(A szerző kommunikációs szakember, a NYEST főszerkesztője. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Iskolaőr, aki gumibottal üti a gyerek tenyerét. A gyerek, aki megkéseli a tanárát. A pedagógus, aki felpofozta a diákot. Az iskolai erőszakról általában mindig a legfrissebb botrány ugrik be – és nem véletlenül. A videón tanárával verekedő gyerek, osztálytársát kínzó gyerekcsoport látványos dolog, felkorbácsolja az indulatokat, beszédtémává lesz a legkülönbözőbb fórumokon. A leglogikusabb megoldás, a megelőzés, a konfliktuskezelés azonban már korántsem kerül ennyire fókuszba. A hazai konfliktuskezelés és megelőzés helyzetéről beszélgettünk a Kerekasztal az Iskolák Biztonságáért (KERIB) néhány tagjával.

Az iskolai agresszió nem kiemelt téma az oktatásirányításban. Mint pár éve véletlenül kiderült, a kormány mindössze évi 30 millió forintot költött az iskolai erőszakkal kapcsolatos preventív programokra 2020-ban. Ez az összeg diákonként kb. évi 20 forintot, osztályközösségenként nagyjából 600 forintot jelent. Központilag szervezett preventív, de akár kríziskezelő programokról természetesen ilyen számok mellett szó sem lehet.

Pedig ezek a programok szakmailag megalapozott, bizonyított technikákra épülnek. A szakirodalom számos megoldást kínál, sok mért, adatolt, kipróbált, egymással is versengő módszer is van, amit számos szervezet elvihet az intézményekbe. Már persze, ha hagyják. Az iskolákba történő bejutás ugyanis nem mindig zökkenőmentes – a köznevelési törvényt a kormánypártok 2019-ben úgy módosították, hogy civil szervezetek ne juthassanak könnyen be.

Mindeközben havonta költ az állam milliárdokat az iskolaőrségre, ami legjobb esetben is maximum tüneti kezelést tud nyújtani. Ez egyáltalán nem meglepő: az iskolaőrtől ma már a középfokú végzettség sem elvárás, viszont gyakran többet keres, mint egy pedagógus, vagy egy rendőr.

Háborús állapotok

Prevencióra, konfliktuskezelésre pedig jócskán lenne igény. Az elmúlt pár év, a Covid és a közoktatás általános, már-már háborús állapota megtette a hatását az intézményekben, a közösségekben is.

Míg a konkrét kortárs bántalmazásos esetek száma nem emelkedett ebben az időszakban, a szorongás, a lehangoltság, a depresszív tünetek és tematikák, az önsértés és a szuicid témák határozottan gyakoribbak a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány segélyvonalára érkező hívások alapján

– mondja Reményiné Csekeő Borbála pszichológus, szakmai vezető.

A Covid olyan bizonytalanságot, feszültségforrást és törésvonalakat hozott be a közösségekbe, amelyekkel eddig sem a pedagógusoknak, sem a diákoknak nem kellett megküzdenie – az egységes, transzparens szakmai protokollok hiánya pedig külön gondot okozott.

A kortárs bántalmazásos esetek számának stagnálása sajnos inkább azzal van összefüggésben, hogy a digitális munkarend során, de azt követően is, a diákok egyszerűen nem találkoztak annyit személyesen egymással. Az iskolaidő és a szabadidő képlékennyé vált a digitális munkarendben, ritkultak a személyes találkozók is, a cyber bullyinggal kapcsolatos esetek gyakoribbá váltak. Eltűntek a határvonalak, a gyerek, a szülő, a tanár pedig egyaránt magára lett hagyva – ezt már dr. Krémer András, az Országos Mediációs Egyesület elnöke mondja.

A Covid előhívta a kormány túlcentralizált oktatáspolitikájának minden hibáját.

A túlcentralizált irányítás azért kudarcos, mert nem tudja az egyedi kérdéseket rendezni – a tanár pedig az autonómia hiányától küzd. Ha a tanár ebben a nyomorban van, ha úgy érzi, ennek kell megfelelnie, maga is autoriter lesz, nem fogja meghallgatni a gyereket. Ha az oktatásirányítás hallgat, a pedagógus azt sem feltétlenül méri fel, hogy az online oktatás nem csak technikai kérdés, hanem bizonyos pedagógiai kompetenciákra is szükség van hozzá

– mondja Krémer.

Kapkodás volt a digitális munkarendre és munkarendről történő átállásnál is. Idén pedig annyi használható protokoll sincs, mint tavaly

– értékel Magyar Erika, az Egykő – Egyensúlyban – Közösségben projekt mediátora. A gyorsan változó körülmények, a karanténhelyzetek bizonytalanságai sok családban okoztak feszültséget.

Nem tett jót az sem, hogy ebben a kiélezett, ijesztő, a családokat, az intézményeket, a tantestületeket és a gyerek- és diákközösségeket is egyaránt megterhelő időszakban az oktatásirányítás nem tudott lemondani az olyan presztizspolitikai terveiről, mint a Nemzeti Alaptanterv (NAT) mindenáron történő átverése az azt szinte teljesen egységesen elutasító pedagógusokon. Ez tovább növelte a sokszor amúgy is igen komoly feszültséget.

Stáhly Kata pszichológus, a Hintalovon Alapítvány munkatársa szerint azok az iskolai közösségek vészelték át a helyzetet a legjobban, ahol rendelkeztek már konfliktuskezelésre szolgáló eszközökkel, rendszerrel. Stáhly sok jól működő kisközösséggel találkozik, és állítja: még ebben az oktatáspolitikai helyzetben is lehet eredményeket elérni, ha van hajlandóság a problémák kezelésére.

Egy-egy pedagógus önmagában is sokat tud segíteni a gyerekeknek, de valódi változást csak rendszerszintű változtatással lehet elérni, amely megvalósítható egy iskolai közösségen belül is.

Azaz annak ellenére, hogy az oktatásirányítás ignorálja az intézményi konfliktuskezeléssel kapcsolatos teendőit, lehet jó és támogató iskolai légkört teremteni.

Kisebb kereset – nagyobb probléma

A bérhelyzet alakulása, az oktatás társadalmi megbecsültsége súlyosan nehezedik az egész problémakörre. Hiba lenne azt gondolni, hogy a politikai viták, az egyre élesebb feszültség megáll az intézmények bejáratánál.

A nevelésben-oktatásban dolgozók kilátástalan bérhelyzete nemcsak egy anyagi probléma, hanem „méltóságprobléma” is

– mondja Krémer.

Amelyik tanárnak nincs méltósága, annak megoldási javaslata sincs, csak kompenzálni tud. Ez elfogadhatatlan.

Míg explicite talán nem kijelenthető, hogy az alacsony fizetés minden esetben alacsony társadalmi megbecsültséget generál, azt érdemes megfontolni, milyen hatása van annak, ha a szülő soha nem találkozik a gyermekei tanáraival egy-egy koncerten, a színházban, nem látja, ha vasárnap beül egy étterembe. A pedagógus alacsony anyagi státusza mélyen aláássa azt a pozíciót, amit társadalmilag elvárhatnánk tőle.

Az anyagi megbecsültség hiánya kihat a fiatalok pályaválasztására is. Egyre terjed az a nézet, hogy „csak a hülye megy tanárnak

– mondja Csekeő Borbála. Ez pedig tovább rontja a megítélést.

A pedagógusok pedig egész egyszerűen fáradtak. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) felmérése szerint a pedagógusok közel fele kénytelen másodállást is vállalni, negyedük harmadállásra is kényszerül. Pedig 94,4% ha tehetné, csak a főállásában folytatna bevételszerző munkát. 38,3% számol be lakhatási szegénységről. Közel 90% érzi úgy, hogy el kell hagyja a pályát, ha lakhatási körülményein javítani szeretne. Nyaralás, ruházkodás, művelődés, de az egészséges táplálkozás is nehézségekbe ütközik többségük számára. A pedagógushiány is egyre súlyosabb: mind több, sok esetben ingyenes helyettesítést kell ellátniuk úgy, hogy saját diplomájuk legtöbbször egyáltalán nem kompatibilis a helyettesített tantárggyal.

A fenti körülmények miatt nem csoda, ha egyre kevésbé motiváltak a pedagógusok.

Mi is érzékeljük, hogy egyre nehezebb motiválni a pedagógusokat. Hozzánk leggyakrabban már nagyobb problémával fordulnak, ritka a megelőzési célú megkeresés

– mondja Magyar Erika.

A szakember szerint természetesen a gyerekekkel kezdenek el foglalkozni, de ez önmagában nem elég, mert igazán dolguk a felnőttekkel lenne: a pedagógusokkal kell együtt dolgozni ahhoz, hogy létrejöjjön a szemléletformálás, hogy kialakuljanak azok a technikák, amelyek az adott közösségben működőképesek. A leggyakoribb válasz pedig – nem meglepő módon – pontosan ez: „nincs időnk”, „nincs keretünk”.

Pedig ahogy egy osztályközösségnek kialakulnak a konfliktuskezelésre életre hívott protokolljai, úgy lesz a pedagógus szabadabb és könnyebb helyzetben. Amikor ennek az előnyeit felmérik a pedagógusok, akkor szokott helyben sikeresen elindulni a rendszer.

Cserey Miklós, a Szülőnek Lenni Program alapítója szerint hatalmas probléma, hogy az iskola nem szocializálja tudatosan a gyerekeket, diákokat a közösségi létre. „Ezt elvárnám az iskolától, de az óvodától is” – mondja Cserey. Sok olyan csoportos módszer van, aminek a bevezetése nem kerül időbe, de látványos változást tud hozni – ilyen például a reggeli napindító beszélgetés bevezetése.

Kiutak

A legjobb megoldás az lenne, ha az oktatásirányítás felismerné ezeknek a programoknak az igazi jelentőségét. Felszabadíthatnának forrásokat például a jelenleg futó, a helyi érzéstelenítésre is alig alkalmas, ráadásul messze nem is az eredetileg tervezett kapacitásán futó iskolaőri programból, és átcsoportosíthatnának annyit, hogy beépülhessenek a rendszerbe a szakemberek által kínált konfliktuskezelő, -megelőző programok. Az olyan megoldásokkal, mint amilyeneket például a KERIB tagjai is nyújtanak, nagyságrenddel olcsóbban látványos és tartós eredményeket lehet elérni.

Kormányzati akarat hiányában azonban a szülőkre is nagyobb szerep hárul. Stáhly Kata szerint ezt a szemléletet érdemes már az iskolaválasztás során is keresni az intézményekben.

Kérdezzünk rá, hogy hogy kezelik a kortárs bántalmazás kérdéskörét. Ha szülőként iskolaválasztás előtt állok, és azt hallom, hogy a mi intézményünkben szerencsére nem fordul elő bántalmazás», vagy ha azt állítják, hogy «ebben az intézményben nincs olyan, hogy egy konfliktus átcsap bántalmazásba», akkor érdemes gyanakodni.

– javasolja a szakember. Ha ilyet hallunk, gyanítható, hogy lehet, nem is tudják, mi számít bántalmazásnak.

Cserey Miklós szerint a mai napig gyakorlat, hogy a „problémás” gyereket kiemelik a közösségből, és ezzel letudják a dolgot – nem törődve azzal, hogy a tünet megszüntetése nem oldja meg a problémát, az bármikor újratermelődhet – és a legtöbb esetben ez meg is történik.

Akár tanár, akár gyermek általi bántalmazásnál előfordul, hogy egyik napról a másikra „eltűnik” a közösségből a gyerek – erősíti meg Stáhly Kata. Pedig a „kikapkodás” nem megoldás. Egy-egy ilyen bántalmazásos helyzet nemcsak a két gyerek ügye, hanem az egész közösségé, és ezért a helyzetekkel, a közösséggel kell foglalkozni. A prevencióra elengedhetetlenül nagyobb hangsúlyt kell helyeznünk.

Természetesen vannak „tűzoltási” technikák, amelyek egy már kialakult bántalmazásos helyzet megoldására szolgálnak. A KERIB tagjai között is vannak „tűzoltók” – azonban a tűzoltás önmagában nem elegendő megoldás. Azzal, hogy elhárítottunk egy súlyos konfliktust, nem oldottuk meg az alapvető problémákat. A tűzoltás egy lehetőség: a kérdés, elfogadják-e az intézmények, a közösségek, hogy a krízis elhárítása után érdemes kiépíteni egy rendszert, ami megakadályozza az újabb súlyos problémák kialakulását.

Ez utóbbi a nehezebb dió: a szemlélet átalakítása. Ebben sokat segítene, ha a kormányzat és a közélet más szereplői legalább annyiban partnerek lennének, hogy nem politizálják át ezt a kimondottan érzékeny területet.

Mi, a KERIB tagjai, bizonyos értelemben mind szélmalomharcot folytatunk. Mégis, egyre többen vagyunk, akik ragaszkodunk ezekhez a normákhoz – és ma már nem lehetetlen segítséget kapni, ha valakinek szüksége van rá

– mondja Stáhly.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Közélet bántalmazás iskola iskolaőrség járvány megelőzés oktatás Olvasson tovább a kategóriában