(A szerző közgazdász, az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

A 2010 óta folyamatosan regnáló kormány gazdaságpolitikai célrendszere két szlogenben ragadható meg. Az egyik Ausztria utolérése, a másik pedig a középosztály megerősítése.

Az első célt értelmezzük kicsit szabadabban, mint előrelépést az európai ’fejlettségi’ rangsorban. Míg Ausztria 2010 óta a lista ötödik helyéről a negyedikre lépett egy főre jutó GDP-ben (PPS), addig Magyarország maradt ott, ahol volt, a huszonharmadik helyen. (Nagy-Britanniát a Brexit miatt mindkét listából kiemeltük.) Bár a GDP nyilván csak egy lehetséges mutató a sok közül, de más mutatók is hasonló helyzetet írnak le. Viszont jelen elemzésben minket sokkal inkább a második céltételezés érdekel.

Ami a ’középosztály megerősítése’ célt illeti, nehéz helyzetben vagyunk. Először is definiálnunk kellene, hogy mi is az a középosztály? Érdekes megfigyelni, hogy a középosztály kifejezést általában azok használják, akik egyébként általában az osztály alapú társadalomelemzés létjogosultságát tagadják. Ők inkább alsóbb és felsőbb ’rétegekről’, ’társadalmi csoportokról’ beszélnek, ám valahogy a középosztály fogalma mégis átcsúszik a rostán.

Azok, akik számára az osztály alapvetően relációs fogalom, a középosztály értelmezhetetlen kategória. Így van ezzel a közelmúlt legsikeresebb magyar társadalomszerkezettel foglalkozó könyvének szerzője, Éber Márk Áron szociológus is, aki Scheiring Gáborra hivatkozva vallja: a középosztály definíció nélküli kategória.

Jelen sorok szerzője elfogadja a relációs osztályfogalom létjogosultságát, azaz azt, hogy az alsó osztály rossz sorsa nem független a felső osztály önérdek érvényesítésétől, hanem nagyrészt annak eredménye. Mégsem érdemes elvetni a középosztály kategóriáját sem. Ennek oka, hogy a demokratizációval foglalkozó irodalomban gyakran jelenik meg, hogy annak előfeltétele egy széles középosztály létrejötte. Egészen különböző beállítódású szerzők jutnak arra a konklúzióra, hogy csak egy bizonyos egy főre jutó GDP szint felett izmosodik meg az a középosztály, amely képes kivívni és fenntartani a demokráciát. Ezt gondolja konzervatív megközelítésből Barrington Moore és Samuel Huntington, illetve technokratább hangszerelésben az ismert értékkutatók, Inglehart és Welzel is. De a skandináv szociáldemokrata jóléti modellnek is a széles középosztály az alapja, mint a demokrácia letéteményese, fenntartója.

Ahhoz, hogy valaki demokrata lehessen, világértelmezése alátámasztására szüksége van komplex és árnyalt fogalomkészletre, hogy ne essen a leegyszerűsítő, gyűlöletkeltő demagógia csapdájába. Ehhez viszont általánosan elérhető jó minőségű oktatási rendszer és közmédia szükségeltetik. Szintén szüksége van anyagi függetlenségre, azaz megfelelő jövedelemre és megtakarításokra, hogy ne kényszerüljön helyi és nemzeti szinten politikai függőséget jelentő klientúrahálózatokba. Középosztálybeli tehát az, aki komplexen képes értelmezni a világot, és anyagilag elég független is tud maradni ahhoz, hogy véleményét nyíltan vállalhassa.

Ezen elvi megfontolások érvényesülését a gyakorlatban is láthattuk megvalósulni, például a távol-keleti kistigrisek esetében. Amint elértek egy adott fejlettségi szintet ezek a korábban rendkívül szegény társadalmak, a középosztály azonnal kivívta a demokráciát: például a nyolcvanas-kilencvenes években Tajvanon és Dél-Koreában. De Japánban is megújult a korábban igencsak korlátozott demokrácia. Még az alapvetően autoriternek maradt Szingapúrban és a britek által soha demokráciává nem emelt Hong Kongban is a középosztály a demokráciáért harcoló társadalmi bázis.

A politikai oldalak között alapvető különbség, hogy míg a konzervatívok a már létező középosztály megerősítésében gondolkodnak, addig a szociáldemokraták az alul lévőket szeretnék felemelni a középosztályba állami újraelosztással (oktatás, egészségügy, stb.). Ebből a szempontból a Fidesz retorikája teljesen a helyén van a politikai palettán, amikor arról beszél, hogy azokat kell megsegíteni, akik úgymond a „vállukon viszik a gazdaságot”. Ez a jobboldal krédója mindenhol.

Nézzük ezek után, hogy sikerült-e ez? Hiánypótló munkát végeznek a G7 újságírói, Hajdú Miklós és Kasnyik Márton, amikor az Európai Unió EUSilc nevű jövedelmi és életszínvonal adatbázisa alapján évről évre megvizsgálják, hogy a magyar jövedelmi századok hol helyezkednek el összeurópai összevetésben. Most már elég idő telt el a jelenlegi kormány ténykedéséből, hogy konklúziókat vonjunk le. Nézzük meg a 2010-es és a 2019-es évek adatait, azaz a kormányváltás évét és a koronavírus-járvány előtti utolsó évet.

Ami rögtön látszik Hajdú és Kasnyik elemzéséből, hogy valójában nincs magyar középosztály. A középosztály ugyanis magától értetődően középen van, azaz ha száz egyenlő részre osztjuk a társadalmat, akkor az ötvenedik század környékén. Vegyük ennek megfelelően mondjuk középosztálynak azokat, akik a középtől lefelé és felfelé mért két-két jövedelmi tizedben vannak, azaz a magyar társadalmat száz egyenlő részre osztva a 30.-ik és a 70.-edik pozíció között.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA béremelkedés ellenére a magyarok háromnegyede nem lépett feljebb EurópábanNagyon-nagyon jól kell keresni ahhoz magyar szinten, hogy valaki elérje a közepes európai nívót. Megnéztük, hogyan változott a magyar keresők helyzete az EU-n belül a legújabb adatok szerint.

Akik Magyarországon ide tartoznak, azok európai összehasonlításban 2010-ben csupán a 12. és a 24. pozíció között voltak. Azaz európai összehasonlításban egyáltalán nem középosztálybeli helyen. Ráadásul úgy, hogy az összeurópai adatsorban benne vannak a hozzánk hasonlóan szegény országok is, azaz az északnyugat-európai országok társadalmai még ennél is feljebb vannak. De még ebben az összeurópai összehasonlításban is azt látjuk, hogy

2010-ben, a kormányváltáskor, nem volt érdemi magyar középosztály, akit erősíteni lehetett volna.

Az akkori magyar középosztály európai értelemben az alsó társadalmi osztályhoz tartozott, nem élhetett tehát — ahogy mondani szokták – ’középosztályhoz méltó’ életet. Kissé leegyszerűsítve, ám a lényeget mégis megragadva: a magyar társadalom közepe úgy élt, ahogy a nyugati társadalmak szegényei.

Az egyik tanulság tehát mindebből, hogy a nem létező középosztályra nem támaszkodhat egy ország. Itt bizony pontosan azokra a társadalompolitikai eszközökre lenne szükség az alsó hét magyar jövedelmi tized középosztályosításához, amelyeket a miniszterelnök a jóléti állam alapelemeiként elutasít. Ezek az egyenlően jó minőségű ingyenes állami oktatási és egészségügyi rendszerek, a szociálpolitika, a lakáspolitika, a közösségi közlekedés és a magas minőségű közmédia.

Fontos egyébként megemlíteni, hogy míg a teljes magyar eloszlás konkáv, azaz a középosztálynál nincs „hasa”, addig az Orbán Viktor miniszterelnök által rendszeresen meghaladottnak titulált nyugati jóléti államok (ők vezetik egyébként folyamatosan az Unió versenyképességi listáját is…) esetében az eloszlás konvex, azaz a középosztály erőteljesebb.

Ha nem volt 2010-ben középosztály, akkor nem is volt kit erősíteni. Ahogy Hajdú és Kasnyik elemzéséből látszik, ez a középső része a magyar eloszlásnak gyakorlatilag nem is nagyon lépett előre európai összehasonlításban 2019-ig sem, annak ellenére, hogy az eurózóna válság miatt a népes mediterrán periféria hatalmasat zuhant, és ez az összehasonlításként szereplő összeurópai adatokat is visszahúzta. Még ez sem volt elég ahhoz, hogy a magyar társadalom közepe előre jusson.

De még ennél is rosszabbul járt az alsó három magyar jövedelmi tized, amely 2010-ben az európai 3-12. helyen volt, 2019-ben pedig az 1-12. helyen. Azaz a legszegényebb magyarok egyben a legszegényebb európaiak is, annak ellenére, hogy amint említettük, négy tagállam is mögöttünk van vásárlóerőn mért egy főre jutó GDP-ben.

Természetesen vannak nyertesei is a Fidesz egy évtizedes kormányzásának. Ők a felső három jövedelmi tizedbe tartoznak, akik a 2010-es 24-81. pozícióból 2019-re a 27-től 95.-re emelkedtek. (Drámai a tény: az alulról hetvenedik pozícióban lévő magyarok európai összehasonlításban ma is csak a 27. helyen vannak!) Azaz még ezen a gazdag felső osztályon belül is minél gazdagabb volt valaki, annál gyorsabban gazdagodott tovább.

A legesleggazdagabb magyarok, a felső 1 százalék már úgy él, mint a legesleggazdagabb nyugatiak.

Ráadásul a kimutatás alapjául szolgáló uniós statisztikában még nincsenek is benne a leggazdagabbak offshore-ba bújtatott jövedelmei. A felső három magyar jövedelmi tized az, amelyik egyébként eléri egy európai jövedelem eloszlásban is a középső négy jövedelmi tizedet, azaz európai értelemben legalább középosztálybeli életet él. Őket azonban Magyarországon belül megtévesztő lenne középosztálynak nevezni, ők idehaza egyértelműen a felső osztály tagjai.

Az eddigi elemzés alapján azt várnánk, hogy a kormányzó Fidesz politikai támogatottsága ennél a felső csoportnál lenne a legerősebb, és lefelé haladva egyre gyengülne. Ténylegesen azonban érdekes módon éppen fordítva van.

Ahogy a 21. Kutatóközpont nagy nyilvánosságot elérő elemzése bemutatta, ma Magyarországon minél kisebb jövedelmű valaki, annál nagyobb valószínűséggel kormánypárti szavazó. Hogyan lehetséges-ez? Milyen magyarázat oldja fel ezt az ellentmondást?

Az egyik az lenne, hogy az emberek számára nem a materiális dimenzió a legfontosabb. Ezt azonban folyamatosan cáfolják a Policy Solutions felmérései, amelyek konzisztensen azt mutatják ki, hogy a magyar szavazók bizony anyagi megfontolások alapján szavaznak.

A másik lehetséges magyarázat az, hogy a társadalom alján a médiafogyasztás a kormányzati propagandára korlátozódik. Ez viszont ismét csak a középosztály és a demokrácia közötti erős összefüggés tézisét erősíti, hiszen a középosztálybeliek sokkal nagyobb eséllyel érnek el többfajta médiumot, akár idegen nyelven is.

A harmadik, és egyben legplauzibilisebb magyarázat az, hogy a Fidesz-kormány még ezzel a gyenge teljesítményével is túlszárnyalta a 2010 előtti kormányzat teljesítményét. Lehet, hogy európai összehasonlításban nincs magyar középosztály, és nem is indult meg középosztályosodási folyamat, ám az alsóbb társadalmi osztályok sorsa a minimálbér emelésekkel és a lassú, de stabil átlagbér emelkedéssel abszolút értékben a korábbiakhoz képest javult. 2010 előttről viszont gazdasági összeomlásra és az életszínvonaluk romlására emlékeznek.

Aki elfogulatlan, annak számára világos, hogy ez sokkal inkább a rossz kormányzással magyarázható, mint az akkor kétségkívül kedvezőtlen nemzetközi gazdasági helyzettel: Lengyelország például recesszió nélkül csinálta végig azokat az éveket. A 2010 előtt kormányzó pártok és személyiségek töretlen jelenléte a politikában tehát továbbra is a Fidesz malmára hajtja a vizet. Lehet egy ellenzéki párt bármennyire erős a nagyvárosi szavazók köreiben, ha a szegényebb vidéki szavazók között élesen elutasított.

Mindent összevetve, ha a középosztály és a demokrácia közötti összefüggés igaz, akkor nem kerültünk sokkal közelebb ebből a szempontból a fenntarthatósághoz.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Európa felzárkózás gazdagok jövedelem középosztály szegénység Olvasson tovább a kategóriában