Magyarországon a legfrissebb felmérések szerint a demokrácia közepesen népszerű: a Policy Solutions 2018-as kutatása alapján a magyarok kicsit több mint fele mondta azt, hogy a demokrácia minden más politikai rendszernél jobb, viszont a megkérdezettek csaknem harmada azt mondta, neki igazából mindegy, hogy demokráciában vagy diktatúrában él.

A magyar Political Capital, a szlovák Institute for Public Affairs és a lengyel Institute of Public Affairs fiatalok politikai attitűdjeit vizsgáló közös kutatásából az is kiderül, hogy a lengyel, szlovák és magyar fiatalok többsége demokrata, ugyanakkor a magyar fiatalok 58 százaléka hajlandó lenne a demokratikus alapjogokból feladni azért cserébe, hogy jobb életszínvonalon élhessen (a szlovákok 50, a lengyelek 40 százaléka adna fel valamennyit a demokratikus értékekből ezért cserébe).

Ez ugyan persze nem pontosan azt jelenti, hogy akár egy diktátort is támogatnának magasabb GDP-növekedésért cserébe, de nem túlzás azt állítani, hogy a magyar társadalomban van egy erre irányuló hajlam. A magyar olvasó számára ezért is lehet érdekes Stephanie M. Rizio és Ahmed Skali frissen megjelent kutatása, amiben azt vizsgálták meg egy elég masszív, 1858 és 2010 közötti időszakot és 133 országot lefedő adatbázis segítségével, hogy milyen hatással vannak a demokratikusan megválasztott és autokratikus vezetők az országuk gazdasági növekedésére.

Még az angolszász médiában is gyakran fordul elő egyébként, hogy egy ország hosszabb ideig tartó, átlagosnál jobb gazdasági teljesítményét az országot irányító erőskezű vezetőnek tulajdonítják. Jó példa erre a ruandai Paul Kagame, akiről a liberális Economist írta nem is olyan régen, hogy az ország 7-10 százalékos átlagos GDP-növekedése nem jöhetett volna létre Kagame „hatékony kormányzása” nélkül. Teng Hsziao-pinget a New York Times méltatta hasonlóképpen. A kínai diktátor nekrológjában azt írták: „Teng érdeme az a hatalmas gazdasági fellendülés, ami 1,2 milliárd kínai állampolgár életminőségét javította radikálisan”.

Ezért is különösen érdekes a két kutató tanulmánya, amiből az egyik leglényegesebb következtetés, hogy ha statisztikai módszerekkel vizsgáljuk, akkor nagyjából véletlenszerűen találunk csak olyan autokratákat, akik kifejezetten pozitív hatással lettek volna az országuk gazdasági növekedésére. Fordítva viszont már az ellenkezője igaz:

statisztikailag is érvényes módon kimutatható az az összefüggés, hogy a diktátorok rossz hatással vannak az országuk nemzeti össztermékére.

Rizio és Skali 2330 vezetőt vizsgált meg, közülük pedig csak az autokraták 3,3 százaléka volt pozitív hatással a GDP-re, miközben a GDP-re rossz hatással lévő diktátorok aránya 6,8 százalékos volt. A tanulmány 2,5 százaléknál húzta meg azt a határt, ami alatt még véletlennek számít valamilyen jelenségnek az előfordulása. Tehát a káros diktátorok előfordulása jóval jelentősebb, mint a hasznosaké, az utóbbiaké pedig gyakorlatilag véletlenszerű, mivel a mintában a hasznos diktátorok előfordulása nem volt statisztikailag szignifikáns.

Ráadásul ugyanez az eredmény jön ki abban az esetben is, ha kiszűrjük az olyan hatásokat, mint például egy globális gazdasági visszaesés, vagy ha csak a két évnél több időt hatalmon lévő vezetőket nézzük, tehát nem vesszük figyelembe azokat az eseteket, amikor nem volt elég idő arra, hogy megmutatkozzon egy vezető ténykedésének pozitív vagy negatív hatása. A diktátorok negatív gazdasági hatása akkor is megmutatkozott, amikor a kutatók a politikusok munkanélküliségre és termelékenységre gyakorolt hatását vizsgálták.

Rizióék tanulmánya egyébként megerősíti a témát kutató közgazdászok korábbi eredményeit. William Easterly, az egyik leghíresebb, gazdasági fejlődést kutató közgazdász és szerzőtársa, Steven Pennings 2017-ben jelentették meg azt a tanulmányukat, amiből szintén az derült ki, hogy gyakran olyan diktátorokat magasztalunk fel országuk gazdasági teljesítményéért, akiknek valójában ehhez a teljesítményhez sokkal kevesebb közük van a valóságban, mint amennyit nekik tulajdonítanak. (Ebből a tanulmányból mellesleg az is kiderült, hogy Gyurcsány Ferenc évente átlagosan 1-1,5 százalékkal rontotta a magyar gazdasági növekedést, amíg hatalmon volt).

Annak a kutatásnak a legnagyobb gyengesége az volt, hogy feltételezte, hogy a vezető hatása már a saját regnálása alatt jelentkezik. Ez azért problémás, mert az átfogóbb reformok gyakran csak 10-15 év alatt fejtik ki hatásukat. Tipikusan ilyen szokott lenni például egy oktatási reform, de ha egy vezető költségvetési káoszt hagy maga után, az sem az utódja teljesítményét minősíti.

Rizio és Skali tanulmánya viszont külön kitér erre a jelenségre is: a növekedési, munkanélküliségi és termelékenységi adatokat megvizsgálták a vezetők hatalomban eltöltött éveit 9 évvel eltolva, és így is azt az eredményt kapták, hogy hasznos diktátorok gyakorlatilag csak véletlenül fordultak elő a történelemben, kártékonyból viszont statisztikailag szignifikáns mennyiségűt találtak.

Ez azt is jelenti egyébként, hogy az adatok alapján a GDP-re pozitív hatással lévő autokraták teljesítményébe gyakran korábbi időszakok pozitív gazdasági fejleményei játszottak közre, miközben a káros autokratáknál jellemzőbb, hogy a hatalomra kerülésük után kezdtek elromlani a dolgok a gazdaságban.

„Az olyan demokratikusan megválasztott, autokratikus hajlamú vezetők korában, mint Donald Trump, Vlagyimir Putyin vagy Recep Tayyip Erdoğan, reméljük, hogy a kutatási eredményeink megmutatják, hogy a jószándékú erőskezű vezetőkbe vetett hit alapjaiban téves. Bármennyire is meggyőzőnek tűnik, az erőskezű vezetők hasznosságáról szóló elméletet nem bizonyítják a tények. Reméljük, hogy az eredményeink segítenek abban, hogy minél többen elgondolkodjanak ezen, mielőtt az ilyesfajta bölcsességeket kritika nélkül elfogadják”

– írják a szerzők.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Világ autokrata demokrácia diktátor gazdasági fejlődés gazdasági növekedés közgazdaságtan kutatás Olvasson tovább a kategóriában