(A szerző az Erste Befektetési Zrt. olaj- és gázipari elemzője. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Ha csak a koronavírus-járványt nézzük, az is lényegében az erdőirtások következménye, egyébként jóval kevesebb alkalom kínálkozik az alapvetően állati (zoonikus) eredetű vírusok emberek közé kerülésére. A világjárvány kialakulásához pedig nyilván szükség volt a globalizációs utazási kedvre, máskülönben jó eséllyel helyi járvány maradhatott volna a Covid-19, vagy lényegesen lassabban terjed volna el, nagyobb időt hagyva a felkészülésre.

Mégis miért lett ekkora téma a globális felmelegedés? Több okot is látok. Egyrészt a klímaváltozás hatásait nehéz elemezni, mivel laboratóriumban nem lehet modellezni azokat a tényezőket, amelyek egy Föld méretű bolygón várhatóan bekövetkeznek, ha nő az üvegházhatású gázok koncentrációja. Ez jó alapot ad a pánikkeltésre, hiszen valójában nem tudjuk, hogy adott pont feletti hőmérséklet emelkedés után beindulnak-e öngerjesztő folyamatok, például a permafrost olvadása, ami elképzelhető, hogy exponenciálisan növeli a szén-dioxid koncentrációt. Ez a bizonytalanság és a láthatóan rohamosan emelkedő globális átlaghőmérséklet alkalmas a félelemkeltésre. A magyarok 87 százaléka aggódik a klíma miatt a felmérések szerint.

A politikának is megfelel, hogy megmentőként tetszelegjen, hiszen az emberek félelmeire reagál. A klímaváltozás elleni küzdelem ezért erős politikai támogatást kap ott, ahol az emberek szerint súlyos baj van. A nyugati világ ehhez a táborhoz tartozik, de látható, hogy Ázsiát is egyre inkább foglalkoztatja a kérdés.

Van azonban egy másik fontos szempont is. Ez pedig az, hogy a gazdaság, az ipari és szolgáltató komplexum rájött arra, hogy a klímaváltozás és az energiarendszerek átalakulása tulajdonképpen nem egy létezésüket veszélyeztető fenyegetés, hanem inkább egy lehetőség, hogy fenntartsák tevékenységüket.

Az európai olaj- és gázszektor az elmúlt egy-két évben rádöbbent arra, hogy úgy tud megfelelni a befektetői követelményeknek leginkább, ha magát zöld beruházóvá, és a klímaváltozás elleni háború harcosává változtatja. Ezt ráadásul megteheti sokszor olyan módon is, hogy a meglévő eszközparkját alakítja át. Így lesz az olajfinomítóból hulladékgazdálkodásra és hidrogéntermelésre szakosodott egység, a kimerülő szénhidrogénmezőből szén-dioxid besajtolásra alkalmas terület, a fúróberendezéseket pedig fel lehet majd a geotermikus energiatermeléshez használni. Így lesz tehát egy fenyegetésből szövetséges, ami lehetőséget nyújt a további fennmaradásra.

Ehhez pedig rengeteg olcsó, állami forrás áll rendelkezésre, értsd: a költséget nem kizárólag a beruházó cégek fizetik meg. Csak az USA elektromos energia rendszereinek átalakítása 4,5 ezer milliárd dollárba kerül, ami kétszer annyi, mint a koronavírus-válság utáni újraindítás költsége, és ebben messze nincs benne a teljes gazdaság karbonsemlegesítése. Az átalakítás költségeinek jó része különböző állami támogatások, adókedvezmények és egyéb szubvenciók keretében jut a beruházó vállalatok zsebébe. Tulajdonképpen mindenki jól jár – a politika és a gazdaság mindenképpen, és persze az adófizetők is elmondhatják, hogy megtettek mindent a probléma megoldásáért. A cehet végül is az utóbbi csoport fizeti meg leginkább.

A kérdés, hogy ez valóban jó lesz-e nekünk és a környezet nyer-e ezzel az átalakulással. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) legfrissebb, cirka 250 oldalas elemzése május elején jelent meg a kritikus ásványok szerepéről ebben az energiaátalakítási folyamatban.

A szakértők két szcenáriót vázolnak fel: az egyik egy gyorsabb energiaátalakítást feltételez, ami a párizsi egyezménynek megfelelően nagy valószínűséggel 2 Celsius fok alatt tartja a globális felmelegedést (SDS – sustainable development scenario), a másik a mostani politika folytatását vetíti előre (STEPS – stated policies scenario). Mindkét esetben masszívan nőni fog 2020 és 2040 között az ásványok felhasználása az új energetikai megoldásokban, amit különösen az elektromos autók elterjedése hajt.

A gyorsabb átalakulás, az SDS esetében például az éves lítium felhasználás 42, a grafit 25, a kobalt 21, a nikkel 19, a ritkaföldfémek 7-szeres mértékben nő 20 év alatt. Ehhez képest a rézkereslet 2,2-szeres növekedése nem is olyan drámai, bár ez nagyban függ az alumínium árától és kínálatától, mivel néhány alkalmazásban felcserélhető a két fém. Egy elektromos gépjárműben 4-5-ször több, körülbelül 60-80 kg rezet használnak fel, mint egy belsőégésű motorral szerelt autóban, de jelentős növekedést generál az elektromos hálózatok bővítése is, ami a megnövekedett áramigény kielégítésére szolgál. A lítium, nikkel, grafit és kobalt felhasználás drasztikus emelkedése szintén az elektromos közlekedés elterjedéséhez köthető.

Az ásványok iránti kereslet legalább négyszeresre nő 2040-ig, hogy megfeleljünk a klímacéloknak – különösen az elektromos autók miatti bővül a felhasználás.

Forrás: Nemzetközi Energiaügynökség, The Role of Critical Minerals in Clean Energy Transitions. A baloldali ábra a 2040-ig várható ásványfelhasználás növekedést mutatja be millió tonnában, míg a jobboldali ábra az egyes anyagok 2020 és 2040 közti felhasználásának robbanását mutatja az SDS szcenárióban.

Ezeknek a nyersanyagoknak a bányászata és feldolgozása egyáltalán nem környezetbarát. A vízhiány már számos helyen gondot jelent, különösen a réz és lítiumbányászatban, az alkalmazott technológiák pedig potenciális környezetvédelmi veszélyforrások. De maga a megújuló energiaforrások felépítése sem éppen szén-dioxid kibocsátás mentes: ha ránézek egy szélkerékre, az a megtestesült fosszilis energia. Nagy acélbeton váz, szénszálás lapátok, óriási, dízellel működő exkavátorok ássák ki az alapokat, amelyre hatalmas acéldaruk emelik be a szerkezetet.

A napelemekben lévő kristályos szilícium gyártása pedig az egyik legtöbb energiabefektetést igénylő folyamat. Kedvenc energetikai szerzőm, Vaclav Smil számolta ki, hogy a 2030-ra becsült 2,5 terawatt szélkapacitáshoz hozzávetőlegesen 600 millió tonna szénre és 90 millió tonna nyersolaj felhasználására van szükség.

Az átállásról azt is tudni kell, hogy technológiailag nem tartunk ott, hogy 100 százalékig nettó karbonsemlegesek tudjunk lenni. Mint Varró László, az IEA magyar közgazdásza kifejtette nemrég egy előadásában, a mai technológiával úgy 50 százalékig tudjuk csökkenteni a bruttó szén-dioxid kibocsátást. Mondjuk nincs igazán zöld megoldásunk az acél, a cement és a műtrágyagyártásra, amely nettó 20 százaléknyi szén-dioxidért felel globálisan. Persze a ma még méregdrága szén-dioxid besajtolással tovább csökkenthetjük a nettó emissziót, de számomra kérdéses, hogy tényleg ekkora erőfeszítést kell-e tennünk egy ennyire bizonytalan feladat megoldására.

Miközben ha valóban mélyen megvizsgáljuk a problémát, az igazi akadály az emberi túlfogyasztás és mohóság. Tényleg el kell fogyasztanunk a saját testsúlyunknak megfelelő hústerméket évente, ami jellemző a nyugati világra?  Valóban szüksége van a világnak évi 4,5 milliárd légi utasra, amit 2019-ben tapasztaltunk? Vagy valóban kell-e hetente vennünk egy ruhadarabot, mint az átlag amerikai fogyasztó teszi? A kérdés különösen a világ leggazdagabb 10 százalékának szól, akik a teljes szén-dioxid kibocsátás 49 százalékáért felelnek.

A százalékos Co2 kibocsátás a világ népesség jövedelme alapján

Forrás: Oxfam

Az érzésem az, hogy gyakorlatilag bármilyen energetikai rendszerben élünk, folyamatosan beleütközünk a környezet eltartó képességébe, ha a mostani nyugati fogyasztási szintet fenn akarjuk tartani, nem is beszélve arról, hogy a világ fennmaradó részére is ki kívánjuk ezt a fogyasztási szintet terjeszteni. Az elektromos autó például kedvezőbb a nettó szén-dioxid kibocsátás szempontjából, mint a belsőégésű gépjármű – a becslések szerint a teljes élettartamra vetítve akár fele lehet a nettó kibocsátása, feltéve, ha megújuló energiaforrásból látjuk el elektromos árammal. Csak időközben a becslések szerint 2040-ra akár 2,5 milliárd személygépjármű is lehet az a világ útjain szemben a mostani 1,3 milliárd autóval. A teljes kibocsátás oldaláról gyakorlatilag ugyanott maradhatunk.

A mostani nagy dérrel-durral bejelentett energiaátalakulás ezt a túlfogyasztást kívánja mesterségesen fenntartani. Gyakorlatilag olaj, gáz és szén helyett majd lítiumért, rézért meg egyéb ásványokért fogjuk kizsákmányolni a környezetet, amihez támogatást nyújt a politika és a gazdaság is. De azt kétlem, hogy a valódi megoldást itt találjuk meg. Sokkal ésszerűbb lenne olyan rendszerek irányába nyitni, ami csökkenti ezeket a mesterséges és túlzó igényeket, és a valódi jólét irányába viszi el az emberiséget.

Különben a környezet fog minket vissza, s nem fogjuk érteni, hogy miért történik ez. Ehhez többféle hitet kellene megtörni: egyrészt, hogy egy zárt rendszerben, mint a Föld örökké lehet növekedni, másrészt, hogy a jólét és a boldogság csak az anyagi jóléttől függ. Amíg ezeken a vezérlőelveken nem vagyunk túl, addig ezek az erőfeszítések csak a probléma elmaszatolása, egyik zsebből a másikba pakolása, de nem jelent valódi megoldást.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet energetika globális felmelegedés klímaváltozás üvegház Olvasson tovább a kategóriában