Biztos veled is megesett már, hogy hoztál egy rossz döntést, de csak azért is beleálltál és végigvitted. Emiatt hordanak az emberek olyan ruhát, ami nekik sem tetszik, és emiatt nem vitte vissza azonnal Rachel az ezer dolláros kopasz macskát a Jóbarátokban. Akkor viszont valamivel nagyobb baj van, ha a politikusaink viselkednek így. De vajon csak az ő hibájuk, hogy néha akkor is ragaszkodnak egy-egy ötlethez, ha kiderül róla, hogy semmi értelme?

Venkataraman Bhaskar és Thomas Caroline elméleti modellel mutatja meg, hogy a túlzottan magabiztos politikusok hajlamosak folytatni a rossz politikai projekteket, mivel ellenkező esetben veszítenek a tekintélyükből. Ezzel még nem is mondanának sok újat, de arra is rámutatnak, hogy akkor is a folytatás mellett fog dönteni, ha csak a választók feltételezik a vezetőről, hogy túl magabiztos.

Modelljük a játékelmélet segítségével mutatja meg, hogy mik a választók és a döntéshozó optimális döntései. Feltételezik, hogy a politikai vezetőknek fontos, hogy jól sikerüljön a projekt, de az is, hogy a választók felé ne veszítsenek a jó hírnevéből. Érthető módon szeretnék, ha a következő ciklusra is megválasztanák őket, amihez az kell, hogy minél pozitívabb vélemény alakuljon ki róluk.

Itt nem foglalkoznak a politikusok választási programjával, vagyis a választó előzetesen nem azért szavazott a döntéshozóra, mert pozitív a véleménye a tervezett projektről. Ellenben a magabiztos politikusok nagyobb esélyt látnak a sikerre, mint a pártatlan választó. Ilyenkor, még ha a projekt várható sikeréről rossz híreket is kap, akkor sem fogja leállítani, hacsak nem vár egyértelmű kudarcot. Mivel kezdeti optimizmusa tartja magát, és abban reménykedik, hogy még kibekkelheti a dolgot, folytatja és próbálja menteni a menthetőt. Fontosabb, hogy kisebb eséllyel, de megvédje a becsületét, mint hogy a biztos bukást válassza. Ha magabiztossága nem torzítaná a hozzáállását, akkor ezen a ponton már tudná, hogy rosszabb ötlet folytatni a projektet, mint abbahagyni, mert nem fogja vele elérni a kívánt sikert.

Sokkal érdekesebb azonban, hogy

elég, ha azt gondolják a politikusról, hogy magabiztos: ekkor ugyanúgy fog dönteni, mintha valóban az lenne.

Ez azért van, mert azzal, hogy feltételezi a választó (és ezzel el is várja a politikustól), hogy magabiztos legyen, belekényszeríti őt a rossz döntés folytatásába. Játékelméleti fogalmakkal élve, ha a választó azt gondolja, hogy olyan játékot játszanak, ahol a politikus magabiztos, akkor a politikusnak is bele kell mennie a játékba, és ezt a verziót kell játszania. Ha monopolizunk, és mindenki úgy játssza, hogy a parkolóra lépő játékos megkapja az addig befizetett adót, akkor hiába tudjuk, hogy nem ez a szabály, mi is jobban járunk, ha belemegyünk, különben hátrányba kerülünk.

A szerzők tehát megmutatták, hogy fontos következményei vannak a politikusok felé támasztott elvárásainknak. Ők Mao Ce-tungot és a kínai éhezést, illetve Margaret Thatcher adópolitikáját hozzák példának, de tudjuk, hogy nem kell időben messzire menni, hogy példát találjunk túlzottan magabiztos vezetőkre. A cikk tanulsága, hogy olyan környezetben, mint Oroszország vagy Magyarország, ahol történelmi gyökerei vannak annak, hogy erős és magabiztos vezetőt várunk az ország élére, a vezetőket a saját elképzeléseink formálják, így nem lesznek hajlandóak elállni a valószínűleg veszett ügyeiktől.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet játékelmélet magabiztosság tudomány Olvasson tovább a kategóriában