Nagy felhajtást szervezett a kínai állampárt a hétvégén Pekingben tartott, újabban Öv, út kezdeményezésnek nevezett,^*Korábban Egy út, egy övezet, azelőtt Új selyemút néven futott a program. az egész világot átfogó infrastruktúraépítési program köré: közel 40 országot képviselő politikussal írtak alá kevés híján 300 új megállapodást, az új projektek értéke 60 milliárd dollár fölött van, így az összes beruházásé már meghaladja az 500 milliárdnyit. (Ez nagyon sok, például a világ bajba jutott államainak kimentésére szakosodott Nemzetközi Valutaalap jelenleg összesen 70 milliárd dollár értékben finanszíroz országokat.)

A kínai vezetés arra is figyelni kezdett, hogy enyhítse az óriásprojekt körüli aggodalmakat, maga Hszi Csin-ping elnök beszélt arról, hogy a jövőben figyelni fognak a finanszírozás fenntarthatóságára. Több ország adósságcsapdaként élte meg az őrült nagy kínai projekteket, különösen híres Srí Lanka esete, ahol a kínai pénzből épült, túlméretezett kikötőt konkrétan birtokba vette a kínai állam, miután nem tudták fizetni a részleteket. Pakisztántól Kenyáig hasonlóak a tapasztalatok. De nem véletlenül időzíthették éppen a fórum időpontjára azt a tanulmányt, amely szerint Kína valójában kifejezetten puhán viselkedett a felé eladósodó fejlődő országokkal szemben: 38 esetben tárgyalták újra az adósságokat, ebből 14 esetben Kína belement az elengedésbe, és még 11-szer fogadta el, hogy az adós országok késsenek a fizetéssel.

A kínaiak több legyet szeretnének ütni egy csapásra ezzel a gigantikus programmal.

Az országban rengeteg tőke halmozódott fel az utóbbi 30 év export-diadalmenetelésének eredményeként, amit a határokon belül egyre nehezebben tudnak értelmesen elkölteni. Eközben a kínai állami és magánvállalatok is éhesen keresik a lehetőségeket a fejlődő világban, és a pártvezetés is a geopolitikai befolyásának növelésére törekszik, miközben a nyugati világ kivonulása több régióban vákuumot hagy maga mögött.

Így teljesen logikus, hogy a kínai kapitalizmus jellegzetességeinek megfelelően egy állami vezetésű óriásprojektbe csatornázzák a magáncégek részvételét, hogy így biztosítsanak megrendeléseket és nyersanyagokat a kínai vállalatoknak, hitelkihelyezési lehetőséget a kínai állami bankoknak, miközben ráadásul Kína puha befolyása is bővül világszerte, elsősorban Eurázsiában és Afrikában, de még Latin-Amerikában is. Igaz, nemcsak a nyugati sajtó, hanem még kínai állami kutatóközpontok is úgy látják, hogy talán túl agresszív volt a program eddigi megvalósítása, és a kínai gazdaság ereje ugyan továbbra is nő, de egyensúlyi helyzete az utóbbi időben már nem olyan szilárd, mint korábban. Ezért nem lenne meglepő, ha picit lassítana és finomhangolna a programon Kína. Az is egyértelmű, hogy a kínai külpolitika szempontjából minél több, az általuk szabott feltételek szerint együttműködő országot találnak, annál jobb.

De vajon mit szeretne ettől Magyarország?

A politikai nyilatkozatok szintjén nagyon sokat. Orbán Viktor és miniszterei is részt vettek a fórumon, több kétoldalú tárgyalást folytattak, eredményekről is beszámoltak, a miniszterelnök pedig a megszokott módon meleg szavakkal beszélt a távol-keleti diktatúráról. Hangsúlyozta, hogy a kölcsönös tisztelet jegyében nem érdemes erőltetni a demokráciaexportot, ami nagyon fontos gesztus a milliónyi ujgurt hipermodern megfigyelés és őrizet alatt tartó Kínának.

Ennek ellenére a mostani találkozók után konkrétan megemlített együttműködési területek a sokat bírált Budapest-Belgrád vasúton és a tervezett Budapest-Kolozsvár-Bukarest nagysebességű vasúton túl többé-kevésbé marginálisak (magyar-kínai egyetem, építészeti irodák, turizmus, vízügy – igaz, utóbbi két terület pont olyan, amiben a belgrádi vasúthoz hasonlóan a miniszterelnök környezetéhez közel sorolt üzleti körök is érvényesülni tudnának). Ennek ellenére a vezető politikusi nyilatkozatok szintjén rendszeresen előjön, hogy Magyarország valamilyen módon Kína európai hídfőállása, az Európába kerülő kínai áruk elosztóközpontja kíván lenni.

Csakhogy Magyarország szerepe a kínai külkereskedelemben és a külföldi beruházásokban nyolc év, a keleti nyitásról szóló retorika dacára továbbra is elhanyagolható.

Ez persze részben Magyarország súlyával is magyarázható, ami Kínáéval nem hasonlítható össze.

Magyarországnak ugyan valóban nagyon fontosak a kínai piacok, de inkább csak közvetetten. Hiába tartozik Magyarország a külkereskedelemnek leginkább kitett országok közé, közvetlenül Kínával alig kereskedünk. Jellemzőbb, hogy a magyar cégek a német és nyugat-európai vállalatok beszállítói láncolatába kapcsolódnak be, és ezen keresztül kötődnek a kínai piacokhoz.

De így is feltűnő, hogy Magyarországnál csak egy uniós ország tudta kevésbé növelni a Kínába irányuló exportját 2009 és 2018 között, Belgium. Az összesen 6,2 százalékos volumennövekedés kilenc év alatt egészen minimális változás.

Az importnál is hasonló a helyzet:

A Kínából Magyarországra érkező import több mint négyszer nagyobb az oda tartó magyar exportnál. A kínai és a magyar közvetlen kereskedelmi kapcsolatok szerkezete választ adhat arra, hogy miért volt a növekedés ilyen csekély.

Az áruforgalom felét két kategória adja: az elektronikai berendezések, illetve a kazánok és gépek, plusz ezek részegységei. Bár a legjelentősebb exportkategória neve nukleáris eszközökkel kezdődik, ilyenről nincs szó, vezérlőmotorokkal, mérési és optikai berendezésekkel, csapágyakkal, váltókkal és hasonlókkal kereskedünk. Ezeket nagyrészt külföldi, kisebb részben magyar tulajdonú autóipari cégek gyártják.

Kínából jellemzően elektronikai eszközök és ezek alkatrészei érkeznek. A Magyarországon sokszor ígéretesnek mondott lehetséges exporttermékek, mint az élelmiszer és a borok, alig vehetők észre a kimutatásban. A kínaiak elsősorban nem az ilyen magyar árukat, hanem a multik Magyarországon gyártott termékeit vásárolják.

Világgazdasági súlyához képest Kína közvetlen beruházóként is aprócska szereplője a magyar gazdaságnak. Kínai tulajdonú cégek mindössze 8500 embernek adtak munkát Magyarországon 2016-ban,^*Ebben benne vannak a kínai állampolgárok tulajdonában lévő kiskereskedelmi és vendéglátóipari cégek is. ami kevesebb mint harmada a japán cégek itthoni foglalkoztatottjainak, a német cégek magyar munkavállalóinak pedig kevesebb mint 4 százaléka. Közvetlen tőkebefektetésben hasonlóan gyengék a magyarországi számok, néhány milliárd dollárnyi kínai tőke lehet az országban. Igaz, a kínai vállalatok főként technológiavásárlásra használják a tőkekivitelt, ami Magyarország esetében csak korlátozottan releváns, bár van kivétel.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA félig elfeledett borsodi cég, ami százmilliárdos nyereséget csináltÉs még csak nem is ezzel hajtotta a legnagyobb hasznot kínai tulajdonosának, amely a 2011-es felvásárlás óta majdnem hatszorosára nőtt.

A két ország közötti kereskedelmi és beruházási együttműködés tehát meglehetősen korlátozott, és a jelek szerint a kormány sem arra törekszik, hogy ezen a területen erősítsen, hiszen akkor ezekről a témákról tárgyalna. A Kína melletti erős külpolitikai kiállás ugyan nem kerül pénzbe, legfeljebb az ország hitelességét erodálja tovább a fejlett országok körében. Viszont a jelek szerint nem is hoz sokat, legfeljebb néhány erősen kétséges megtérülésű infrastrukturális megaprojekt finanszírozását sikerül megoldani.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet EU keleti nyitás Kína külkereskedelem Olvasson tovább a kategóriában