Elsőre úgy tűnt, hogy Boris Johnson brit miniszterelnök múlt heti brüsszeli megállapodása az Európai Unió tárgyalóival csak egy a szokásos kudarcra ítélt szimbolikus húzások közül, amelyekkel tele volt a már három éve húzódó Brexit-történet. Az uralkodó várakozás az eseményt követők körében továbbra is az, hogy október 31-én – hiába minden fogadkozás – nem lesz hivatalos brit uniós kilépés, megint csak egy halasztás lesz, utána pedig ezer lehetőség, de a legvalószínűbb az új választások kiírása.

Most viszont valami megváltozott, és hirtelen sokkal valószínűbb lett, hogy Johnson végső soron át tudja vinni az akaratát. (De ebben a történetben nagyon bátor dolog bármit is jósolni, mivel nem csak politikai folyamatokról és jogi kérdésekről van szó, a brit parlamenti eljárásrend szokásjoga ugyanis sok lehetőséget kínál a váratlan húzásokra.)

Az eddigi parlamenti Brexit-bukásokban az volt a közös, hogy valamilyen formában el akarták kenni az alapvető ellentmondást az összes lehetséges forgatókönyv körül. Ennek az ellentmondásnak az a lényege, hogy úgy szavazták meg a Brexitet, hogy nem volt tisztázva, mi is ez igazából. Gyorsan kiderült, hogy ha a britek úgy szeretnének kilépni az EU-ból, hogy a gazdaságuk ne essen szét, és ne legyen határellenőrzés az Ír-szigeten, akkor el kell fogniuk az EU-s joghatóságot egy csomó fontos kérdésben. Ezt viszont éppen „az ellenőrzés visszavétele” jelszóval politizáló Brexit-pártiak szeretnék elkerülni. Theresa May egymás után sokszor elhasalt ezen az ellentmondáson, egyszer sem került közel ahhoz, hogy átnyomja a parlamenten az Európai Bizottsággal letárgyalt megállapodásait.

Boris Johnson még May-nél is rosszabb előjelekkel kezdte a Brexit valóra váltását. Miniszterelnökségének első néhány hónapja alatt a brit parlament gyakorlatilag az összes kezdeményezését leszavazta – a kormány számára megalázó módon -, a brit alkotmánybíróság is törvényellenesnek mondta ki a parlament felfüggesztését. Az Európai Bizottság sem vette túl komolyan Johnsont, akinek legerősebb aduja az a fenyegetés volt a tárgyalások során, hogy a megállapodás nélküli kilépéssel romba dönti saját országának gazdaságát.

Ennek ellenére Johnsonnak sikerült egy olyan alkut összedrótoznia Brüsszelben, amire a hozzáértők szerint a mostani parlament többsége valószínűleg már igennel szavazna. Igaz, ehhez az kellett, hogy lényegében beáldozzák Észak-Írországot a brit szuverenitásért cserébe. A megállapodás szerint az északír terület (egy átmeneti időszakban) az EU része maradna. Ez abból a szempontból jó, hogy nem lesz újra határellenőrzés Írország és Észak-Írország között – viszont azt is jelenti, hogy az Egyesült Királyságon belül jogi szakadás jön létre, Észak-Írország egy különleges terület lesz. Ennek megfelelően az északír unionisták elutasítják az ötletet, viszont a May korábbi tervét elutasító néhány tucatnyi tory képviselő – a párt keményvonalas és mérsékelt szárnyából egyaránt – és néhány kilépéspárti munkáspárti már elfogadhatónak tartja ezt az alkut.

A legújabb csavar viszont az, hogy a parlamentben nemcsak Johnson megállapodásának van egy hajszálnyi többsége, hanem a kormány megbuktatásának is.

Az északírek és a Johnson által korábban száműzött tory-k nélkül a kormánynak nincs többsége, viszont egy pár éve bármiféle komolyabb alkotmányos vita nélkül meghozott törvény miatt nagyon nehéz előrehozott választásokat kiírni. A bizalmatlansági indítványhoz arra lenne szükség, hogy a kormány október 31-ig elintézze a Brexit halasztását, hiszen az ellenzék a megállapodás nélküli kilépést szeretné a legkevésbé az összes lehetséges kimenetel közül.

Éppen ekörül megy most az alkotmányos válság. A kormány ugyanis nem akarja betartani azt, amire a parlament szombaton – a megállapodás megszavazása helyett – kötelezte, tehát hogy kérvényezze a kilépés halasztását az EU-nál. Johnson egy aláírás nélküli levélben kérte az EU-tól a halasztást, aztán rögtön utána elküldött egy aláírt levelet is, amiben azt fejtegette, hogy nagy hiba lenne az újabb halasztás. Ezen a héten pedig az a terve Johnsonéknak, hogy újra nekifutnak a megállapodásnak, de az ellenséges parlamenti hozzáállás miatt erősen valószínűtlen, hogy ez sikerre vezetne. Az ellenzéki munkáspártiak pedig az elidegenített tory-k és északírek segítségével akár ki is kényszeríthetik az előre hozott választásokat.

De egy picivel hosszabb távon mégis Johnson van jobb helyzetben. Pártja ugyanis a következő választások toronymagas esélyese. A brit választási rendszer szélsőségesen a relatív többség elvén működik, az összes képviselőt egyéni körzetekben választják meg, ezért nagyon sokat számít, hogy Johnson egy erős jobboldali fordulattal vissza tudta terelni a konzervatív szavazók közé a Brexit-pártiakat.

Eközben a maradáspártiak hiába vannak többségben a legtöbb közvélemény-kutatás szerint, a tábor szavazatai megoszlanak a kérdésben nehezen behatárolható Munkáspárt és az egyértelműen EU-párti liberális demokraták között. A libdemek semmilyen helyzetben nem állnának be a munkáspárti vezető Jeremy Corbyn mögé, aki egyébként is jóval kevésbé népszerű, mint Johnson. A maradáspártiak háttéremberei ráadásul egymással szemben ravaszkodnak, ahelyett, hogy közös stratégián dolgoznának, miközben Johnson egy kíméletlen machiavellista tanácsadóra, Dominic Cummingsra támaszkodik.

Most úgy néz ki, hogy Johnson a sorozatos kudarcait is politikai sikerré tudja alakítani. Például a kampányban beállíthatja magát áldozatnak, aki ugyan letárgyalta az elfogadható Brexit-megállapodást, de a parlament nem volt hajlandó napirendre venni azt.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkHárom éve a feje tetejére állt világpolitika. De valójában miért?Hirtelen szexista és rasszista lett a fehér munkásosztály, vagy rájöttek, hogy cserben hagyták őket a munkaerőpiacon? Nem csak a következő választásokat, hanem a globalizáció sorsát is eldöntheti a válasz.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ Brexit Olvasson tovább a kategóriában