Amikor Áder János köztársasági elnök úgy döntött néhány éve, hogy érdemi megnyilvánulások helyett az alapvetően szimpátiát kiváltó és kevés vitát generáló környezetvédelemre építi fel imázsát, talán maga sem számított arra, hogy mostanra ez is meghatározó és megosztó téma lesz Magyarországon.

A klímaváltozás miatt megnövekedett érdeklődés akár kedvező helyzetet is teremthetett volna Ádernek arra, hogy felhívja a figyelmet a Magyarországon súlyos problémákat okozó légszennyezésre vagy kiálljon az európai uniós klímacélok mellett. Áder a nyilvános szerepléseit viszont ezek helyett arra használja, hogy Magyarország környezetvédelmi eredményeiről beszéljen és bagatellizálja a klímaváltozással kapcsolatos felelősségünket. (Amellett, hogy hozzá fűződik a Csepreghy Nándor vezetése alatt álló Kék Bolygó alapítvány, amely eddig két dologgal került be a hírekbe: hogy a kormány másfél milliárd forinttal támogatja, és hogy havi 2,7 millió forintért bérelnek Dunára néző irodát az egyik Matolcsy-alapítványtól.)

Pénteken arról beszélt a közrádióban Áder, hogy Magyarországnak a méretéből fakadóan lényegében semmi jelentősége nincs a klímaváltozással kapcsolatban. Szerinte nem vagyunk egy súlycsoportban a nagy szennyezőkkel, amiből adódóan a mi felelősségünk kisebb. Egy pár hónappal ezelőtti előadáson az elnöki hivatal embere hasonló érvek mentén bagatellizálta Magyarország szerepét.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA generáció, amely csődöt mondott, mégis eldönti a fontos kérdéseketReményteljesnek indult a CEU-s előadás a klímaváltozás megfékezéséről, de a válaszokban leginkább a magatehetetlenség és bagatellizálás domborodott ki.

A kifogáskeresés természetesen mindig lehetséges, nem nehéz ilyen érveket találni egyik országban sem. A világban ma domináns vita is erről szól. A nyugati országok előszeretettel mutogatnak Kínára, Indiára és a többi feltörekvő országra, mondván onnan jön a többlet-kibocsátás jelentős része. A korábban “fejlődőnek” vagy “globális Délnek” nevezett országok viszont előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a korábbi évszázadok alatt kimaradtak az iparosításból, ezért nem igazságos, ha pont nekik kellene meghúzniuk magukat.

Áder fideszes politikustól szokatlan megközelítésének – kicsik vagyunk, ezért nem számítunk – természetesen van alapja, azonban reálisabb képet kaphatunk Magyarország szerepéről, ha nem teljesen más méretű országokhoz hasonlítjuk magunkat.

Ilyen érvekkel ugyanis a világon bármelyik ország előállhatna: miért pont mirajtunk múlna?

Az egy főre jutó kibocsátás alapján jóval pontosabban mutathatja, hogy egy átlagos magyarnak mennyivel többet vagy kevesebbet kellene tenni a fenntarthatóságért másoknál. A legjelentősebb üvegházhatású gáz, a szén-dioxid-kibocsátása egy főre vetítve 5,2 tonna volt Magyarországon 2017-ben a CDIAC adatai alapján.

Ez valóban jóval kevesebb, mint a Kína mögötti legnagyobb szennyező, az Egyesült Államok egy főre jutó átlaga. A 4,8 tonnás világátlagot azonban ha nem is sokkal, de meghaladjuk. A környező országok közül a többi V4-ország szennyezőbb nálunk, Romániában és Horvátországban azonban kisebb az egy főre jutó szennyezés. Ahogy a nem elhanyagolható nehéziparral rendelkező Svédországban, vagy a sokkal gazdagabb Svájcban is.

Ahogy a környező országok is mutatják, az egy főre jutó szennyezés jelentős mértékben összefügg az ország gazdasági teljesítményével: a kiépült iparral és fogyasztói társadalommal bíró országok számlájára jelentősebb karbonszennyezést írhatunk, még akkor is, ha ezekben az országokban elvileg nagyobb tere lenne kevésbé a szennyező technológiák terjedésének.

Az alábbi grafikon az egy főre jutó széndioxid-kibocsátást^*Pontosabban az üvegházhatású gázok széndioxid-egyenértékben mért kibocsátását. veti össze előbb a nagy világrégiók, majd az egyes országok gazdagságával. (A buborékok mérete az kontinesek/országok lakosságát követi.)

Magyarország jól láthatóan mindkét eloszlás felső-középső részén van: az átlagnál gazdagabb, és valamivel nagyobb az egy főre jutó CO2 kibocsátás. Az európai átlaghoz viszonyítva – leginkább az atomnehéz magyar energiamix, és a nyugati országokhoz képest csekélyebb volumenű fogyasztás miatt – valóban alacsony az egy főre jutó magyar emisszió, de érdemben nem jobb, mint amit a hasonló fejlettségű országoktól várni lehet. Egyébként a kétezertizes években sokat emelkedett, azaz romlott a magyar mutató, amit a feldolgozóipar felfutásának tulajdoníthatunk.

Arról megoszlanak a kutatások, hogy hosszú távon legfeljebb milyen mértékű szén-dioxid-kibocsátással kerülhető el a teljes klímakatasztrófa. A legtöbb elemzés szerint nagyjából fejenként évi 2-3 tonnának kellene lennie a kibocsátásnak. Ez természetesen azt jelenti, hogy Magyarország – a globális átlaggal együtt – jelenleg jóval efölött van.

Ezt erősíti az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) a jelentése, amely szerint a 2050-es klímacélok eléréséhez összességében legalább 40 százalékkal kellene csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást. Ha a népességnövekedést is figyelembe vesszük, az egy főre jutó kibocsátásnak ez alapján fejenként évi két tonna körül kellene alakulnia. Ami a mostani magyar szintnek kevesebb, mint a fele.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Adat áder jános klímaváltozás szén-dioxid kibocsátás Olvasson tovább a kategóriában