(A szerző a Raiffeisen vezető elemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

Azzal, hogy Kína a gazdasági felemelkedés mellett egyre inkább aspirál a globális politikai és a katonai szuperhatalmi szerepre, ismét kétpólusúvá válik a világ. Az USA és Kína közötti rivalizáció jellemzi már ma is a világpolitikát és a világgazdaságot, a jövőben pedig ennek a fokozódására lehet számítani. Azonban ez a folyamat együtt jár a korábbi évtizedek globalizációjának minőségi átalakulásával, annak a visszafordulásával is. Miközben a globalizáció a gazdasági hatékonyság maximalizálásával a vállalati profitok növekedését és többletfogyasztást eredményezett – vagyis javított a gazdasági növekedésen, emelte a globális GDP-t – a deglobalizáció ennek az ellenkezőjét, tehát növekedési veszteséget okoz. Ahogyan azonban a globálizációnak sem csak nyertesei voltak, hanem vesztesei is akadtak, úgy a deglobalizációnak sem csak vesztesei vannak, hanem lehetnek nyertesei is. Mi kell ahhoz, hogy egy adott gazdaság – mondjuk a magyar – ebből a pozitívan jöjjön ki? Mekkora szerepe van ebben az adottságoknak és mekkora a gazdaságdiplomáciai stratégiának?   És mi köze van ehhez a debreceni akkumulátorgyárnak? Valójában, ahogy a cikkből majd kiderül, nagyon sok.

Slowbalisation

A világgazdaság ma már nem a globalizációról szól. A két szuperhatalom, az USA és Kína versengése a legfontosabb formaló ereje annak, ami körülöttünk zajlik a világpolitikában és a világkereskedelemben. Ezt a folyamatot több elnevezéssel is illethetjük, attól függően, hogy milyen szempontok szerint tekintünk rá: nevezhetjük például deglobalizációnak; lelassuló globalizációnak („slowbalisation”); geo-politikai tömbösödésnek; világgazdasági fragmentálódásnak; újraéledő protekcionizmusnak stb. A meghatározó trendek azonban egyértelműek, mind a politikában, mind a gazdaságban: a kétpólusú világban a szuperhatalmak centripetális erővel igyekeznek magukhoz vonzani a világ többi régióját, gazdaságát.

Azonban ez a tömbösödés elkerülhetetlenül gazdasági költségekkel jár.

A globalizáció hajtóereje a nemzetközi kereskedelemnek az a tulajdonsága, amelyet a klasszikus közgazdászok (Adam Smith, David Ricardo) pozitív összegű játszámának neveztek, hiszen a nemzetközi kereskedelem kimutatható jóléti többletet eredményez. Következésképpen, a szabadkereskedelem korlátozása gazdasági veszteségeket okoz.

Mielőtt azonban tovább lépnénk, azt érdemes tisztázni, hogy a globalizációnak nem kizárólag előnyei és nyertesei voltak, hanem hátrányai és vesztesei is. Amikor Donald Trump meghirdette a kereskedelmi háborúját szinte az egész világgal szemben (Kína mellett célkeresztbe került az Európai Unió, de még a NAFTA, az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény is átalakításra és átnevezésre kerül USMCA-ra, vagyis az Egyesült Államok, Mexikó és Kanada közötti egyezményre) akkor ennek jelentős társadalmi támogatottsága volt az USA-ban, ami mögött körberajzolható az amerikai munkásosztálynak – legalábbis egy számottevő részének – a nyomorúsága. Branko Milanovics híres elefánt görbéje mutatja meg, hogy a globalizáció vesztesei (vagyis akiknek a jövedelmi helyzete romlott az globalizációs évtizedekben) alapvetően a fejlett gazdaságok kékgallérosai közül kerültek ki. Nem csak az amerikai, a nyugat-európai munkásosztály az, aki elszenvedte a munkahelyek leépülését azért, mert Kínában, Ukrajnában, vagy éppen Magyarországon olcsóbban (nagyobb költséghatékonyság mellett) lehetett ugyanazokat a termékeket előállítani, mint Franciaországban, Hollandiában vagy éppen az USA-ban. Részben ennek egyik következményeként tekinthetünk például a tradicionális demokratikus európai politikai pártszerkezet átalakulására (ami természetesen országról országra eltérő színezetű, kimondottan országspecifikus profillal rendelkező új politikai erőket hozott a felszínre) illetve valamilyen mértékben akár a Brexit is ennek egyik leágazásaként értelmezhető.    

Azért vannak a jóbarátok

Mindazonáltal a globalizáció a 2008-as pénzügyi válságot követően lelassult, mértéke csökkenő tendenciát mutat. A deglobalizációt jól szemlélteti a nemzetközi kereskedelmi forgalom GDP arányában mért mutatójának a változása. Ennek alapján a globális kereskedelem 2007-ben ért a csúcsra, azóta pedig a mutató értéke lemorzsolódóban van. Még látványosabban mutatja meg a deglobalizációt a nemzetközi működőtőke áramlás (FDI) alakulásának a grafikonja. Miközben a nemzetközi kereskedelem még úgy-ahogy tartja magát (ezért talán szerencsésebb is a globalizáció lassulásáról beszélni ebben az értelemben, amire utal a „slowbalization” kifejezés), a határon átnyúló beruházási döntésekben igen erőteljes a fordulat 2007 óta. Itt a vonatkozó terminus technicus a „home-shoring” illetve „reshoring” (vagyis a működőtőke hazahozatala, illetve a hazai lokációval rendelkező beruházások irányába történő elmozdulás) valamint a „friend-shoring” (baráti, vagyis politikailag megbízható, a katonai vagy politikai szövetséghez tartozó országba terelése a működőtőke beruházásoknak) illetve a „near-shoring” (vagyis földrajzilag egy közeli országba történő befeketés preferálása).

A profitmaximalizáló vállalatok számára a beruházási döntések akkor képesek a legnagyobb hasznot hozni, amikor azokat vegytisztán gazdasági alapon lehet meghozni. Amikor a döntéshozatalba bekerülnek egyéb, politikai szempontok, akkor az a döntés pusztán gazdasági értelemben már nem feltétlenül a legoptimálisabb, legalábbis abban az esetben, ha a szabadkereskedelem szabályai általánosan érvényesülni tudnak. De éppen erről szól a deglobalizáció: a szabadkereskedelem már csak korlátozottan működik, különböző politikailag motivált keretek gátat szabnak neki. Ma pedig ebben a világban élünk, és a szuperhatalmak versengése újabb és újabb korlátokat emel, egyelőre kisebb részben a szabadkereskedelem, viszont jóval nagyobb részben a külföldi működőtőke beruházások elé. De nem pusztán világpolitikai okok állnak a külföldi működőtőkeberuházások visszaesése mögött. A Covid-válság közben és a Covidot követő gazdasági újraindulás során tapasztalt globális ellátási zavarok is rávilágítottak a hosszú beszállítási láncok sérülékenységére. Észszerűnek tűnik tehát a kockázatok (és a kapcsolódó költségek) csökkentése céljából a beszállítói láncok rövidítése, a beszállítók közelebbre telepítése, a „nearshoring”. Magyarország ebben a tekintetben egészen jól pozícionált. Itt ugye az adottságokról van szó. A nagy és gazdag európai piacok könnyen elérhetők, az EU-s tagság miatt pedig itt kereskedelmi akadályokkal sem kell számolni. Minden bizonnyal hazánk (több más kelet-európai társunkkal együtt) ennek az átalakulásnak a nyertese.

A külföldi működőtőke beruházások csökkenő tendenciája alapvetően a tőkeszegény fejlődő gazdaságok számára jelent gazdasági hátrányt. Az amerikai inflációcsökkentő törvény (IRA – Inflation Reduction Act) és a CHIPS (Creating Helpful Incentive to Produce Semiconductors) dollárszázmilliárdokkal támogatja az USA-ban történő beruházásokat. Kínában a kormányzati irányelvek célja az importált technológia kiváltása helyi alternatívákkal, döntően azért, hogy csökkentsék a geopolitikai riválisoktól való függőséget. Az EU ebben a tekintetben is lemaradásban van.  A „homeshoring” illetve „reshoring” jelenségével szemben nemigen van más gyógyszer, mint a lehetőségek szerint a hazai beruházások támogatása. Itt az a probléma, hogy minél inkább szüksége lenne egy országnak a beruházásokra, annál kisebb a képessége azok támogatására. Magyarország ebben a tekintetben közepesen áll.   

Két pad között könnyű a padlóra esni

A helyzet azonban némileg különbözik amikor nem a beruházások hazahozatala a cél, hanem ahogy például Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter megfogalmazta: az amerikai cégeknek ahelyett, hogy olyan országokat válasszanak termelési bázisul amelyekkel az USA-nak már vannak geopolitikai feszültségei, inkább a megbízható, baráti országok felé kellene elmozdulniuk. Ez a szemlélet – a „friendshoring” – nem kizárólag az amerikai cégekre, hanem az európai, és a kínai vállalatokra is egyre inkább jellemző. Politikai és gazdaságdiplomáciai nyitottság kell ahhoz, hogy baráti ország tudjon maradni Magyarország mind Nyugat, mind pedig Kelet irányába. Itt azonban azonnal különösen nehezen járható terepre tévedünk. Ugyan gazdasági megfontolások szerint alapesetben a leginkább kedvező kimenetelű stratégia az, amikor egy ország fenntartja a nyitottságát a két szuperhatalom, illetve gazdasági tömb irányába, de minél inkább előrehalad a tömbösödés, annál kevésbé lesz tolerált a kétkulacsos stratégia. A bizalmatlanság megjelenésével pedig elveszhet a baráti státusz, vagyis a beruházások a végén a megbízhatóbbnak tekintett országokba kerülnek.

Az IMF legutóbbi publikációjában külön fejezetet szentel a deglobalizációnak, a földrajzi-gazdasági széttöredezésnek. A tanulmány megállapítása szerint a jelenlegi globális környezet jelentős politikai bizonytalanságot jelenthet azon gazdaságok számára, amelyek megpróbálnak nyitottak maradni mindkét geopolitikai tömb felé. Magyarország gazdaságdiplomáciája határozottan ezt az utat választotta. Azonban az IMF szerint ezeknek a gazdaságoknak a két oldalról érkező nyomás közepette keskeny úton kell járniuk, ami azzal a kockázattal jár, hogy egyik vagy másik blokkból is kieshetnek – magyarul megvan az esélye annak, hogy a két pad között a földre eshetünk. Mindazonáltal, ha mindez nem egyéni stratégia mellett történik, hanem a saját egész közvetlen régiónk (ami ugye az EU) mozdul ugyanabba az irányba, akkor nagyobb sikerre lehet számítani. Ezt Magyarországon kívül a Macron vezette Franciaország látja ma nagyon hasonlóan, miközben az EU többi országa mintha bizonytalan lenne.

A magyarországi jelentős kínai beruházások (így a debreceni akkumulátorgyár), a nagy német autógyárak befektetései és a különböző hadiipari beruházások jól beilleszthetők a „friendshoring” és a „nearshoring” trendjébe. Magyarország jelenleg a deglobalizációs folyamatok egyik nyertesének tekinthető. Ahhoz, hogy ez a státuszunk ne változzon meg radikálisan a későbbiekben sem, arra volna szükséges, hogy:

• ne emelkedjen az USA és Kína közötti rivalizáció intenzitása
• illetve az EU egységesen álljon ki a tömbösödéssel szemben és tartsa meg magának a jogot a nyitottságra és a szabadkereskedelmre mind az USA, mind Kína irányába.

Miközben egyikre sincs Magyarország kormányának érdemi ráhatása, megvan annak a kockázata, hogy egyik feltétel sem fog teljesülni az évtized végére.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Világ beruházás deglobalizáció gazdaság kereskedelem külpolitika világgazdaság Olvasson tovább a kategóriában