Nem a jobboldal nyert nagyot, a baloldal bukott hatalmasat Olaszországban

Bekövetkezett a várt jobboldali átrendeződés Olaszországban, aminek az európai politikára is jelentős hatása lesz, de hogy pontosan milyen, azt csak ezután fogjuk meglátni. Az már ténynek tekinthető, hogy Georgia Meloni, a neofasiszta gyökerekkel rendelkező, de mára erősen középre húzó Olasz Testvérek vezetője 45 évesen az ország első női miniszterelnöke lesz, de az október végi kormányalakításig még lesznek pozícióharcok két majdani koalíciós társával, a választási kampány végére összezuhanó Ligával és a Berlusconi vezette Forza Itáliával. A vágyott kétharmad a jelek szerint nem fog összejönni, és a három rivalizáló jobboldali párt mindenképpen együttműködésre lesz kényszerítve, noha például az államadósság, a szankciók és a regionalizmusokhoz való viszony kapcsán is jelentősek köztük a különbségek. Az alábbiakban öt pontban foglaljuk össze a vasárnapi olasz választások első tanulságait.

1. Három éve csak egy marginális párt volt a jobbszélen, most fölényesen nyerte a választást

Az esős időben a négy évvel ezelőttinél kilenc százalékponttal alacsonyabb részvétel mellett megtartott voksolás ugyan összességében a papírformának megfelelően alakult, de a kampány utolsó időszaka így is módosított az erőviszonyokon. A Meloni vezette Olasz Testvérek mostanra teljesen egyértelműen domináns párttá vált a jobboldalon. Az előző választásokon négy, most azonban 26 százalékot kaptak, ami azt jelenti, hogy az utolsó közvélemény-kutatásokhoz képest (Olaszországban két héttel a választások előtt lehet utoljára adatfelvételi eredményeket közölni) is tudtak javítani. Salviniék Ligája ellenben tovább zuhant: bár az elmúlt választási ciklusban álltak ők 37 százalékon is, végül alig 8 százalékot kaptak, támogatottságuk már Berlusconiékénál sem nagyobb.

A hagyományosan legnagyobb baloldali erő, a Demokrata Párt eközben 20 százalék alatt végzett, ami egyértelmű csalódás számukra – nem sokkal ezelőtt még úgy tűnt, hogy akár meg is szorongathatják Meloniékat, most pedig a párt válságáról és a túlélés irányáról van szó. Salvini mellett a legnagyobb bukás így Enrico Lettáé, akinek ez a politikai karrierje végét is jelentheti. Az ellenzéki térfélen leginkább az ő nyakába varrják a felelősséget amiatt, hogy nem jött létre a balközép megegyezés, és a populista Öt Csillag, valamint a Renzi-Calenda páros új, erősen EU-párti centrista szövetsége egyaránt külön indult.

Calendáék alig két hónapja léteznek, új erőként 7,8 százalékot kaptak, és ez inkább csalódás volt nekik. A Conte volt kormányfő vezette Öt Csillag ugyanakkor kifejezetten jól hajrázott: 15 százalék voksolt rájuk, ami ahhoz képest mindenképpen jó eredmény, hogy júliusban csak 11 százalékon álltak. Az olasz politika hektikusságát mutatja, hogy az előző választást még ők nyerték a szavazatok közel harmadával.

2. Szétszabdalt baloldal, jobboldali egység, a győztesnek kedvező választási rendszer

Míg az Öt Csillagnak most bejött az önállósodás, összességében a majdani ellenzék mindenekelőtt annak köszönheti a bukását, hogy nem tudtak, illetve nem akartak egymással kooperálni. A baloldali koalíció pártjai vasárnap 26 százalékot szereztek, Calenda-Renzi mozgalmával együtt 34 százalék szavazott rájuk. Ha ehhez az Öt Csillag eredményét is hozzávesszük, az októberben felálló Meloni-kormány parlamenti ellenzékére többen szavaztak, mint a jobboldali erőkre. Nem tudjuk, mi történt volna, ha sikerült volna ezeknek a pártoknak választási együttműködést kötniük egymással, de akár a szűk győzelem is reális forgatókönyv lett volna.

A mostani jobboldali áttörés úgy következik tehát be, hogy a jobboldali koalíció pártjaira mindösszesen 44 százalék szavazott. Négy éve, a 2018-as választásokon ennek a három pártnak 37 százalékos összeredménnyel sem volt esélye a többség megszerzésére, most azonban a baloldali és centrista erők közötti törések miatt időközben négyes osztatúvá váló pártpolitikai térben ez a plusz néhány százalék azt jelentette, hogy az egyéni körzetekben taroltak. A meglehetősen bonyolult olasz választási rendszerben a képviselői mandátumok harmadáról döntenek az egyéni választókerületek, ezekben pedig most úgy néz ki, hogy a jobboldal a helyek közel 90 százalékát szerzi meg.

3. Még a baloldali fellegvárakban is nyertek Meloniék

A jobboldali együttműködés sikere különösen jól látszik abban, hogy több, hagyományosan baloldali választókerületben is győzni tudtak. Ez történt a „vörös” Livornóban, ahol a Forza jelöltje nyert, Toscana más városaiban, de még a leginkább baloldalinak számító tartományban, a Bologna központú Emilia Romagnában is – utóbbiban csak kilencből négy mandátumot tudott elvinni a Demokrata Párt vezette szövetség. A baloldal még így is itt szerepelt magához képest a legjobban, a párt érdemi támogatottsága így lényegében az Appenninek tágabb térségére szűkült 2022-re.

A regionalitás egyébként is erőteljes az olasz politikában továbbra is. A győztes Olasz Fivérek támogatottsága földrajzilag viszonylag kiegyenlített, ők majdnem minden tartományban az élen végeztek. Ez alól csak Dél-Olaszország a kivétel, ahol az ott korábban is a legnépszerűbb Öt Csillag nagy hajrával most is meg tudta előzni őket. Contéék Nápoly környékén a negyven százalékot is elérték, és több egyéni körzetet is elvittek.

Ők továbbra is inkább regionális pártnak látszanak, ahogy a másik oldalon Salvini pártja is az maradt. A korábban a nevében is az Északot képviselő Liga az elmúlt években ugyan igyekezett országos párttá válni, de továbbra is Lombardiában, Venetóban és Piemontban erős igazán. Ott is nagyon komolyan visszaestek azonban: Lombardiában és Veneto tartományban is több mint kétszer annyian szavaztak Meloni pártjára, mint az ott jól beágyazott, a tartományi vezetést is adó Ligára. Ez Salvininek talán még látványosabb kudarc, mint az országosan gyenge eredmény.

4. Teljes átrendeződés a jobboldalon

Olaszország tehát az urnáknál egyáltalán nem fordult olyan látványosan jobb felé, mint ahogy az a majdani sima kormánytöbbségből tűnhet: az igazi nagy változás nem annyira a bal- és jobboldal közötti erőviszonyokban látszik, hanem a jobboldali tömbön belül. Meloniék három év alatt váltak egy rendszeren kívüli kis radikális mozgalomból a legnépszerűbb olasz párttá. Mint a választás előtti cikkünkben írtuk, ezt legfőképpen annak köszönhetik, hogy még soha nem voltak kormányon, és a Draghi-féle egységkormány alatt ők lettek az egyetlen parlamenti képviselettel bíró ellenzéki erő, így a protestszavazatok nagy része hozzájuk vándorolt. A felmérések szerint a támogatóik legalább negyven százaléka korábban a Ligára szavazott, de kisebb mértékben a Forzától és az Öt Csillag korábbi szimpatizánsai közül is szereztek szavazókat.

Ezzel együtt, az Olasz Testvérek sikere egy hosszabb történelmi sorba illeszkedik. A jobboldalon korábban évtizedekig egyeduralkodó kereszténydemokraták a korrupciós botrányokba buktak bele és oszlottak fel a kilencvenes évek elején. A helyükbe lépő Berlusconi-féle Forza a 2010-es évek közepéig dominált a jobboldalon, amikor a Liga fokozatosan lehagyta őket, most pedig őket váltja le egészen fölényesen az Olasz Testvérek. A jobboldalon tehát egyre újabb, és egyre inkább a szélről induló formációk válnak domináns erővé lassan már három évtizede, miközben a leváltott erők megpróbálnak mellettük túlélni. A következő hónapok egyik kérdése, hogy mennyire tudja stabilizálni ezt a szerepét az Olasz Testvérek, tartósan át tudja-e venni a jobboldal vezető pozícióját, vagy a mostani kiugró sikere inkább átmenetinek bizonyul majd, mint ahogy az nagyjából az Öt Csillaggal is történt.

5. A baloldal vezére nem indul újra, Salvini a belügyi tárcáért és a túlélésért hajt

A Forza Italia számára az elért 8 százalék most nem számít annyira rossznak, és Berlusconi, aki ugyan már 86 éves, ismét jelezte, hogy továbbra is számolni kell vele: Monzában abszolút többséget szerezve került be a szenátusba. Salvini az olasz sajtó szerint ismét nagyon ambicionálja a belügyminiszteri posztot, de kérdés, hogy egy választási kudarccal a háta mögött mennyi esélye van rá. Salvini komoly kihívókat kaphat a Liga hagyományos bázisából is, ahol amúgy is sérelmezik, hogy az országos remények érdekében az elmúlt években háttérbe szorították az autonomista vonalat. Leggyakrabban Luca Zaia, Veneto tartomány népszerű kormányzójának a neve merül fel lehetséges kihívóként, de a tartományi vezetés feladása egy kétséges országos karrierért nem biztos, hogy megéri.

A baloldalon a Demokrata Pártot vezető Letta a választási eredményeket látva már bejelentette, hogy nem indul újra a pártvezetésért. Ott az emilia romagnai kormányzó Stefano Bonaccini a párton belül legnépszerűbb kihívó, de az alapkérdés, hogy milyen stratégiát választanak a populista Öt Csillag és a liberális, urbánus Renzi-féle formáció között – a döntést a súlyosan megromlott személyes viszonyok is befolyásolják.

Mi jön most?

A végleges mandátumkiosztásra még várni kell, ezt többek között a négymillió külföldön leadott szavazat beszámítása is befolyásolja majd, ami még folyamatban van. Az biztos, hogy a jobboldal többsége a képviselőházban és a szenátusban is stabil: a mandátumbecslések szerint az előbbiben 232-252 közötti hely vár rájuk a 400-ból. Ez egyben azt is jelenti, hogy az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmad nem lesz meg, és jelenleg nincs is esélyük ehhez külső támogatásra, vagyis a nagyobb rendszerátalakításhoz még nem volt elég a mostani választási siker.

Annak is lehet még jelentősége, hogy az eredmény alapján valószínűleg mindhárom jobboldali pártra szükség lesz a többséghez, ami ugyancsak befolyásolja a majdani koalíciós alkudozásokat és esetleges zsarolásokat. A következőkben Mattarella köztársasági elnök fogja felkérni a kormányalakításra legesélyesebb jelöltet, aki a gyakorlatban minden bizonnyal Georgia Meloni lesz. Az 1945 óta legjobboldalibb olasz kormánynak a menetrend szerint október végéig kell megalakulnia.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ Georgia Meloni olasz választások Olaszország Olvasson tovább a kategóriában