Angela Merkel német kancellár hatalmas gazdasági ösztönző csomagot jelentett be odahaza. A német gazdaságot közepesen súlyosan érintette a korona válság. A munkanélküliség épp hogy felment 5 százalékról 6,3 százalékra. Éppen azért volt ennyire csekély a hatás, mert az aktív állam bérkipótlással közbelépett. Az első negyedévben 2,2 százalékkal csökkent a GDP, bár a második negyedév adatai nyilván rosszabbak lesznek. Ezt próbálja most ellensúlyozni Merkel kormánya. A tervezett élénkítőcsomag mérete nagyjából a GDP 4 százaléka, tehát jelentős.

Mindez nagyon helyes. Válság esetén az állam feladata, hogy deficittel új forrásokat juttasson a gazdaságba. Gyakran sulykolják, hogy a kiegyensúlyozott vagy pluszos költségvetés a felelősségteljes. Ez azonban bármennyire is ésszerűnek tűnhet elsőre, nem igaz. A kormányzat ugyanis ilyenkor az adókkal elvesz forrásokat a magángazdaságtól, amit aztán sem a magángazdaság nem költ el, sem az állam. Ezért pozitív az állam egyenlege. Összességében tehát az ilyen politika prociklikusan ráerősít a válságra, hiszen pénzt von el az amúgy is szenvedő gazdaságból. Válság idején éppen ennek az ellentétét kell csinálni: deficittel új forrásokat kell az államnak a gazdaságba költenie.

Helyeselhetjük tehát Merkel válaszát a koronavírus válságra. Viszont óhatatlanul az eszünkbe jut, hogy miért csak most jött minderre rá?

Miért nem tudta ezt már 2009-ben és 2015-ben is, amikor tetőzött az eurozóna válsága? Miért kényszerítette ehelyett megszorításokra korábbi pénzügyminiszterével, Wolfgang Schäuble-vel az eurozóna perifériáját Írországtól Spanyolországon, Portugálián, Olaszországon és Görögországon át Ciprusig? Az ő esetükben miért nem a gazdasági élénkítés volt a helyes lépés?

Nyilván lesznek, akik erre azt válaszolják, hogy azért, mert az egy másfajta válság volt, ezek az országok önhibájukból kerültek bajba. A periféria gyors eladósodása nagyon makacs mítosz, még mindig tartja magát. (Itt tekinthető meg a cáfolata.) Nem így volt, de még ha így lett volna, akkor sem segít, hanem ront a megszorítás. Ahogy az eurózóna perifériáján sem segített, hanem rontott. Teljesen világosan látszik az adatokból, hogy annak kezdete után egyre nagyobb bajba kerültek az érintett országok a GDP-arányos adósság szempontjából is.

Hogy ne a teljesen nyilvánvalóan centripetális röppályára kiperdült görögöket említsük, vegyük az olaszok példáját. Gyakorlatilag amióta eurozóna van, folyamatos elsődleges költségvetési többlete volt az országnak. Azaz az állam folyamatosan vonta el a forrásokat a magángazdaságból. Nem meglepő módon  az egy főre jutó olasz GDP 2015-be alacsonyabb volt, mint az euró bevezetése előtt. Egy komplett generáció érzi magát joggal eurókárosultnak. Szomorúan hasonlítják magukat Kínához, ahol a 2008-as válságra masszív kontraciklikus csomaggal válaszoltak, és nem csak a gazdasági növekedésük volt töretlen, de számos technológiában (5G, gyorsvasút, drónok, napenergia, e-autó, mesterséges intelligencia, atomerőmű-építés és a többi) globális vezetővé váltak.

Azzal senki nem vádolhatja Merkelt, hogy csak más országokat kívánt visszatartani. Odahaza is a “sváb háziasszony” moralitásaként ismert alapelvek mentén gazdálkodott. Teljesen értetlenül állhatunk a tény előtt, hogy évről évre masszív költségvetési többletekkel zárt a német kormány. Mindeközben egyrészt a német infrastruktúra állapota közismerten lerobbant, oktatásra pedig jóval kevesebbet költött, mint versenytársai. Másrészt pedig azért is meglepő volt mindez, mert Németország tartósan nulla közeli, vagy gyakran egyenesen negatív kamatokkal jutott hitelhez. Mikor vegyen fel az állam hitelt, mikor ruházzon be a jövő infrastruktúrájába és tudásába, ha nem akkor, amikor még fizetnek is érte?

Ráadásul a túlzott német takarékosság az eurozónának sem tett jót. Az egyik ország fogyasztása ugyanis a többi tagállam potenciális exportja. Ha a német állam nem ruház be, a többi tagállam exportkereslete csökken. Nem véletlen, hogy Németországot a Bizottság a szerződéseknek megfelelően folyamatosan figyelmezteti, hogy túlzott kereskedelmi többlettel veszélyezteti az eurozónát. Ez ugyanis nem csak annak köszönhető, hogy a német exporttermékek versenyképesek, hanem nagyrészt annak is, hogy Németország nem importál eleget. Ha minden eurozóna tagállam ugyanígy járna el, összeomlana az európai kereskedelem.

De nem csak a költségvetési élénkítés szempontjából találta meg Merkel a helyes utat politikai karrierje végére. A monetáris politikában szintén bátrat lépett. Miközben a német alkotmánybíróság még az EKB jelenlegi aktivitását is sokallja, Merkel hirtelen a közös európai kötvény mögé állt. Pedig korábbi szövetségesei, a Fukar Négyek (Hollandia, Svédország, Dánia és Ausztria) továbbra is igyekeztek megakadályozni azt.

A közös európai kötvény azonban ismét csak nem újdonság. Eurókötvényként vagy kék kötvényként már az eurozóna válság alatt is sokan javasolták. Merkel akkor mereven ellenállt a kezdeményezésnek. Pedig igen jót tett volna, ha az euró károsult periféria sokkal olcsóbban juthatott volna akkor forráshoz, mint az a 4-5 százalékos hozam, amivel az IMF és az EKB hitelezett neki. Azaz itt Merkel ismét csak szembement saját magával.

Nehéz megmondani, hogy miért váltott ekkorát Merkel és nagykoalíciós kormánya. De szerencsés lett volna, ha egy évtizeddel korábban teszi. Sok tízmillió európainak a sorsa alakult volna sokkal jobban. Sokkal magasabb lenne az Európai Unió és az euró támogatottsága. És sokkal erősebb lenne az európai gazdaság, és nagyobb Európa befolyása a világban. Kár, hogy nem hamarabb váltott.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkDarvas Zsolt a nagy európai maszatolás végérőlA koronavírus és a német alkotmánybíróság együtt talán már elég nagy sokk ahhoz, hogy kimozdítsa az eurózónát a semmittevésből. A Bruegel Intézet közgazdásza a G7 Podcastban.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Olvasson tovább a kategóriában