Utoljára öt évvel ezelőtt, 2014. januárban volt olyan magas a maginfláció, mint idén februárban. A mutató éves összevetésben 3,5 százalékos drágulást mutat, és a 2018 első felében tapasztalható elbizonytalanodás óta élesen emelkedik. Ez nehéz helyzetbe fogja hozni a magyar jegybankot, amely korábban jelezte, hogy a 3 százalékot meghaladó adószűrt maginflációt tekinti annak a szintnek, ami után el kell gondolkodni a monetáris politika szigorításán.
Persze nem véletlen, hogy egyszerű fogyasztóként teljesen máshogyan érezzük ezeket a folyamatokat, hiszen nem hogy az egyes termékek, hanem még a legnagyobb termékcsoportok árai is teljesen más pályán vannak.
Az üzemanyag- és élelmiszerárak szélsőségesen ingadoznak, miközben a tartós fogyasztási cikkek ára hosszú ideje nyomott, és a – sokkal nehezebben mérhető – szolgáltatás-árak is csak lassan emelkednek. A maginflációs mutatót azért jó figyelni, mert ebben nincsenek benne ezek a külső hatások miatt mozgékony dolgok (így a nem feldolgozott élelmiszerek, az üzemanyagok és az energia, illetve a hatósági áras termékek-szolgáltatások árváltozásainak hatását is kiszűrik).
A Magyar Nemzeti Bank azért nincs könnyű helyzetben, mert nehéz eldönteni, hogy mi hat erősebben a magyar árakra: a drágulás felé ható belső tényezők (munkaerőhiány és az ebből következő kétszámjegyű béremelkedés) vagy az ezt lassító külső tényezők. Főleg ezért nehéz dilemma ez, mert Magyarországon erősen nyitott gazdaság, azért az importárak különösen fontosak.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a jelek szerint egy sor, nem csak az árstabilitás megőrzéséről szóló feladatot is követ az MNB. Cél a gyenge forint és kamatok minél alacsonyabban tartása, és nem is csak a gazdaság egészének élénkítése miatt, hanem azért is, mert az MNB saját eredményét is rontaná a forint erősödése, vagy a kamatok emelkedése. Ráadásul még egy csavar, hogy az Európai Központi Bank az eurózóna gazdasági lassulása miatt éppen tegnap jelentette be, hogy újra lazítani kezd monetáris politikáján.
Adat
Fontos