A tálibok aranya

(A szerző az Amerikai Földrajzi Társaság és az Amerikai Közgazdasági Társaság aktív tagja, a Regional Studies Association magyarországi képviselője, 2006 óta a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem vendégoktatója. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Afganisztán egy fura ország. Csak néhány adalék a problémák megértéséhez: 1979-ben az ország lakossága körülbelül 9 millió fő volt, 2019-ben 38 millió. Közben szinte folyamatosan háború vagy polgárháború volt, de a javuló közegészségügynek köszönhetően – mert jelentősen csökkent a csecsemőhalandóság – nagyon komoly népességrobbanás következett be. Ez jelentősen megváltoztatta az etnikai erőviszonyokat is a tálibok bázisát adó pastuk javára.

A népességrobbanással a rendkívül gyenge afgán kormányzat nem tudott mit kezdeni. Az iskolai oktatás és egészségügyi ellátórendszer képtelen volt lépést tartani az exponenciálisan növekvő népességgel.

Az állam bevételeinek körülbelül 80 százaléka a Nyugat segélyeiből származott. Az ország legális exportja 260-430 millió dollár évente, az import viszont nagyjából hétmilliárd dollár. Az elmúlt 20 év afgán közigazgatása egy alapvetően járadékvadász, korrupt állam volt, amely képtelen volt ellátni a feladatait. Nem csoda, hogy ebből elegük lett az amerikaiaknak.

Ez most a tálibok egyik legnagyobb problémája is: egyszerűen nincs elég forrásuk az ország működtetéséhez. Az erősen forrás- és szakemberhiányos helyi közigazgatási, oktatási és egészségügyi rendszer további működtetésének közgazdaságilag akár racionális feltétele lehet, hogy az érintettek felét, a nőket automatikusan kizárják mindenből. De ez itt most nemcsak gazdasági, hanem nagyon komoly civilizációs és emberi jogi kérdés. Vagyis elsősorban az.

A szovjet típusú modernizáció megbukott, de most az angolszász modellé is. Hogyan tovább Afganisztán? Erre most senki nem tudja a választ.

Az ország nem rendelkezik szénhidrogénekkel, amelyek az iszlám országok modernizációjának legfontosabb forrásai voltak az elmúlt évtizedekben. De ehhez kellett még külföldi szakértők tudása és egy erős központi hatalom is az állami feladatok ellátása, a társadalmi béke fenntartása és a járadékjövedelmek egy részének újraelosztása végett. Szaúd-Arábiában az államalapító király család feladata és felelőssége az olajjövedelmek egy részének társadalmi újraelosztása. De azért az a probléma már ott is felmerült, hogy a szakértelmet igénylő munkakörök jelentős részét külföldiek látták el. Most az egyik legnagyobb kihívás az, hogyan lehet a szaúdi állampolgárok képzettségi szintjét növelni, hogy minden szükséges munkakört be tudjanak tölteni.

Az is feladat, hogy az erőforrás-alapú gazdasági szerkezetből – amely a nagyon olcsón kitermelhető kőolajra és földgázra épült -, hogyan lehet eljutni egy beruházásvezérelt gazdaságba. Ehhez az állam hatalmának korlátozása és kiszámítható jogrendszer kell. A szaúdi gazdaságot az elmúlt évtizedekben az arab kultúrájú, kiváló indiai és pakisztáni kapcsolatokkal és brit gazdasági jogrendszerrel, illetve gyakorlatilag offshore státusszal rendelkező Dubajon mint pénzügyi központon keresztül finanszírozták. A szaúdi gazdaság és a világgazdaság többi része közötti kockázatokat Dubaj vállalta magára. Mint ahogy a nyolcvanas évek végéig ezt a szerepet töltötte be Kína és világ többi része közötti kereskedelemben Hongkong. Afganisztánnal kapcsolatban akár Katarnak, akár Dubajnak nagyon fontos szerepe lehet a gazdaság finanszírozásában, ha lesznek ehhez projektek.

Az ország vélhetően nagyon komoly vasérc-, féldrágakő- és ritkaföldfém-vagyonnal rendelkezik. Az elektromos autózáshoz, az akkumulátorokhoz szükséges ritkaföldfém-vagyon nagyságát többen 1000 és 3000 milliárd dollár közé teszik. Ezek kiaknázásához szakemberekre, jogbiztonságra, tőkére, bányák, ércfeldolgozók és vasutak építésére lenne szükség. Ehhez tőkével, szakemberekkel, kockázatvállalási kedvvel csak a szomszédos Kína rendelkezik.

De ha ez mind adott is lenne, a dolog azért nem ilyen egyszerű. Ezek kis, 0,1-1 tömegszázalékos koncentrációban előforduló ércek. Először fizika úton – őrléssel -, majd nagyon erős savak használatával kell a meddőt eltávolítani róluk. Az egyre inkább stratégiai fontosságúvá váló ritkaföldfémek legnagyobb feltételezett lelőhelyei a déli Helmand tartományban találhatók, de igazából ezek még nincsenek feltárva. A könnyebben kitermelhető lítium-klorid Nyugat-Afganisztán sivatagaiban található. A Hindukus-hegységben és az ország keleti részén lévő lelőhelyek átlagosan 3-4000 méter magasságban vannak, gyűrthegységben találhatók. Emiatt az ércmezők (köztük ezüst és arany) nagyon töredezettek, és nem vízszintes az elhelyezkedésük. Emiatt nagyon drágán kitermelhető lelőhelyekről van szó, az ércek (a nemesfémeken túl például vas, ólom, volfrám, réz) kitermelése valószínűleg a kezdeti beruházások nagyon magas költségei miatt sem volt gazdaságos.

A szállítás további problémákat vet fel. A közúti szállítás itt nem elégséges, de Afganisztánnak egy nagyon rövid határmenti szakasz kivételével nincs vasútvonala. Az országot legkönnyebben Pakisztánon keresztül lehetne bekapcsolni a nemzetközi vasúti hálózatba egy Iszlámábád – Kabul – Mazár-e Sarif megépítendő vasútvonalon keresztül. Ez Kína és a Nyugat számára is elfogadható opció lenne, de egyértelműen Pakisztán válna még fontosabb kulcsszereplővé. Másik lehetőség egy a kazahsztáni Almatiból a kirgiz fővárosba, Biskekbe, majd a tádzsik fővárosba, Dusanbébe és onnan Mazár-e Sarifba vezető vasútvonal megépítése északról. Ez illeszkedne a Kína által erősen szorgalmazott Új Selyemút projektbe, és Oroszországnak sem lenne ellenére, viszont nagyon nehéz terepadottságokat kellene leküzdeni.

A szomszédos Irán felé vezető vasútvonal megépítésének a két ország közötti sivatag miatt nincs sok realitása. A Kína felé vezető nagyon keskeny folyosón keresztül vasutat építeni a legközelebbi kínai vasútvonalig és csomópontig, Urumcsiig szintén valószínűtlennek tűnik a légvonalban is majdnem 2000 kilométeres távolság miatt. De nyilván ezt is meg lehetne oldani, ha az afgán ércek és egyéb nyersanyagkincsek kitermeléséből származó kínai haszon nagyobb lenne, mint az építés költsége.

De még ebben az esetben is, az ország rendkívüli földrajzi és etnikai tagoltsága miatt csak egy polgárháborús helyzetekkel tarkított, a nigériaihoz hasonló, nagyon lassú fejlődési pálya lehetséges. Egy több ezer éves múlttal rendelkező térségben egy új állam megalapítása lett szükséges. Kérdés az, hogy mikor sikerülhet ez végre.