(Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

A gazdaságpolitika számos intézője közötti újabb és a korábbiaknál komolyabb surlódások, majd ütközések bőségesen adtak munkát a politikai elemzőknek. A nyílt konfliktusoktól és nyers mondatoktól némileg elszokott magyar közéletbe bizonyosan hozott új színeket az ősz. Attól kell azonban tartanunk, hogy a hitelminősítők, külföldi és hazai üzleti döntéshozók is elgondolkoznak a magyar gazdaság állapotán, de főként az országkockázaton. Ez pedig nem kis ügy a mostanra kialakult helyzetben. 

Mert mi is történt eddig? A magyar infláció ismeretes módon jó ideje nagymértékben és külső tényezőkkel nem magyarázható módon élre tört az Európai Unióban 2022 végétől, és egész 2023-ban erősen inflációs lesz a magyar gazdasági pálya. Emellett tavaly nagyra nőtt a folyó fizetési mérleg hiánya, komoly államháztartási hiány mellett. Az ikerdeficit máshol is fellépett az EU-ban, de a magyar mérték figyelemreméltóan nagy. És ami a gazdasági elemzőknek lényeges vonatkozás: a magyar állam hitelképességi besorolása az EU-s lista legutolsó helyein van. Ettől nem függetlenül az államadósság finanszírozási költségei nagyok, még pontosabban a legnagyobbak a fennálló államadósság-állomány átlagos kamatköltségét tekintve – ami mindig felveti a középtávú fenntarthatóság kérdését. 

Amint a Moody’s szeptember elseji felülvizsgálati döntése jelzi, idén a meghatározó hitelminősítők nem nyúltak az eddigi besoroláshoz, mivel a makrogazdasági mutatók némelyikének romlását kompenzálta a külkereskedelmi és fizetési mérleg vissza-javulása – márpedig a hitelminősítők szemében ezek a kulcsmutatók. Valamint azt is feltételezték a besorolás megerősítésekor, hogy az uniós pénzekhez némi politikai perparvar után az idén hozzájut a magyar állam. Talán arra is kaptak valami garanciát Budapesten, hogy a pénzügyi kormányzat hathatós lépéseket tesz a költségvetési deficit visszafogására, a jegybank pedig az immár kiugróan magas irányadó kamatait csak kellő óvatossággal, pozitív reálkamatot fenntartva fogja mérsékelni. 

A gazdaságpolitikai vonatkozásokban és magukban a tényadatokban azonban kellemetlen fordulatok álltak be ezekben a hetekben. Ami az egyetlen igazi jó hír volt, nevezetesen a folyó fizetési mérleg tavalyi hatalmas deficitjének a leapadása, az első félévről kapott adatok alapján nagymértékben a gazdasági visszaesésnek tudható be: jóval kisebb lett az import, és nemcsak a nemzetközi energiaárak év eleji visszaesése miatt. 

Ez valóban recessziós hatás a külső mérlegben, nem pedig valamilyen érdemi hatásfokjavulás.

Ismeretes, hogy egészen a legutóbbi időkig másfél százalékos gazdasági növekedés szerepelt a magyar hatóságok által közzétett dokumentumokban – ehhez képest a nulla alatti várható 2023-as adat elég nagy eltérést hoz. A vártnál gyengébb gazdasági konjunktúra nemcsak a külső mérlegben mutatkozott meg: éreztette hatását az költségvetési bevételek elmaradásában is. Holott a hivatalosan előre jelzettnél sokkal nagyobb infláció a béreket és a fogyasztást terhelő adókon keresztül akár javíthatta volna is az adóbevételi dinamikát. 

A reméltnél és a hivatalosan előre jelzettnél kisebb GDP pedig lerontja azokat a gazdasági mutatókat is, amelyek ahhoz viszonyítanak. Ebben az összefüggésben különösen kellemetlen a 2023-as GDP-arányos költségvetési hiányadat fokozatos korrigálása: a 2022 nyarán meghozott törvényben 3,5 %, a tavaly évvégi változatban már 3,9 % állt, és most szeptemberben 5,2 % lett az új várható érték. 

Ez bizony elég nagy megcsúszás, és több okból is kényes. Az európai államok többsége 2023-ban várhatóan tovább halad a poszt-Covid pénzosztogató időszak lezárásában. Bár védelemre és energiaátállásra a korábbinál mindenki többet költ reálértékben, de erős a felfogás, hogy a megelőző rendkívüli időszakot le kell végre zárni, az államháztartási stabilizálás ideje jött el. Ebből következően a GDP 3 százalékos hiányplafon szabálya ismét élesedik. Márpedig ha valóban 5 százalék feletti hiányhányaddal zár a magyar állam (és nem rejt el 2024-et könnyítő tételeket), akkor olyan mértékű költségvetési megszorítást kell alkalmaznia, amely mellett esélytelen a 2-3 százalékos gazdasági növekedési pályára való rákerülés. 

A helyzet gazdaságpolitikai kezelése akkor is nehéz feladat lenne, ha megvan a kellő összhang a döntéshozatali körök, intézmények között. Nos, elmondható, hogy a jegybank és a pénzügyminisztérium közötti korábbi érdekütközések valójában nem éleződtek tovább: a PM nyilván nem örül a térségben messze legmagasabb jegybanki kamatszintnek, amely a rövidlejáratú adósság-instrumentumok kamatait magasan tartja, de elfogadja, hogy ez kell a forint árfolyamának viszonylagos stabilitásához és ezzel szoros összefüggésben a dezinfláció folytatódásához. Az intézményközi viszony kielégítő voltának lehet tekinteni a megállapodást az MNB veszteségének újabb rendezési tervéről – noha azzal, hogy a törvénytervezet az előre be nem látható években remélhetőleg keletkező jegybanki nyereséget állítja az MNB kolosszális idei veszteségével szemben, tényleges megoldást nem ad a mai helyzetre. E téren lehetségesek még újabb fejlemények.

Ebbe a törékeny viszonyrendszerbe kerültek bele most újabb, súlyos tényezők. A pénzügyminiszternek a bevételi oldali lehetséges lépéseikről és a további kiadáscsökkentésekről szóló latolgatásainak szokatlan módon és gyorsasággal ment neki a kormányzópárt frakcióvezetője, magánvéleményként aposztrofálva a szakminiszter mondatait (Varga Mihály maga is frakciótag). Hasonlóan nyilvánult meg az egri szakmai rendezvényen másnapján Nagy Márton fejlesztési miniszter. 

De ami a legfőbb: a miniszterelnöknek a parlamenti beszédében azt mondta ki, hogy a jegybank az infláció-leszorítási feladatát nem tudta ellátni a maga eszközeivel, ezért a kormány sokkal keményebb eszközökkel állt neki a feladat megoldásának. Amennyire gyakori – noha nem vall jó modorra – a jegybankok túl szigorú monetáris politikájának a kritizálása kormányzati oldalról, annyira ritka az intézmény sommás leminősítése. Külső fülnek pedig különösen aggasztóan hangzik az a bejelentés, hogy majd a kormány átveszi a központi bank feladatait. 

Az MNB feladatait és monetáris politikai függetlenségét kimondta az Alkotmány, majd az annak helyébe lépő Alaptörvény. A magyar jegybank tagja a Központi Bankok Európai Rendszerének, valamint a Pénzügyi Felügyeletek Európai Rendszerének. Feladatait más nem veheti át. 

Ami viszont valójában történt és történik minálunk, az a pénzügyi folyamatokba való gyakori szabályozói és nyomásgyakorló beavatkozás.

Eddig is bőven volt ilyen nagy és kevésbé jelentős ügyekben, a devizahitelezéstől a készpénzfelvételi szabályokig, a kedvezményes vállalati és lakossági hitelkonstrukcióktól a törlesztési moratóriumig. Most újabb fejezetet nyit a kereskedelmi bankokra kirótt „önkéntes kamatplafon”.

Gazdasági növekedési szempontból nézve persze érthető az intervenció. A nyomasztóan nagy infláció, romló konjunktúra és a megugró nominális piaci kamatok közepette a vállalati finanszírozás visszaesett, főleg a hosszabb lejáratú hiteleknél. Az idei év első felében a kis- és középvállalkozásoknak folyósított hitelek kétharmada valamilyen államilag támogatott konstrukcióban került az ügyfelekhez – a piaci kamatozásút mind kevesebb kis cég bírná el. A lakossági lakáshiteleknél óriási esés következett be. 

Erre a helyzetre reagálva állt elő a fejlesztési miniszter azzal ez elvárással, hogy a lakáspiac megsegítésére a bankok a lakossági ügyfeleknek maximum 8,5 százalékos teljes hiteldíj mutató (THM) mellett nyújtsanak hiteleket október 9-től.

Tegyük most félre azt, hogy az inflációs ráta folyamatban levő és így bizonnyal tovább folytatódó mérséklődése mellett minden politikai nyomás nélkül vajon miként alakulna a piacon legbiztonságosabbnak tekinthető lakáshitelezés kamatlába erőteljes hitelpiaci verseny mellett. A mostani 15 és 25 százalékos THM mellett nyújtott áruhitelekhez képest valószínűleg anélkül is 8-9 százalékra mérséklődne az év végére a lakáshitel kamata – ez persze csak hipotézis. Mindenesetre a Bankszövetség nem protestált: „ a Gazdaságfejlesztési Miniszter önkéntes kamatplafon bevezetéséről szóló sajtóközleményében foglaltakra ezúton támogatólag felhívjuk tagbankjaink figyelmét. Az egyes banki kamatszintek megállapítása minden tagbank saját és önkéntes döntése.” Egyben finoman szóba hozott egy másik anomáliát: „ A Magyar Bankszövetség által többször kifogásolt kamatstop várható kivezetését üdvözöljük.”

A kiskereskedelmi árazásba való hatósági belenyúlás hazai gyakorlatából a piaci elemzők valamint a jegybanki szakértők azt vonták le, hogy az árrögzítések, ársapkák és egyéb átmeneti, nem-piaci intervenciók érezhetően rontanak a helyzeten: nem csökkentik, hanem éppenséggel növelik az inflációt. Ezzel feltehetően a döntést előkészítők is tisztában vannak. De megrendelőként a politikust csak az általa figyelt választói kör reakciója érdekli. Ha elég szavazó gondolja jónak a mohó kereskedőkkel, pénzsóvár bankokkal szembeni kormányzati fellépést, akkor az hasznos. Mármint politikailag. 

Ez a konkrét újabb kamatplafon-ügy nem javít, de talán nem is sokat ront a konkrét vonatkozásban, a gazdasági tevékenység élénkítésében. Az mindenesetre jellemző kis adalék, hogy a Bankszövetség honlapján a fontos partnerszervezetek sorában a Miniszterelnökség, majd a Miniszterelnöki Kabinetiroda után a Gazdaságfejlesztési Minisztérium jön, megelőzve a Pénzügyminisztériumot, valamint az MNB-t (11. hely). 

A gazdaságpolitikai döntéshozatal hatalmi viszonyainak ügye azért ennél jóval komolyabb. Ez az újabb ügy a maga másodlagos fontossága mellett lényegi kérdéseket vet fel. 

Mi is igazából a kormány(fő) szándéka? Az Európa-rekorder inflációtól való megszabadulás? Vagy inkább a gazdasági növekedés, a keresetek (nominális) növekedése? 

Az persze, hogy a fejlesztési miniszter fejleszteni akar, érthető ambíció. De a két monetáris hatóság (PM és MNB) nagyjából egyfelé mutató fellépésével szembe menve lerontja azok működési hatásfokát. Ezt más is látja. Az IMF elemzései óvatos formában utalnak a gazdasági vezetésen belüli unortodoxiák és összhanghiányok ügyére. A hitelminősítők is rendszeresen felemlítik a lefele mutató tényezők között (a fejlettségünkhöz képest túl nagy államadóssághányadon túl) a gazdaságpolitikai döntéshozatal gyakori inkonzisztenciáit, követhetetlenségét. 

Mindez pedig nem egyetlen miniszter ambíciójának vagy a hatóságok közötti határköri rendezetlenségek ügye. A politikai vezetés csúcsán egymást kizáró célok, egymás hatásfokát lerontó törekvések születnek. Így viszont a valóságban rendszeres a megcsúszás, a kényszerű utólagos korrekció, a piaci működést megzavaró improvizálás. Ennek nyugodalmas időkben is megvan a maga hatékonyságrontó következménye. Most azonban, 2023 végén rég nem látott pénzügyi-gazdasági kockázatok között élünk. Turbulens kamatviszonyok, ismét dráguló energiaárak, súlyosbodó geopolitikai kilátások között a kisebb gazdaságokra és azok fizetőeszközeire a gazdasági szereplők kritikusabban tekintik. Ilyen viszonyok között a belső politikai zajokon nem emelkednek olyan könnyen felül, mint amikor az adott gazdaság növekszik, a makrogazdasági mutatói nagyjából rendben vannak. Most itt nálunk nem ez a helyzet.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet infláció kamatplafon matolcsy györgy nagy márton Olvasson tovább a kategóriában