Amikor az Ungvári Nemzeti Egyetem docense, Traski Viktor májusban megkapta az MTA fiatal kutatói díjat, a magyar sajtót bejárta a hír, hogy az ukrajnai háború frontjáról küldött köszönővideót az akadémiai ünnepségre, amiben kivehető volt egy harci repülőgép hangja a háttérben.

Az ukrajnai háborúban számos magyar harcol különböző alakulatokban, többek között Viktorhoz hasonlóan a kárpátaljai 128. hegyi rohamdandárban. Pontos számukról és sorsukról nem sokat tudni, a legtöbbször talán éppen Viktor szerepelt a magyar médiában, aki tavasszal több interjút is adott. Viktort most az azóta eltelt időszakról kérdeztük, és arról, hogy általánosságban hogyan telik egy ukrajnai katona élete.

Matektudás a tüzérségnél

A háború előtt Viktor a magyar határhoz közeli Ungváron élt és tanított. A februári orosz invázió után vonult be az ukrán hadseregbe. Katonai tapasztalata nem volt, és az egyetemi munkája miatt valószínűleg mentesült volna a katonai szolgálat alól.

„Azon sokat gondolkodtam, hogyha a házam ajtaján bejönne egy orosz katona, akkor mit is tennék. Ezt nem szerettem volna megélni” – indokolta döntését. Felesége, barátai, szerettei kezdetben még megpróbálták lebeszélni a bevonulásról, de egy-két nap után megbékéltek az elhatározásával. A kiképzés után a 128. hegyi rohamdandárban, a tüzérségnél helyezték el, amely a front számos szakaszán teljesített szolgálatot, többek között a herszoni fronton, Herszon városának pár héttel ezelőtti felszabadításáig.

A besorozás idején

Matektudását a tüzérségnél is hasznosította, ugyanis a tüzérség matematikán és statisztikán alapszik, ami a célpont meghatározásához és a lövedék röppályájának a kiszámításához elengedhetetlen. Ugyan a tüzérek munkájához a különböző számításokat egy segédprogram végzi, azonban a program nem mindig működik megfelelően, ilyenkor jön jól Viktor tudása.

Herszon visszafoglalása

A 128. hegyi rohamdandár részt vett Herszon és környékének felszabadításában is. „Nekünk, katonáknak nem volt olyan egyszerű a helyzet, mert nem tudtuk, hogy mi vár ránk, amikor előrenyomultunk az egykor megszállt területeken. Kezdetben nem volt olyan ünnepélyes a hangulat, mivel nagy volt bennünk a bizonytalanság. Nem tudtuk, mit várhatunk, hogy az oroszok tényleg végleg elmentek-e, illetve mit hagytak hátra” – mondta.

Amikor az ukrán hadsereg csapatai bevonultak Herszonba és környékére, „minden alá volt aknázva” az oroszok által. Áldozatokat is követelt az aknamentesítés. „Amikor aknamentesítettük a közeli erdőt, hogy a helyiek tudjanak tűzifát szedni, egy rövid, egy kilométeres szakaszon közel két teherautónyi aknát szedtünk fel” – mondta.

A civil lakosság nagyon pozitívan fogadta a felszabadító ukrán hadsereget. „Az utakra kifutottak, csókolgattak, ölelgettek minket” – mesélte . Volt olyan helyi lakos, akinek két szalámirúd volt az összes étele, de az egyiket ukrán katonáknak adta hálája jeléül. Volt olyan is, aki kivágta az eperfáját, hogy a katonáknak adja tűzifának, emellett több helyi lakos szállást is biztosított a katonáknak.

A helyieknél nem volt se villany, se víz, és alapvető élelmiszerek sem voltak a boltokban, mivel az oroszok hónapok óta nem szállítottak élelmiszereket a lakosság számára. Viktor szerint hatalmas örömmel fogadta az első élelmiszer-szállítmányokat a lakosság, amelyek Herszonra és környékére érkeztek.

Herszon megye nyugati részének felszabadítása idején

„Nem láttam még embereket ennyire örülni egy csomag virslinek vagy fogkrémnek. Nehezen leírható, hogy milyen boldogok voltak az emberek” – mesélte Viktor. A katona szerint a helyi lakosságot az orosz hadsereg többször kifosztotta. A civilek a megszállás alatt kénytelenek voltak elrejteni mosógépeiket, mosdókagylóikat, értéktárgyait és egyéb háztartási berendezéseiket , hogy ne tudják elvinni orosz katonák.

„Nagyon örültem, hogy nem egy hónap munkája sikerrel végződött” – mondta Viktor Herszon felszabadításáról. A sikeres hadműveletet követően a 128. hegyi rohamdandár tagjai pár nap pihenőt kaptak a fronttól távolabb. „Megkönnyebbültem, hogy a felszabadítás után hátrébb vonultunk a fronttól. Közben volt bennem félelem, hogy aknára futunk a visszavonulás alatt, de szerencsére sikeresen biztonságba értünk a csapattal” – mondta, de azt nem árulhatta el, hogy hol van most az alakulata.

Mindennapok a fronton

A bevonulása óta eltelt kilenc hónapban egyszer tudott tíz napra hazalátogatni, és nehezen is viseli a családjától távol töltött időt, messze a két kisfiától és a feleségétől. „Nem egyszerű visszatérni a normális életbe, de úgy vagyok vele, ha az ember elhatározott valamit, azt akkor csinálja végig. Azt bánom legjobban, hogy nem lehettem a családdal. Amikor március elején eljöttem otthonról, a kisfiam alig járt és nem beszélt. De amikor hazamentem egy-két napra hét hónap után, már járt és beszélni próbált, legalábbis tudott utalni rá, hogy mit is szeretne. Elég drasztikus a különbség. Sajnos nem tudjuk ezeket újra átélni. Ezek elmulasztott pillanatok, az első szó, az első lépések” – mondta.

Viktor szerint a legtöbb fronton szolgáló katona abból merít erőt, hogy haza tud menni egy-két napra a családjához és barátaihoz. „Ez rengeteget számít, fel tudunk kicsit töltődni” – nyilatkozta. A látogatások után a morál is magasabb az alakulatnál, mert látják és tudják, hogy miért harcolnak. Emellett a nyugati fegyverek érkezése is erőt ad az alakulatnak. A 128. hegyi rohamdandár is kapott nyugati fegyvereket, azonban Viktor, katonai titokra hivatkozva, nem árulta el, milyen típusú fegyverek érkeztek az alakulathoz.

A fronton töltött mindennapokat úgy írta le, hogy ha nincsenek intenzív harcok, akkor hatóránként váltogatják egymást a szolgálatban. Naponta általában 6-10 órányi szabadidejük van, de ilyenkor is feladatokat végeznek, főleg a tél közeledtével, például tűzifát gyűjtenek.

Fekhely a fronton

Mindennapjai a frontszolgálat mellett általában étkezéssel, ételkészítéssel, mosakodással, mosással telnek. Ha van lehetősége, beszél a családjával. Van, amikor elhagyatott pincékben vagy – ha a helyiek befogadják őket – akkor házban alszanak, de néha a lövészárkokban készítenek maguknak alvóhelyet, fedelet maguk fölé.

Katonai szolgálata alatt számos harcban vett részt. „Volt olyan, hogy egy óra alatt közel száz lövedéket is felénk lőttek. Nagyon sok volt, ágyúból, repülőből, ahonnan csak lehetett, lőttek felénk. Ilyenkor az ember néha-néha emelheti fel a fejét a pincéből, az árokból. Tűrni kell és el kell viselni” – mesélte az egyik csatáját még április környékéről.

A háborúban leginkább a bizonytalanság és az embertelenség viseli meg. „Sokszor nem tudom, hogy valakit megöltem-e, mert a tűzérségnél nem látjuk az ellenfelet. Nehéz feldolgozni, ha valaki meghal a környezetemben, vagy ha kényszerből valakit meg kell ölni. Hiszen azt az embert, katonát is valaki várja haza, a családja, a szerettei, pont, mint engem. De ha belegondolok, hogy az ő cselekedetei nyomán hány gyerek, anya halt meg ebben a háborúban, az még szörnyűbb, és emiatt választani kell, a kisebbik rosszat” – mondta. Szemtanúja volt annak is, amikor szülők, édesapák és édesanyák kezükben a gyerekükkel, csecsemőkkel menekülnek a harcok miatt, és a távolról becsapódó orosz lövedékek számos civilt ölnek meg.

A herszoni előtti tapasztalatai még azt mutatták, hogy nem minden civil fogadja lelkesen felszabadítóként az ukrán hadsereget. Sokan ilyenkor aggódnak és nagy bennük a bizonytalanság, hiszen tűzharc alakulhat ki az orosz erőkkel és tüzérségi támadás is érheti a területet. Amiatt is óvatosak Viktor szerint, mert a helyiek nem tudják, hogy mi lesz holnap, visszajönnek-e még az oroszok, itt lesznek-e az ukrán csapatok még a jövő héten is.

Egy másik szálláshely

Gyakran szóba kerül katonatársai között a magyar kormány álláspontja a háborúról, azonban származása miatt nem érte negatív megkülönböztetés a hadseregben. „Mindenki tudja, hogy én magyar vagyok. Én úgy vélem, hogy az embert aszerint kell megítélni, hogy mit tesz, cselekszik és nem a nemzetiség, a hit, a felekezet számít. A cselekedett számít és nem a kimondott szó” – mondta.

Azonban Viktor környezetében az ukrán katonáknak „megvan a saját negatív véleményük” a magyar különutas külpolitikával kapcsolatban. „Ezek a fiúk úgy vélik, hogy a magyar kormány politikája amiatt ilyen, mert Kárpátalját valamilyen úton-módon vissza akarja szerezni, hogy újra Magyarország része legyen. Van ilyen félelem a katonákban” – mondta.

Légiriadó a pincében

A háború a hátországot sem kíméli. Az ukrán civil infrastruktúra orosz támadása miatt jelenleg nagyjából 20 millió ukrán nem jut hozzá megfelelően az alapvető szolgáltatásokhoz. „Mindenki aggódik, hiszen vannak olyan időszakok, amikor 6-8-10 órán keresztül nincs áram” – mondta. Viktor egyik ismerőse Ukrajna nyugati felében él egy lakóház 22. emeletén, és sem villany, sem víz, sem fűtés nincs a lakásban. Áram hiányában a vizet is flakonokban kell felcipelnie, a lift használata nélkül, fűtés hiányában pedig 14 fok van a lakásban.

Az ország legnyugatibb pontját, Kárpátalját is érinti az infrastruktúrát célzó támadások. Volt olyan, hogy Viktor felesége elment az óvodába a gyerekek miatt, mert megszólaltak a légriadós szirénák Kárpátalján. Az intézmény alatti pincében kerestek menedéket, a sötétben. Viktor felesége többször próbálta a gyerekek figyelmét elterelni egy-két játékkal, nyugtatni őket, miközben kint a szirénák folyamatosan szóltak és energia hiányában jobbára sötétben, félhomályban töltöttek órákat a pincében.

„Ha mindennek vége lesz, visszaállítunk, visszaépítünk mindent, és visszajön a normális élet” – nyilatkozott optimistán. Mostanában felesége délben megy el a gyerekekért, mert nem tudnak az óvodában ételt készíteni a gyerekeknek, és fűtés sincs az intézményben. A közműellátás egyre gyakrabban le van kapcsolva vagy nem működik.

Viktor ételkészítés közben

Reménykedik benne, hogy a háború után hazatérhet, megölelheti a családját, visszatérhet a civil életéhez és az egyetemi munkájához. Azonban úgy látja, hogy a közel 9 hónapos háborúskodás után már nem tud mindenhez ugyanúgy állni, mint február 24. előtt. Sokkal empatikusabb lett embertársai iránt, és könnyebben bele tudja helyezni saját magát más emberek szörnyű helyzetébe, átérzi a fájdalmukat. „Újságírók azt tanácsolták nekem, hogy írjak egy könyvet. Az elején még nem gondolkodtam komolyan ebben, de minél tovább tart ez a háború, annál biztosabb vagyok benne, hogy ezt meg fogom tenni és írok a történtekről egy könyvet” – mondta Viktor.

A legújabb ukrán sikerek után sem lehet látni a háború végét. „Nincs olyan ember, aki meg tudná mondani, hogy mikor ér véget a háború. Mindenki a békeidőket várja. Ha matematikusként fogom fel a dolgot, és megnézzük, hogy ennyi idő alatt mennyit foglaltunk vissza és még mennyit kellene visszafoglalni, akkor nem vagyok túl optimista. Emellett, mivel már kilenc hónapja tart a háború, véleményem szerint a harcok ilyen magas intenzitását nem lehet fenntartani. Ez némileg megnyugtató” – mondta.

Szerinte az ukrán lakosság és az ukrán katonák belefáradtak a folyamatos harcokba. „Már mindenki megunta ezt a háborút. Elég nehéz ezt mentálisan elviselni, de nem csak tőlünk függ ez az egész” – mondta.

A sok szörnyűség közepette azonban Viktor pozitívan látja Ukrajna jövőjét. „Én úgy látom, hogy Ukrajna a háború után exponenciálisan fog növekedni, mert meg fog növekedni a nyugati támogatás. De ameddig nem lesz vége a háborúnak, tennünk kell a dolgunkat, ami a kötelességünk” – mondta.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikk„Élvezték, ha valaki jajgat. Azokat sokkal keményebben ütötték” - egy ukrán fogoly történeteTöbb mint egymillió ukránt hurcolhattak el az oroszok, sorsukról alig lehet tudni valamit. A néhány kiszabadult egyike beszélt az embertelen körülményekről.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ Kárpátalja orosz-ukrán háború Ukrajna Olvasson tovább a kategóriában