(Az Ekonomi a G7 véleményrovata. A szerző klinikai és neveléslélektan szakpszichológus, az MTA TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa)
A fenti mondatot egy olyan különleges ember írta le, aki értelmes és lelkiismeretes, és még mindig oktatásirányító.
A 21. századi kulturális-társadalmi változások miatt az iskola amúgy is válságban volt már, és nemcsak kis hazánkban, hanem világszerte. A járvány miatt kiélesedett a helyzet, és minden tényező sokszoros hatású. Ahol felkészültek a 21. századra, ott később még előnyt is hozhat majd a jelen helyzet, ahol nem, ott biztosan katasztrofális következményekre számíthatunk. A magyar oktatás nem készült fel.
Ráadásul a Máté-effektus is sokszorosan hat válsághelyzetben. A Máté evangélista által megfogalmazott általános érvényű gondolat egészen egyszerű: akinek több van, annak még több lesz, akinek kevesebb van, annak még kevesebb. Vagyis
azok a pedagógusok, akik felkészültebbek a 21. századból, most gyorsan tudnak fejlődni, akik nem, azok végzetesen összekavarodnak.
Valószínűsíthető, hogy a jelen helyzet megnöveli a pályaelhagyást, és gyorsítja a nyugdíjba menekülést. „Hagyjanak engem békén ezzel a digitális tanítással!”
Az a pedagógus, aki eddig csak leszólta a „gépező gyerekeket”, most oda kellene, hogy kösse a géphez. Hogyan? „Gizi néni” (nem egy adott Gizi néni, hanem a gizinéniség mint pedagógiai kövület, így lehet józsibácsiság is) a képernyőn keresztül prédikál, és közben a nebulók engedelmesen figyelik? Az osztályteremben mit csináltak? És vajon ebben a helyzetben mit fognak csinálni? Bízzuk ezt mindenki képzeletére.
Semmi másra nem képezték ki „Gizi nénit”, mint a tananyag leadására és számonkérésére, sőt az oktatásirányítás felől is ugyanez az elvárás, és ezért eddig ő volt a menő. A digitális technikát és 21. századi tanítási módszereket használó pedagógusok a megtűrt kategóriába estek. Ha ugyanis valaki nem tartotta a lépést a tananyaggal, mert például inkább csoportmunkázott, táblajátékot, drámatechnikát használt, tapasztalat- és problémaalapú tanítást és digitális megoldásokat alkalmazott, bármikor rá lehetett pirítani. Ugyanakkor kifelé, például konferenciákon, lehetett mutogatni, hogy milyen fejlett módszereink vannak. A Janus-arcú vezetés így működik, de a lényegét megmutatja a rendszere, amire épül.
Ilyen árulkodó elem a digitális KRÉTA rendszere – már a rendszer elnevezése is jelzi az atavizmusát. Miközben mindig is nagyon izgalmas élmény lesz krétával táblára írni, ahogy a palatábla és a tintába mártogatott toll is különleges hatású, a 21. századi tanulás eszköztárában mindez már csak kuriózum lesz – például aszfaltrajzversenyen használható. Amúgy tollakkal írnak a whiteboardra, nem beszélve az interaktív táblákról, amelyek persze sok helyen csak porosodnak, pedig ha már valóban része lenne az oktatásnak, most könnyen megosztható eszköz lehetne.*Kommentelő megszólal: „Ja, és ha nem lesz áram, akkor majd nézel nagyokos pszichológus.” Nagyokos pszichológus: „Ha nem lenne áram, akkor már a fentieknél sokkal nagyobb bajban lennénk.”
A KRÉTA a 19. századi oktatásnak megfelelő kategóriákat és feladatokat tartalmaz: tanmenet, tantárgy, tananyag, házi feladat, számonkérés, osztályzatok, évfolyamok, igazolt és igazolatlan hiányzások. Na, ezek azok a fogalmak, amelyeket már eddig is el lehetett volna felejteni. A jelen helyzetben pedig ezek egyike sem segít, és ha az oktatásirányítás kegyesen jelezné is, hogy ezt most ugyebár nem kell nagyon komolyan venni a járvány idején, a rendszert nem fogja feladni, és ahogy lehet, vissza akarja majd terelni az oktatást a régi mederbe. Ezt jelzi, hogy sehogyan sem képes a Nemzeti alaptanterv (NAT) bevezetéséről lemondani. Pedig ez a NAT olyan, mint az állatorvosi ló, az oktatási rendszerünk összes hibája levezethető rajta. Emiatt is van annyiféle felszólamlás ellene.
A 21. században a képességfejlesztés és nem a tudásátadás a tanítás célja. Az átadandó tudás oly mértékben megnövekedett, hogy nevetséges vitatkozni azon, hogy mi kerüljön bele a tananyagba. A tananyag nem cél, hanem eszköz, a gondolkodásfejlesztés eszköze. A 21. századi módszertanban a játék, a kultúra eszközei és a kutatás kerül előtérbe. Ezek alkalmasak arra, hogy a diákok differenciáltan tanulhassanak.
A gyerekek közötti különbségek oly mértékben megnőttek, hogy az egy életkorúak minden más tekintetben évekre lehetnek egymástól, vagyis most már a vegyes életkorú csoportok hatékonyak. A tanítás feladata, hogy tanulási környezetet biztosítson. A 21. században a társas és önálló tanulás a vezető mód, és ezt már a gyerekek régóta űzik, akármennyire is tiltotta az iskola – lecke vagy dolgozat másolása, feleletkor súgás, majd mindez a digitális megoldásokkal kiegészült, és jött hozzá még interneten böngészés és leckeíró Facebook-csoportok. Vagyis a gyerekek ezen a téren is már előbbre tartanak. Az a pedagógus, aki megtanult együttműködni a diákjaival, most is előnyben van. Az üldözött tanulócsoportok és otthontanulás kijárt már sok utat, rájuk is lehet most támaszkodni.
Most, amikor valóban 21. századivá kellene válni, sok pedagógus meg is tudná oldani a feladatot, de nem úgy, hogy ott van koloncnak egy tohonya, de erőszakos oktatásirányítás, amelynek fogalma sincs arról, hogy éppen mekkora erőfeszítéseket tesznek a pedagógusok, a diákok és a családok. Ha csak egy kis közük lenne a realitáshoz, azonnal oktatási szünetet rendeltek volna el, akár előrehozott tavaszi szünettel, tanítás nélküli munkanapokkal, hogy legyen a felkészülésre két hét. A családok berendezkedhettek volna, az iskolák kialakíthatták volna a stratégiáikat, de nem. Március idusán péntek estétől hétfőre virradólag a pedagógustársadalomnak meg kellett volna lépnie, amit az oktatásirányítás négy év alatt képtelen volt meglépni.
Az eredmény felemás, a Máté-hatás akciózik. Így fel is lehet majd mutatni iskolákat és pedagóguscsoportokat, bármit és bárkit, mert akinek volt már, annak még több lett. Ez igaz a családokra is. Azok a családok, ahol már megvan a kultúrája a digitális eszközök használatának, bár nagy erőfeszítésekkel, de valószínűleg képesek átállni, és lépést tartani. Ez azonban nem a többség.
A legnagyobb vesztesek a hátrányos helyzetű diákok lesznek.
Rövidtávon ugyan „Hawaii-DJ, végre nincsen suli”, de hosszabb távon kiesnek a tanulásból, és az eddig is főképpen kudarcos karrierjük a földbe áll.
A vakációs veszteség már régen leírt jelenség. Míg a jobb szociokulturális hátterű gyerekek a szünidőben többet fejlődnek, mint az iskolában, a hátrányos helyzetű diákok ilyenkor stagnálnak. Vagyis ősszel a korábbinál is nagyobb lemaradással kezdenek, és az oktatás nem tud mit kezdeni a különbségekkel. Ha ezt megspékeljük azzal, hogy olyan gyerekekkel kellene teljesítményeket felmutatni személyes jelenlét nélkül, akikkel élő kapcsolat esetén is küzdelem volt a tanulás, akkor a szakadék és zuhanás képei jelennek meg. És vajon ott tud ülni a digitális eszközei előtt és tanulni az a gyermek, akit az iskolában, ha nem is volt túl jó érzés a sok kudarc, de legalább kevesebbet vertek, és nem a híd alatt kellett lennie? Velük hogyan lehet most haladni a tananyaggal?
Máté evangélista sem kell ide, hogy belássuk, egyféleképpen nem lehet megoldani ezt a helyzetet. Ha tetszik, ha nem, a pedagógusoknak most autonómiát, módszereket és eszközöket kell adni, ahogyan az orvosoknak is ezekre van szükségük vészhelyzetben. Ha a vezetés nem tudja ezeket biztostani, legalább ne gátolja a munkát.
A minimum, ami elvárható az oktatásirányítástól, de ha ott nem mozdulnak, bárki számára javaslatok:
A realitás egyelőre az, hogy az oktatásirányítás egy része ostoba, nagy része tájékozatlan, és a saját légvárait csodálja. Gyereket csak megnyitókon látnak sorba állva, pedagógust díjkiosztókon, de iskolát működés közben talán soha. Az igazgatók nem mernek szólni a problémákról, de a pedagógusok is igyekeznek megoldani a feladatokat, még ha ez katasztrófához vezet is.
Ajánlott művészi megjelenítés: Csernobil című sorozat. Elég az utolsó részt megnézni.
Közélet
Fontos