tanulmányaikat az általános iskolát követően befejezők, illetve a 8 általánosnál is kevesebb évet elvégzők aránya 37-ről 19,5 százalékra csökkent. Az alapvetően pozitív tendenciákról árulkodó adatok azonban elrejthetik a problémákat, ugyanis az adatsorok alakulását a társadalom elöregedése és az ebből következő összetételváltozás is magyarázhatja.

Erre utal, hogy az iskolai lemorzsolódás növekedett: 2020-ban Magyarországon a 18-24 éves korúak 12,1 százaléka nem rendelkezett középfokú végzettséggel, és nem vett részt képzésben, tehát a definíció szerint korai iskolaelhagyónak számított. Ahogy az az alábbi ábrán látszik, Magyarországon 2002 és 2010 között 12,2 százalékról 10,8 százalékra csökkent, de 2020-ra újra 12,1 százalékra ugrott vissza a korai iskolaelhagyók aránya. 

Az Európa 2020 stratégia alapján a cél minden tagállamban a korai iskolaelhagyók arányának 10 százalék alá csökkentése lett volna, ám ez végül a 27-ből 8 tagállamban nem valósult meg, köztük nálunk sem.

Ugyanennek a stratégiának egy másik célja volt a felsőfokú végzettségűek arányának növelése a fiatalok körében. Magyarországon a 25-34 évesek körében ez az arány 2004-től egészen 2015-ig növekedett, 18,6 százalékról 32,1 százalékra. 2015 után azonban megállt a folyamat, és azóta a mutató egy rövid csökkenést követően 30-31 százalék között stagnál.

Bér és hiány

Az elmúlt 20 év egyik legaggasztóbb tendenciája a teljes állásban foglalkoztatott pedagógusok számának csökkenése: 2002 óta 2019-ben volt a legalacsonyabb ez a szám. A 2006-tól bekövetkező visszaesés hátterében a Pedagógusok Szakszervezetének alelnöke szerint az önkormányzatok eladósodottsága és a települések alulfinanszírozottsága áll. Az akkor még fenntartóként működő önkormányzatoknak iskolákat kellett összevonniuk és számos pedagógus-álláshelyet szüntettek meg.  

A 2013-tól pár évig tartó mérsékelt növekedést a pedagógus-életpálya modell kezdeti béremelési ígérete hajtotta. Ám ahogy 2015-től kirajzolódott a modellel együtt járó megnövekedett terhelés, és megkezdődött a bérek folyamatos inflálódása, újra megindult a pálya kiürülése. Az alacsony és nem versenyképes kezdőbérek miatt elfogyott az utánpótlás, a pedagógusok korfája eltolódott, a szakma elöregedett. 

A hazai pedagógusbérek 2017 óta változatlanok, miközben a garantált bérminimum duplájára emelkedett. Az emelés elmaradása miatt ma már a hazai tanárfizetések régiós összehasonlításban is elképesztően alacsonyak.

Az Európai Bizottság számára készült egyik tanulmány rendkívül részletesen tartalmazza az egyes országok oktatási rendszerében a fizetéseket. Nálunk a pedagógusok az országos átlagbér 66-75 százalékát keresik, ami még régiós összevetésben is rendkívül alacsony. Különösen látványos, hogy miközben a térség országaiban a bérek fokozatosan emelkednek a magasabb fokú oktatási szinteken, addig nálunk szinte egyáltalán nem.

Az új tanárokat sem csábítja a hazai rendszer: ők az átlagbér alig 43 százalékát keresik csupán. A régió többi országában ez az arány 60 és 100 százalék között mozog.

Európa 36 országára érhető el adat a pedagógusi kezdőfizetésekről, és ezek közül csupán négyben fizetnek kevesebbet egy kezdő tanárnak, mint Magyarországon. Ezek az országok: Észak-Macedónia, Bulgária, Bosznia-Hercegovina és Albánia. Még az albán tanárfizetések is csak 42 százalékkal maradnak el a hazaitól, miközben az ország egy főre jutó GDP-je a magyarnak csupán 35 százaléka.

Az alábbi grafikonon ugyan jól látszik a 2013-as életpályamodell bevezetése, azonban az is, hogy utána hogyan nem követte a hazai béremelkedést a pedagógusok fizetése. Így hiába érte el 2013-ban a tapasztalt tanárok fizetése az átlagbért, azóta annak háromnegyedére esett vissza.

Egy pedagógusra jutó diákok száma

Érdemes a pedagógusok és tanulók számával kapcsolatban egy összetettebb mutatót, az egy pedagógusra jutó, alapfokú oktatásban részt vevő tanulók számát is megnézni. Azért is, mert a kormány és a kormányhoz közeli szereplők kommunikációjában rendre ez az adat hivatott fenntartani a magyar közoktatás versenyképességének látszatát. 

2013 óta ez a szám Magyarországon folyamatosan csökken, és 2019-ben tíz alá kúszott. Az egy pedagógusra jutó 10 tanuló régiós szinten is alacsonynak számít. Ausztriában ez 12, Szlovákiában 17, Csehországban 18, Lengyelországban lényegében azonos a magyarral. A különösen hatékony finn oktatási rendszerben is magasabb, 13-14.  Az EU 22 OECD tagországának átlaga 13, vagyis több, mint a magyar adat.

A középfokú oktatásban is hasonlóan alakulnak a számok, bár itt már a magyar adat lényegében megegyezik az EU-átlaggal.

Ugyanakkor az Európai Bizottság Magyarországi Képviselete megbízásából a T-Tudok Zrt. által készített átfogó tanulmány nemrég éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy a látványosan alacsony egy pedagógusra jutó gyerekszám nem feltétlenül mutat pozitív oktatási jellemzőkre, ugyanis az adat a rendszer pazarló, hatástalan, a tanárokat aránytalanul leterhelő mivoltát is jelezheti.

Ezt egy érdekes grafikonnal világították meg: jelenleg nemzetközi összevétésben vásárlóerő-paritáson számítva a magyar oktatásban egy PISA szövegértési pont pedagógusi költsége nagyon alacsony. 

Ez azt jelenti, hogy a rendszer bizonyos értelemben – a megszerzett PISA-pontok szempontjából – hatékony: „annak ellenére, hogy Magyarország kevés pénzt költ közoktatásra és ezen belül is bérekre, a magyar diákok relatív jól teljesítenek”, bár „ettől még a magyar teljesítmény nem magas, de legalább nem is kerül sokba” – fogalmaz az elemzés.

Csakhogy az oktatás célja éppen nem ez a fajta hatékonyság, hanem a minél több PISA-pont vagy más módon meghatározott teljesítmény – mondhatjuk azt is, hogy a minőség -, valamint ennek a fenntarthatósága. 

A pedagógusok és tanulók számának egymásra vetítéséből képzett arányszám azért is lehet félrevezető adat, mert ha van délutáni műszak, napközi, délutáni foglalkozás, akkor az ezekben résztvevő tanulókat valójában még egyszer hozzá kellene adni a tanulólétszámhoz.

A hátrányos helyzetű vagy SNI-s tanulók arányáról, a gyógypedagógiai vagy más kisegítő pedagógus személyzet elérhetőségéről pedig még nem is beszéltünk. Az adatokból ugyanis az is látszik, hogy Magyarországon a nemzetközi átlagnál kisebb az oktatómunkát támogató pedagógiai segédszemélyzet. Magyarországon minden 17. tanárra jut egy pedagógiai munkát segítő szakember, míg az OECD-országok átlaga 12.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet iskola oktatás oktatási rendszer tanár tanuló Olvasson tovább a kategóriában