(A szerző a kis-és középvállalkozások digitális versenyképességét rendszeresen mérő Digiméter projekt szakmai vezetője, a Corvinus Egyetem adjunktusa. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Pár héttel ezelőtt megkeresett Bajomi-Lázár Péter barátom, a Médiakutató alapító szerkesztője, hogy a folyóirat éppen induló podcastjában érdemes volna arról beszélgetni, vajon a techno-optimistáknak vagy a techno-pesszimistáknak volt-e inkább igaza az internet kapcsán? Vagyis beváltotta-e a világháló azokat a reményeket, amiket jó 25-30 évvel ezelőtt az elterjedése hajnalán támasztottak vele szemben vagy inkább a kétkedőknek lett igaza? A beszélgetés rendben le is zajlott (hozzáférhető a Médiakutató podcastjában a Spotify-on és az Első Pesti Egyetemi Rádió oldalán), de mint többnyire lenni szokott, nem tudtunk mindenre kitérni, így az alábbiakban ezt a kérdést járom körbe a saját, információstársadalom-kutatói nézőpontomból.

Csalfa, vak remény

Először is kezdjük annak azonosításával, hogy mik is lehettek ezek a remények? A teljesség igénye nélkül lássunk párat:

• Az internet minden információt szabaddá és hozzáférhetővé tesz majd.
• A hagyományos médiára jellemző kapuőröket megkerülve mindenki számára lehetővé teszi, hogy hallassa a hangját.
• Képes lesz bárkit bárkivel összekötni, elérhető közelségbe kerül az emberiség szintjén a kölcsönös összekapcsoltság (interconnectedness).
• Bármely vállalkozás számára globális piacot nyit.
• Segít az embereknek bárhol a világon megszervezni magukat az elnyomó hatalommal szemben.

Mindegyik állítás kapcsán elmondható, hogy

tulajdonképpen valamilyen mértékben igaznak bizonyultak, de teljesen egyik sem.

Nem lett minden információ szabadon hozzáférhető, mégis mérhetetlenül több mindenhez és sokkal könnyebben jutunk hozzá – csakhogy közben óriási lett a zaj is és felértékelődött az információkeresés szerepe. Bár sikerült megkerülnünk a kapuőröket, de közben minden véleménnyé silányult, a tudományos megalapozottságú tények is. Elérhető közelségbe került ugyan a kölcsönös összekapcsoltság – a Facebooknak például közel 3 milliárd aktív havi felhasználói bázisa van – de többnyire csak az algoritmusok által kiszelektált tartalmakat látjuk egymásból. Az üzleti lehetőségekkel leginkább az internettel párhuzamosan felnövő nagyvállalatok tudtak élni, a legtöbb kis- és középvállalkozás számára kihívást jelent a digitális eszközök használata. És végül, bár az internet segít megszervezni az embereket, legalább ennyire alkalmas elnyomásra, megfigyelésre és ellenőrzésre, ahogy azt Edward Snowden és az NSA példájából, vagy újabban a Pegasus körüli botrányból láthatjuk.

Az internet történetének elmúlt 30 éve tulajdonképpen felfogható a techno-optimisták és techno-pesszimisták folyamatos vitájának,

ahol mind a két oldalról időről-időre felhangzik az önigazolásra utaló „na ugye, én megmondtam” olcsó nyelvi fordulata. Közben folyamatosan tapasztalható kiábrándulás az internetből már a kezdetektől fogva. Vannak olyanok, akik már az 1990-es évek elején felhagytak az internet használatával, amikor az elkezdett kommercializálódni és tömegesedni az Al Gore, egykori amerikai alelnök által kiadott „információs szupersztráda” jelszónak köszönhetően.

A technológia egy fausti alku

A technológia kapcsán ez a kettős látásmód egyáltalán nem új, a technofília (nagyon leegyszerűsítve a technológia szeretete) és a technofóbia (a technológiától való félelem) szembenállása feltehetően az emberi természetből fakad, amivel az újdonságokat és a változást fogadjuk, üdvözöljük vagy éppen átkozzuk. Az 1993-ban induló WIRED magazin mindig is inkább a techno-optimisták gyűjtőhelye volt. A magazin napjainkban, amikor az új infokommunikációs technológiákra inkább rájár a rúd, útkeresésben van. Az új főszerkesztő, Gideon Lichfield terjedelmes szerkesztői beköszöntőt tett közzé 2022 január elején, amiben pont ezt a kettősséget bírálja.

Szerinte nem binárisan kellene nézni a fejlődést, nem csak jól elkülöníthető sötét és világos (fényes) részei vannak a technológiának, az a legtöbb esetben szürke. A bináris látásmód olyan fals dichotómia, ami a lényeget nem látja: a technológia önmagában nem képes a világot sem jobb, sem rosszabb hellyé változtatni. Tehát sem nem „A Válasz” önmagában, sem nem maga „A Probléma”, ahogy egyesek be szeretnék azt állítani.

A technológia „szürkesége”, Janus-arcúsága nem új gondolat, Neil Postman már 1990-ben, német informatikusok előtt megtartott előadásában úgy fogalmazott, hogy a technológia fausti alku: egyszerre ad és vesz el, és nem lehet kimazsolázni csak az előnyeit. De az adott szereplőktől, a társadalomtól, a gazdasági körülményektől legalább annyira függ, hogy egy technológia mit hoz, mint attól, hogy önmagában milyen. A Facebook (a közösségi média) például egyszerre játszott (vitatott) szerepet az arab tavaszban és a mianmari vérengzésekben. Minden technológiának vannak nem szándékolt következményei, olyan pozitív vagy negatív „mellékhatások”, amelyeket a feltalálói nem álmodtak bele, vagy előre nem tartottak tőle.

Meghaladni a bináris látásmódot

Kétségtelen, hogy az internetnek van sötét oldala. A mai, adat alapú működés hozzájárul a megfigyelési kapitalizmus (surveillance capitalism – Zuboff) megerősödéséhez. Eredetileg a Google és a Facebook találta ki azt az üzleti modellt, ami a felhasználók megfigyelésén és figyelmének reklám alapú értékesítésén alapul, de az adatvezéreltség mára elterjedt több iparágban is. Az így létrejövő platformgazdaság árnyoldala az úgynevezett szűrőbuborék megjelenése (filter bubble), a visszhangkamrák kialakulása (echo chamber), az álhírek elburjánzása, az erősödő társadalmi polarizáció, a demokratikus deficit és az egyszerű munkásokat (például futárokat, raktári dolgozókat, Uber sofőröket) kizsákmányoló gig economy megerősödése.

Ezek a jelenségek mind külön cikk témái lehetnének, így itt nem térnék ki rájuk bővebben. Ezekkel kapcsolatban a legfontosabb kérdés napjainkban az, hogy meg lehet-e javítani magát a platformgazdaságot? Frances Haugen – egykori Facebook alkalmazott és szivárogtató (whistle blower), aki 2021 októberében állt a világ elé – szerint a Facebook ugyanolyan, mint egykoron a nagy dohánygyárak vagy az autógyártók, amelyek pontosan tudták milyen veszélyekkel és károkkal járhat, amit csinálnak, mégsem voltak képesek a még több profittal szemben az önkorlátozást és a közjót választani.

Ezért van a szabályozásnak kiemelt szerepe, hogy visszatérítse ezeket a cégeket a helyes útra, korlátozza működésüket,

ahogy dohányterméket sem lehet 18 év alattiaknak eladni vagy reklámozni és az autókban is kötelező a biztonsági öv használata, úgy a Facebook számára is a mostaninál jobban elő kellene írni, hogy hogyan működjön.

De közben az is igaz, hogy biztosan nem tudtuk volna a koronavírus járvány elmúlt két évét modern infokommunikációs technológiák, így internet nélkül így végigcsinálni. A kiegyensúlyozott, nem binarista látásmód azt jelenti, hogy miközben elfogadjuk ezt az állítást, nem hunyunk szemet az internet korábban említett negatív, nem szándékolt következményei felett sem. Ez a fajta (techno)realizmus azért is fontos, hogy ne démonizáljuk, de ne is legyünk indokolatlanul elfogultak az internettel szemben.

Ez azért is fontos, mert az internet olyan általános célú technológia (General Purpose Technology), amely számos dologra alkalmas és szinte mindenhová beépült a mindennapjainkba. Még azok is (ki)használják, akik maguk közvetlenül nem interneteznek, mert az általuk igénybe vett szolgáltatásokba, megvásárolt termékek előállításába észrevétlenül beépült a használata. Így illúzió azt hinni, hogy a negatív nem szándékolt következmények miatt felhagyhatnánk a használatával.

Rajtunk múlik

A technológiák terjedésének vizsgálata kapcsán a Gartner piackutató dolgozott ki egy módszertant, az úgynevezett Hype-görbét, ami öt szakaszra osztja minden technológia elterjedését: az indulására, a túlzó várakozások csúcsára, a kiábrándulás völgyére, a felvilágosodás emelkedőjére és a termékenység fennsíkjára.

A költői elnevezések mögött az a felismerés rejlik, hogy kezdetben, amikor még csak a tervezőasztalon létezik egy technológia, teljesen természetesek az illuzórikus várakozások. Azonban az ezt menetrendszerűen követő kiábrándulás utáni útkeresés mutatja meg, hogy mire alkalmas az adott technológia és mire nem. Végeredményben a „beváltotta-e az internet a hozzá fűzött reményeket” kérdés számomra olyan, mintha egy Hype-görbe legutolsó, produktív szakaszában lévő technológián számon kérnénk mindazokat a hiú reményeket, amelyek létrejötte előtt, a „túlzó várakozások” szakaszában megfogalmazódtak vele kapcsolatban. Ez egyrészt nem fair, másrészt az elmúlt évtizedek ellentmondásos tapasztalatait is megpróbálja zárójelbe tenni, miközben részben elvitatja a végül elért eredményeket is.

Ettől sokkal fontosabb lenne, hogy a bejárt út, a múlt ismeretében a jövőre fókuszáljunk: hogyan tudunk mi emberek úgy egy jobb jövőt építeni, hogy minimalizáljuk a technológia negatív hatásait, miközben minél jobban kihasználjuk a benne lévő potenciálokat. Ahogy Lichfield fogalmaz, számos olyan társadalmi probléma létezik, aminek a megoldása kritikus fontosságú az emberiség számára, például ilyen a globális klímaválság, a demokrácia jövője és a populizmus előretörése, vagy a világ biztonságának megőrzése.

A körültekintően használt internet ezekben mind a segítségünkre lehet, ahogy ronthat is ezeken a problémákon, ha rosszul sáfárkodunk vele.

Mindez azonban sokkal inkább rajtunk múlik, és nem a technológián.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet facebook internet közösségi média technológia Olvasson tovább a kategóriában