A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem docense. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.
A nyugdíj az átlagolvasó számára egyszerű témának tűnik, aminek az egyetlen lényeges jellemzője, hogy kicsi, és amúgy is csak egy bizonyos, elég magas kortól kezdve érdekes. Rovatunk azonban a mértékkel szinte egyáltalán nem foglalkozik, s kifejezetten a fiataloknak és középkorúaknak szól. Nem nyugdíjpolitikai aktualitásokat, hanem stratégiai megfontolásokat vetünk fel. A célunk, hogy a még legalább egy emberöltővel a nyugdíj előtt állók számára egy a mainál sokkal jobb nyugdíjrendszer vízióját vázoljuk fel, hiszen a rendszer alapvető megváltoztatásához – amire szükség van – legalább néhány évtizedes időtartamra van szükség.
Magyarországon a nyugdíjak szinte teljes egészét az állami, folyó finanszírozású nyugdíjrendszerből kapják a nyugdíjasok, amit szoktak nem feltőkésített rendszernek is nevezni, illetve a Világbank terminológiája szerint ez az első nyugdíjpillér. Vannak feltőkésített részrendszereink is (az ún. harmadik pillér intézményei), mint a nyugdíjpénztár, nyugdíjbiztosítás és a nyugdíjelőtakarékossági számla, de az ezekben összegyűjtött pénzt lényegében lehetetlen életjáradékra váltani, s ha megtörténne, érdemben az sem növelné a nyugdíjakat. Több, mint egy évtizedig volt egy ambíciózus, a Világbank ihlette részleges feltőkésítési programunk (a magánnyugdíj pénztárak), de emögött nem volt politikai konszenzus, s ez ( a gyatra kivitelezéssel együtt) végül a program bukásához vezetett. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszer demográfiai eredetű problémái miatt azonban továbbra is széles körben elterjedt vélemény – mind a szakértők, mind a nyugdíjrendszer „felhasználói” között -, hogy az első pillér problémáiból a kiút a nyugdíjrendszer feltőkésítése lenne.
Tudjuk, hogy a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, ahol mindig az aktuális járulékbefizetésekből fizetik az aktuális nyugdíjakat, akkor működik jól, ha az aktívak és a nyugdíjasok aránya hosszú távon viszonylag stabil.
Ez – az évtizedek óta alacsony születésszám miatt – már régóta nem teljesül, a nyugdíjasok aránya az aktív járulékfizetőkhöz képest egyre nő.
A feltőkésített nyugdíjrendszert ezzel szemben – legalábbis első ránézésre – nem befolyásolják a demográfiai folyamatok, hiszen a nyugdíjakat a rendszer tartalékából fizetik, s ha azt jól számolták ki, akkor lényegtelen, hogy a rendszerbe mennyi új befizetés érkezik, egyáltalán érkezik-e ilyen. Vagyis elvileg a nyugdíjakat akkor is lehet fizetni, ha már mindenki nyugdíjas, hiszen a tartalékok még megvannak.
Ugyanakkor ennél az utolsó pontnál azért többen felkapják a fejüket, hiszen ha egy gazdaságban senki nem termel, akkor a tartalékok, és a belőlük fizetett nyugdíjak sem érnek semmit. Ezt fogalmazták meg teoretikusan mintegy két évtizede az asset-meltdown hypothesis-ben (Mosolygó Zsuzsa magyarításában, a vagyonzsugorodási hipotézisben). Eszerint, ha csökken a születésszám, és egyre nagyobb lesz a népességben az idősek aránya, akkor a feltőkésítés sem menti meg a nyugdíjrendszert, mert az aktív korban félretett tartalékok, amiből az emberek nyugdíjas korukban meg akarnak élni, elértéktelenednek, hiszen a tartalékokból való élés (nagyrészt) azt jelenti, hogy az ezek mögötti eszközöket (részvényeket, ingatlanokat, stb.) eladják a még aktívaknak. De ha az aktívak száma csökken, akkor az ő keresletük is csökken ezek iránt a javak iránt, vagyis a rossz demográfiai folyamatok miatt a nyugdíjrendszer tartalékainak is egyre kisebb lesz az értéke, nem annyi, amennyire annak idején a felhalmozójuk számított.
A vagyonzsugorodási hipotézisnek vannak hívei és ellenzői. Valószínű, hogy mérsékelt népességcsökkenés esetén lehet okos nemzeti befektetési stratégiát alkotni, amivel megőrzik a nyugdíjtartalékok értékét, vagyis ilyenkor a feltőkésített nyugdíjrendszer határozottan jobb lehet, mint a folyó finanszírozású.
A probléma azonban az, hogy nem választhatunk szabadon a két rendszer között.
Már egy nagyon egyszerű fejszámolás is azt mutatja, hogy több év GDP-jének megfelelő tartalék kellene a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer mögé. Ha pl. azt feltételezzük, hogy a nyugdíjasok évente kb. a GDP 10 százalékát kapják és átlagosan 20 évig élnek, akkor nagyságrendileg úgy 0,1*20=2 év GDP-jére, mint tartalékra lenne szükség. Ezt pedig csak évtizedek alatt lehet felhalmozni. Annak idején az 1998-as magyar reform – emiatt is – sokkal szerényebb célt tűzött maga elé: a nyugdíjrendszer részleges, mintegy ¼ részben való feltőkésítését, szintén évtizedek alatt. A feltőkésítés természetesen alapvetően az aktívak jövedelméből történne, miközben azoknak továbbra is el kellene tartaniuk azokat a nyugdíjasokat, akik még a régi rendszerben mentek nyugdíjba. Emiatt nagyjából két generációra, a feltőkésítés miatt nagy pluszteher nehezedne, addig, amíg már minden nyugdíjas az új, feltőkésített rendszerből kapja majd a nyugdíját. Jövedelmükből kevesebb maradna meg fogyasztásra, ami valószínűleg arra késztetné őket, hogy takarékoskodjanak a „luxusjavakkal”, vagyis azokkal a „jószágokkal”, amiknek a „fogyasztása” nem feltétlenül szükséges. A mai körülmények között pedig az egyik legnagyobb költségű „luxusjószág” a gyermek, így egy ilyen reform valószínűleg – még a mostani helyzethez képest is – visszavetné a gyermekvállalást, vagyis rontaná a demográfiai helyzetet. Igaz, esetleg nem annyira, hogy a nyugdíjmegtakarítások is elértéktelenedjenek miatta. Felmerül viszont a kérdés, hogy – a népességcsökkenés nyugdíjrendszerbeli hatásainak semlegesítése érdekében – érdemes-e belekezdeni egy ilyen projektbe, ha eredmény még nagyobb népességcsökkenés lesz? Ráadásul az átmenet során még sokáig szinte „teljes kapacitással” működik a régi folyó finanszírozású rendszer, ami érzékeny a gyermekszámra, miközben a feltőkésítés már elkezdte tovább csökkenteni azt.
A fentiek miatt úgy gondolom, hogy a teljes feltőkésítés nem megoldás, de az a fajta részleges feltőkésítés sem, amivel mintegy negyedszázada már megpróbálkoztunk. Ez ugyanis nem ad választ a demográfiai probléma alapjára, arra, hogy a gyermeknevelés egyre drágább, és egyre kevésbé éri meg abba belevágni. A társadalom „hivatalos álláspontja”, hogy a gyermeknevelés önérték, passzió, az örömért teszi az, akinek ez örömöt okoz. Úgy tűnik, hogy ez egyre kevesebbnek okoz elég örömöt ahhoz, hogy egyáltalán belekezdjenek. De ez nem a közgazdász álláspontja. A közgazdász azt mondja, hogy minden a költségek és a hasznok arányán múlik. Hajdan a gyermeknevelés „jó üzlet volt”, volt is elegendő gyermek. A modern korban pedig nincs semmilyen mechanizmus arra, hogy ez újra azzá váljon. Pedig a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer szinte adja magát, hogy azt egy ilyen mechanizmussá tegyék: a gyermeknevelést, mint humántőke befektetést kellene felfogni, ami a kapott – az erőfeszítéssel arányos – nyugdíjon keresztül térül meg azoknak, akik vállaltak gyermeket. Akik nem, azok pedig takarékoskodjanak. Ők még a járulékokon keresztül visszafizetik felnevelésük költségét a szüleiknek, nyugdíjat biztosítva számukra, de a saját nyugdíjuk már a megtakarításaikból jön. Az eredmény részlegesen feltőkésített nyugdíjrendszer lesz, de nem úgy, hogy mindenkinek van megtakarítása, hanem úgy, hogy a megtakarítás fordítottan arányos a felnevelt gyermekek számával és képzettségével.
Pénz
Fontos