A vanília a világ második legdrágább fűszere a sáfrány után, és a világ összes vaníliájának 80 százalékát Madagaszkáron termelik. Az afrikai ország az egy főre jutó GDP (943 dollár) alapján mégis meglehetősen szegénynek számít, a globális rangsorban csak a 169. helyen áll.

Sok összetevője van annak, hogy Madagaszkár miért nem tud tényleges hasznot húzni abból, hogy a fejlett világ egyik legkeresettebb, sőt egyre inkább keresetté váló, néha egyenesen hiánycikknek számító termékének csaknem a monopoltermelője, de az a történet talán még ennél is furcsább, hogy a vanília és az ország sorsa hogyan kapcsolódott össze.

Talán kevéssé ismert, hogy a vanília mint növény az orchideák családjába tartozik, és bár ez a család több tízezer fajból áll, jelenleg kizárólag a vanília az egyetlen orchidea, amelynek a termését az ember nagy mennyiségben fogyasztja. Az orchideák a magas páratartalmú és állandóan meleg éghajlaton élnek meg, így abban semmi meglepő nincs, hogy termesztésükre természetes körülmények között a forró égövi országok a legalkalmasabbak. Csakhogy ezek között eredetileg nem volt ott Madagaszkár.

Ahogy Patricia Rain, a téma szakértője a monográfiájában írja, csak és kizárólag az Amerikában őshonos vaníliafajok termésének van kellő mértékben olyan íze és illata, ami alkalmassá teszi a konyhai használatra. Sőt, még ezeken belül is elsősorban csak a Vanilla planifolia nevű fajtát érdemes kereskedelmi hasznosításra termeszteni, de ez egyáltalán nem egyszerű dolog.

A vanília ugyanis csak néhány óráig virágzik, és ekkor kell a beporzásnak megtörténnie, de hogy ez természetes körülmények között hogyan zajlik, az a mai napig rejtély. A legelfogadottabb elmélet szerint a vadonban csak egy bizonyos mexikói méhfajta képes a feladatot elvégezni.

Mielőtt az európai gyarmatosítók megjelentek volna Amerikában, a mai Mexikó délkeleti részén élő törzsek a vadonból gyűjtötték be a vanília termését, vagyis alapvetően nem termesztették. A vanília íz kinyerése a növényből azonban igen munkaigényes folyamat volt, a termést meg kellett főzni, esetleg pörkölni is, majd kiszárítani. Másképp a tipikus vanília íz és illat nem csalogatható elő a növényből.

A spanyolok sok más fűszer mellett a vaníliát is áthozták Európába Mexikóból, és ők jöttek rá hamarosan arra is, hogy egy másik nagy gyarmati szerzeménnyel, a cukorral keverve milyen kellemes ízesítőt lehet belőle készíteni. Természetesen sokfelé megpróbálták a vanília termesztését meghonosítani, ám nagyon sokáig úgy tűnt, hogy ez tökéletesen lehetetlen. A mexikói méhek beporzó technikáját és az ottani egyéb körülményeket az ember nem tudta leutánozni, egyszerűen nem termett olyan gyümölcse a növénynek, amelyből értelmezhető mennyiségben és minőségben vaníliát lehetett volna kinyerni. Mindez persze a spanyolok határtalan örömére történt, hiszen így sokáig ők voltak a vanília világkereskedelmének monopolistái.

Az áttörés onnan érkezett, ahonnan senki sem várta: egy Reunion szigetén élő 12 éves rabszolgafiú kísérletezéséből. A már akkor is Franciaországhoz tartozó indiai-óceáni szigetet Ile de Bourbonnak hívták, innen származik egyébként a mai napig használt „bourbon vanília” kifejezése.

A fiút Edmond Albiusnak hívták, és egy francia földbirtokos, Ferreol Bellier-Beaumont kertjének munkása volt. Bellier-Beaumont, aki botanikus volt, tisztában volt azzal, hogy Albiusnak vág az esze, és rabszolgasora ellenére megengedte neki, hogy kísérletezzen, vagyis egyfajta botanikus asszisztenssé váljon a birtokon.

Albius egy utólag nagyon egyszerűnek tűnő megoldást kísérletezett ki a vanília termőre fordítására. Mivel a növény hermafrodita, azaz egyszerre van hím és női párzószerve, az világos volt, hogy ezek összeérintésével gyorsan tudna szaporodni, és még megfelelő termést is hozhatna, ám valamilyen rejtélyes okból a növény egy hártya növesztésével saját maga akadályozza meg a szaporodását.

Albius éles fa pálcikákkal addig kísérletezett, amíg megfelelő módon ki tudta iktatni a hártya gátló hatását, és ezzel tulajdonképpen megteremtette a Mexikón kívüli vaníliatermesztés lehetőségét. Munkájáért sosem kapott anyagi elismerést, és bár 1848-ban a rabszolgaság intézményének általános eltörlésekor ő is szabaddá vált, 1880-ig tartó életét mélyszegénységben élte le.

Amikor a franciák 1895-ben elfoglalták Madagaszkárt, hamar rájöttek, hogy egy olyan hatalmas területhez jutottak, amelynek klímája Reunionhoz nagyon hasonló, és Madagaszkár lakóival hirtelen az ölükbe pottyant kétmillió munkára fogható ember, akik szinte ingyen elő tudtak állítani egy olyan fűszert, amely iránt világszerte óriási a kereslet. A franciák ezzel ráálltak a nagy vaníliabizniszre.

A módszert természetesen Mexikóban is átvették, és mivel a vanília legfőbb felvevőpiaca az Egyesült Államok lett, kézenfekvő volt az ottani igényeket Mexikóból kiszolgálni. Addigra az élelmiszergyártók már arra is rájöttek, hogy a vaníliát érdemes a tejtermékekhez adagolni, vagyis létrejött a vaníliás fagylalt, a mai napig vezető vaníliás termék.

A franciák ezért jó darabig csak az európai piacot tudták megszerezni maguknak, bár sokáig még ott is a mexikói vaníliát tekintették „az igazinak”.

Aztán 1910-ben kitört a mexikói forradalom, és az ország a következő évtizedekben szisztematikusan kiírta magát a világ egyik legértékesebb fűszerének kereskedelméből. A polgárháborúban a vaníliaültetvények döntő részét 1914-től kezdve megsemmisítették, és bár a csaták 1917-es végeztével elkezdődhettek volna az újratelepítések, ezt két fontos körülmény is megakasztotta.

Egyrészt a mexikói erdőirtások akkorra már olyan szintet értek el, hogy a térségben eleve megkérdőjelezhetővé vált a vanília életben maradási képessége, másrészt a legfőbb termelőkörzet közelében találtak egy sokkal nagyobb haszonnal kecsegtető kincset: az olajat. Az olajéhes Egyesült Államok közelsége még egyértelműbbé tette az egyébként is egyértelműt: a földeket nem mezőgazdasági termelésre, hanem olajkitermelésre volt érdemes felhasználni.

A világpiac fokozatosan Madagaszkár (és kis mértékben még néhány trópusi övezetben fekvő ország) ölébe hullott, és bár Madagaszkár azóta független ország lett, lényegében nem tudja érvényesíteni a piacon a vanília iránti keresletből elérhető pénzügyi előnyöket. Ennek számos oka van, de az egyik mindenképpen az, hogy

az afrikai ország nem tud „rendet vágni” a termelésben, azaz nem tudja kiszámíthatóvá tenni a piacot.

A madagaszkári vaníliaültetvényeken átszámolva körülbelül 50 forint az órabér, a gazdák pedig machetével a kezükben alszanak kint a földeken, hogy a tolvajokat elűzzék. A vanília termésmennyisége amúgy is nehezen jósolható, a kaotikus körülmények azonban még inkább kiszámíthatatlanná teszik a világpiaci kereskedést, ahol az árak egészen elképesztő hullámvasúton vannak. A rendszeres nagy árzuhanások és áremelkedések melegágyai a korrupciónak, és így a vanília tényleges ára nem elsősorban a szezon termésének minőségétől és mennyiségétől válik függővé.

Mindezt a szintetikus vaníliaaroma megjelenése is árnyalta, amely szintén nem kedvezett Madagaszkárnak. A vegyületet már 1874-ben sikerült előállítani fenyőkéregből, és a 20. század elejére az olcsó vaníliaaroma elárasztotta a világpiacot.

A madagaszkári termelőknek azt kellene elérniük, hogy a fejlett világban tapasztalható egyre nagyobb kereslet kielégítésére úgy pozicionálják magukat, hogy ők nem a „mű”, hanem az „igazi” vaníliát árulják, vagyis egyfajta prémiumot kínálnak. Ezt a prémiumot egyébként a nyugati világ vevői még hajlandóak is megfizetni, azt azonban még nem sikerült elérni, hogy a profitból a madagaszkári termelők is jóval nagyobb részt kapjanak.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA vanília már többe kerül, mint az ezüstAz óriási drágulás után idén mégis némi enyhülés lehet a piacon, a madagaszkári termelők elkeseredett próbálkozásai ellenére.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Világ Madagaszkár Mexikó olaj polgárháború rabszolga vanília Olvasson tovább a kategóriában