(Papp József a Corvinus Egyetem nyugdíjas oktatója. A G7 Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Valamikor 2008 táján, autórádiót hallgatva – éppen reklám ment az Info Rádióban – felkaptam a fejem, amikor egy hölgy köszönetet mondott azért, hogy uniós támogatásból sikerült a két csillagos szállodájából három csillagosat csinálnia. Úristen, az Európai Unió erre ad pénzt?

Nem az irigység miatt háborodtam fel, hanem azért, mert úgy gondoltam, egy versenyen alapuló piacgazdaságban bűn az uniós csapokból épp hogy folyni kezdő támogatásokat nemzeti ajándék formájában elosztogatni a profitorientált vállalatok között. Az ingyenpénz lehetősége megzavarja – erősebben fogalmazva: megmérgezi – mind a lehetséges kedvezményezettek, mind pedig a pénzosztók gondolkodását. Aki csak teheti, nem akar kimaradni a pénzesőből, pályázik, akár szüksége van arra a bizonyos beruházásra vagy eszközre (szolgáltatásra), akár nem.

A támogatás-osztogatás pazarláshoz fog vezetni, mert olyan projektek valósulnak majd meg, amelyeket a piaci allokációs mechanizmusok soha nem finanszíroztak volna. A pénzosztók gondolkodását is meg fogja mérgezni az ellenszolgáltatás nélkül megszerezhető javak allokálása, mert hiszen az ember gyarló. Főleg ha olyan helyzetbe kerül, hogy ha nincs hatékonysági következménye annak, hogy ki kapja az ajándékot, akkor előbb-utóbb érvényesül az „aki többet ad vissza” effektus, vagy saját magának fogja osztogatni az ingyen forrásokat.

És valóban ez történt: 2009-ben már arról cikkeztek az ellenzéki lapok, hogy – maradva a szállodaiparnál – a Pénzügyminisztérium egyik államtitkára székesfehérvári szállodájának korszerűsítésére kapott közel félmilliárd forintnyi támogatást. Aztán a gyulai polgármesterről, egyben szocialista képviselőről derült ki, hogy a családtagjának tulajdonában álló hotel is hasonló összeghez jutott.

Nem voltak tehát illúzióim azzal kapcsolatban, hogy a vissza nem térítendő támogatások osztogatására alapozott gazdaságfejlesztés jobban szolgálja majd a csókosok érdekeit, mint a közérdeket. De az engem is meglepett, hogy a kétharmados többséggel kormányzó Fidesz olyan szintre képes vinni a magának való osztást, mint ahogyan az például Bódis András valaszonline.hu-n megjelent, valóban sokkoló írásából kiderül.

Az Orbán-kormány három év alatt közel 300 milliárd forintnyi ajándékot szórt szét a haverok között szállodaipari fejlesztésekre. Ennek a horribilis összegnek a fedezete ugyan nem uniós támogatás, hanem a magyar adófizetők pénze, de pont az uniós források beáramlása tette lehetővé, hogy a hazai költségvetésből ilyen felesleges úri passziókat is finanszírozhattak.

A támogatások túlnyomó többsége a NER lovagjaihoz vándorolt, kétharmadát az igénylők fél százaléka kapta. Közülük a legfőbb lovaghoz, Mészáros Lőrinchez köthető szállodák kapták a legnagyobb összeget, 18 milliárd forintot. Csányi Sándor is szerepel a listán, a Hernádi Zsolttal és Garancsi Istvánnal közösen birtokolt tihanyi szállodája 8 milliárd forintos támogatáshoz jutott. Az ő szereplése bizonyítja legjobban a támogatások mérgező hatását.

Csányi nem a NER kötelékeiben lett az ország egyik leggazdagabb embere, a függetlenség látszatára is mindig adott. De ezeknek a támogatásoknak (elég nagy összegeket kapott az agrár-holdingja is beruházásra, valamint kutatás-fejlesztésre, de földtámogatások címén érdekeltségei kilenc év alatt, 2011 és 2019 között mai árfolyamon számolva összesen 26 milliárd forintot kaptak) az elfogadásával lekötelezetté vált.

Pedig a magyar gazdaságnak (és természetesen a politikának is) égetően szüksége volna olyan független entitásokra, akik kritikájukkal észhez térítenék az elszabadult kormányzati gépezetet, és pusztán erkölcsi támogatásukkal versenyképessé tehetnének új politikai szereplőket is. A nemzeti burzsoázia jó értelemben vett politikacsináló szerepét lehetetleníti el, ha a gazdaság meghatározó szereplői a támogatások elfogadásával korrumpálódnak és cinkossá válnak a kútmérgezésben.

A listán szerepel Laposa Bence is, akinek projektjei 631 millió forintos nemzeti ajándékban részesültek. Laposa az év elején azzal került a független média érdeklődésének fókuszába, hogy kiderült, 143 millió forintos támogatáshoz jutott a Magyar Turisztikai Ügynökség akciójának keretében is, amelynek során a Balatoni Kör és a Stílusos Vidéki Éttermiség (SVÉT) negyven tagja között másfél milliárd forintot osztottak szét.

Laposa ennek az érdekvédelmi szervezetnek az elnöke és egyben az ügynökség tanácsadója. Az ő két projektje kapta a legtöbb támogatást. A botrány kapcsán kiadott egy közleményt, amely szomorú bizonyítéka a támogatásosztogatás erkölcsromboló hatásának. Laposa Bence rátermett vállalkozó, támogatások nélkül is ragyogóan boldogulna, de az osztásban való részvételével kompromittálta magát.

Az oligarchák szállodáira hulló pénzeső önmagában is felháborító, nehezen lehetne értelmes közérdeket megnevezni, hogy ez miért is történhetett meg. De az különösen vérlázító – ahogy a valaszonline.hu is írja – hogy ennek a pénznek a töredékéből megmenthették volna a bajba jutott vendéglátó és idegenforgalmi ágazat egészét, de nem tették. Ez annak fényében, hogy a 300 milliárd forintnyi szállodaipari fejlesztéseken túl a kormány még mennyi pénzt nyom a gazdaságba támogatások formájában az uniós forrásokat nem számítva, egészen elképesztő.

Az állam „az eddigi 15 százalék helyett 80 százalékos társfinanszírozást nyújt a vidékfejlesztési uniós támogatások mellé. Ez azt jelenti, hogy nagyjából megnégyszereződik a vidékfejlesztésre fordítható keret, néhány év alatt, ez körülbelül 3800 milliárd forint pluszforrást jelent”. Hogy ezzel ki és milyen arányban jár majd jól, ez a fentiek ismeretében nem kérdéses.

És akkor még nem beszéltünk arról a pénzesőről, ami a nálunk beruházó multikra hullik, immár több mint másfél évtizede. Külön tanulmányt érdemel, hogy ez hogyan mérgezi a magyar gazdaságot.
Egy biztos, az uniós támogatásokkal együtt legalább 2000 milliárd forintot tesz ki az a redisztribribúció, ami teljesen eltorzítja a magyar gazdaság szerkezetét, szélsőségesen duálissá téve azt, hozzájárul egy külföldön versenyképtelen nemzeti burzsoázia létrehozásához, és ennek terheit a kettő között zárványként vegetáló kkv-szektorra hárítja. Ez az egészségtelenül nagy méretűvé duzzadó – a közjó szempontjából teljesen felesleges – újraelosztás, amely az egyre elviselhetetlenebb mértékűvé váló korrupció melegágya is egyben, aláássa a magyar gazdaság versenyképességét, a romló tendenciák tagadhatatlanok.

Még Matolcsy György is elismeri, hogy baj van, és Észtországot állítja elénk példaként, amely sikeres, de gyökeresen mást csinál, mint mi. A cikk témájánál maradva: például jelentősen csökkentette a redisztribúció mértékét.

Az évente 1000 milliárd forintnyi uniós támogatás (amelynek közel harmadát a magyar költségvetés befizetései teszik ki, ezt ne felejtsük el) leghatékonyabb és korrupciómentes felhasználása az lenne, ha azt az államadósság törlesztésére fordíthatnánk. Sokszor érveltem már e mellett, tudva azt, hogy ennek kevés a realitása, de mégis.

Jelenleg a keretösszeg nagyobbik felére állami és önkormányzati aktorok pályázhatnak, amelyek az elnyert támogatásból közbeszerzés útján kiválasztott vállalkozásokkal valósítanak meg elvileg közcélú projekteket. Kár, hogy nálunk a közbeszerzés a szemérmetlen túlárazási gyakorlat miatt a lopás szinonimájává vált, mert – tisztességes körülmények között – ez az intézmény nagyon is alkalmas arra, hogy közcélok méltányos költségek mellett valósulhassanak meg.

A túlárazás nem mostanában kezdődött, de ezt is az Orbán-kormány fejlesztette tökélyre, és tette meg a nemzeti burzsoázia felhizlalásának legfőbb csatornájává. A közbeszerzésből valamilyen módon hasznot húzni – ez nagy kísértés minden politikus számára. Legutóbb Nancy Pelosi, az amerikai kongresszus elnöke gyengült el, amikor – megismerve az új, még hivatalba nem lépett elnök elektromos-autó beszerzési terveit, vételi opciót vásárolt a potenciális beszállító részvényeire.

A jog uralmának (rule of law) maradéktalan érvényesítésével (azaz a politikusok sem állhatnak a törvények felett) azonban a közbeszerzés intézménye visszatehető az őt megillető helyre. Csak egyszer kellene első vonalbeli politikust elítélni, rögtön megváltozna a közbeszerzés körül kialakult fullasztó klíma.

Az uniós támogatások másik részét profitorientált vállalkozások pályáztatásán keresztül hívja le a magyar állam.

Ezt a rendszert kellene teljes egészében megszüntetni!

Helyette uniós forrásokból lehetne olcsó, visszterhes finanszírozási konstrukciók változatos kínálatát biztosítani a kkv-szektor számára. Széles körben hozzáférhető kockázati tőkére (és nem oligarchákon keresztül lebonyolított, drága és elfuserált mechanizmusokra – lsd. Jeremie-program) gondolok elsősorban, továbbá alacsony kamatozású, vagy kamattámogatott – könnyen hozzáférhető – hitelekre, és nem utolsósorban az uniós pénzeket fedezetként használó olcsó és megfizethető állami hitelgaranciára.

A kkv-szektornak nem támogatások osztogatására van szüksége, hanem stabil, megbízható környezetre, olcsó fejlesztési forrásokra és legfőképpen méltányos adózásra,

amellyel csak számukra is átlátható, valóban közcélok megvalósulását segítő kiadásokat finanszíroznak. Nem úgy, mint most: az Európai Unióban legmagasabb kulcsú áfából (amelynek jelentős részét a belföldre termelő kkv-szektor fizeti be) finanszírozzák a fentebb részletezett, túlságosan kiterjesztett, káros és mérgező redisztribúció számottevő hányadát.

A támogatásosztogatást képező uniós források egy részét érdemes lenne adókedvezmények fedezeteként használni. Nem a jelenlegi, botrányos tao-kedvezményekre kell gondolni, hanem sokkal inkább szja-kedvezményekre, olyasmire, mint amilyen az ellentmondásos, de mégis hasznos Sulinet Expressz program volt a kétezres évek első felében.

A lakosság és a vállalkozói szektor ösztönzése a megújuló energia hasznosítására kiváló terep lenne ennek a mechanizmusnak a bevetésére.

Aki beruház abba, hogy saját ingatlana megújuló energiát hasznosítson, vagy annak energiaellátását decentralizálja, az a beruházás egy részét, vagy egészét, több évre elosztva leírhassa az adóalapjából, azaz magánszemélyként csökkenthesse a személyi-jövedelem adóját, vállalkozóként pedig a társasági adóját.

A megújuló energia immanens tulajdonsága, hogy használatával arányosan csökken a rezsi, teljes decentralizáció esetén nulla lesz a közüzemi számla. Az addig az energiaszolgáltatóknak fizetett díj ott marad a beruházó ingatlantulajdonos zsebében, szabad felhasználásra, fogyasztásra, illetve arra, hogy az energiahatékonyságot szolgáló beruházás költségeinek adókedvezményből már nem finanszírozható részeire (például hiteltörlesztésre) fedezet képződjön.

Magyarország éves áramfogyasztása 45 Terawattóra, gázfelhasználása pedig 9 milliárd köbméter körül alakul. Akármilyen tarifával is számolunk, ez a fogyasztóknak legalább 2500 milliárd forintjába kerül minden évben. Azt állítom, hogy ha évente akkora összeget szánna a kormány az ilyen beruházásokhoz nyújtott adókedvezmények fedezetére, mint amit most a szállodás barátai között szétszór, akkor rövid időn belül negyedével-ötödével csökkenhetne az éves energiaszámla, így minden évben 500-600 milliárd forint szabadon áramolhatna a magyar gazdaságba. És ez az idő múlásával csak nőne!

Az uniós források ennél hatékonyabb felhasználására nem látok más lehetőségeket, bűn kihagyni azt, amit a megújuló energiában rejlő Münchausen-effektus képes biztosítani. És ez demokratikus, alanyi jogon hozzáférhető program lenne, nem csak pár kiválasztott kiváltsága. Utólag, csak már megvalósult projektekhez lehetne igénybe venni, így eleve sokkal kevesebb visszaéléssel járna, de okos szabályozással és ellenőrzéssel ezek a kockázatok is minimalizálhatók lennének.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet elosztás pénz támogatás uniós források Olvasson tovább a kategóriában