Az áprilisi konjunktúramutatók padlót fogtak szerte a világban, a beszerzési menedzserindexek (PMI) soha nem látott mélységbe zuhantak. Ezeket a mutatókat egy vállalati közvéleménykutatásként lehet felfogni, a cégek reprezentatív mintájának megkérdezése utána állítják össze őket. 0 és 100 között mozoghatnak, az 50 feletti értékek a gazdaság bővülését, 50 alattiak pedig a szűkülést jelzik. Normális időkben 45 és 60 között szokott mozogni, egészen ritka a 40 alatti érték.
Most viszont egészen extrém dolgokat látni. Az indiai szolgáltatószektorra például 5 pontot mértek, aminél talán csak akkor lehetne rosszabbat mérni, ha tényleg senki nem csinálna semmilyen gazdasági tevékenységet.
A helyzet máshol sem sokkal jobb, az eurózónában a márciusban még 30 ponttal beállított negatív rekordot az áprilisi 14-es érték messze alulmúlta, sőt, a mutató az olasz és a spanyol szolgáltató cégek körében is a lehetséges minimum közelébe, egy számjegyű értékekre süllyedt, ami különösen fájó a turizmusra erősen támaszkodó dél-európai gazdaságok szempontjából.
Magyarországon a beszerzési menedzserindexet a Magyar Logisztikai, Beszerzési és Készletezési Társaság számítja a feldolgozóiparban. Ennek értéke kedvezőbben alakul az előbbi példáknál, a márciusi zuhanás áprilisra megállt, de az ekkor mért 34 pont még mindig nagyon alacsony. Az előző válság idején sem süllyedt 38 pont alá a mutató.
Kérdés, hogy mit is tudhatunk meg pontosan ezekből az adatokból. A fentebbi számok egyszerű magyarázata mindössze annyi, hogy ha az index 50 fölötti értéket vesz fel, akkor túlsúlyban vannak az optimista, 50 alatt pedig a pesszimista cégek, míg az 50 pont a két vélekedés közötti egyensúlyt jelzi (vagyis százas érték esetén minden megkérdezett derűlátó, a nulla pedig egyöntetű negatív hangulatra utal).
Az indexeket többnyire az üzleti körülmények rövidtávú előrejelzésére – sőt, még inkább az aktuális helyzet megbecslésére – lehet használni, a hivatalos gazdasági statisztikákhoz képest ugyanis ezeket sokkal gyorsabban közzé lehet tenni. Például az ipari termelésre vonatkozó mutatókat a Központi Statisztikai Hivatal két hónapos csúszással közli, vagyis az áprilisi adatokat júniusban ismerhetjük meg. A cégvezetők válaszain alapuló indikátorok viszont akár már néhány napon belül is kiszámolhatók, és emiatt nagyon fontos információt adnak. Most például következtethetünk arra, hogy a hazai ipari termelés volumenében mért márciusi drasztikus csökkenést áprilisban talán nem követi újabb zuhanás.
Persze semmiképpen se bízzuk el magunkat, a gyorsaság ugyanis annak köszönhető, hogy ezek a mutatók tényadatok helyett a vállalatvezetők szubjektív benyomásaira épülnek. A konjunktúrakutatók hónapról hónapra (vagy negyedévről negyedévre, esetleg még ritkábban, leginkább az anyagi lehetőségeik függvényében) felkeresnek pár száz vállalatvezetőt mindig ugyanazzal a rövid kérdőívvel, amiben a jelenlegi üzleti helyzetükről és a jövőt illető, jellemzően 3-6-12 hónapon belüli kilátásaikról kérdezik őket. A válaszokból pedig szintén minden alkalommal azonos a képletet követve *A mögöttes matematikai eljárásokat sokszor úgy dolgozzák ki az intézetek, hogy valamilyen fontos makrogazdasági mutató változásaihoz (például a GDP növekedési üteme) minél jobban igazodjon az eredményül kapott index alakulása. kiszámolják az adott időszakra vonatkozó mutatót, ami a változatlan módszertannak köszönhetően összehasonlítható a korábbi eredményekkel.
Több, a PMI-hez hasonló konjunktúramutató létezik, a kutatóintézmények azonban egymáshoz képest meglehetősen eltérő módszerekkel dolgoznak, még ha kidolgozására egyébként az OECD és az EU is megfogalmaz ajánlásokat. A megkeresések rendszerességén túl számos nagyon fontos jellemzője van egy ilyen vizsgálatnak, amelyek az eredményeket alapvetően befolyásolhatják. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy mutató a vállalati szféra egészére vagy csak egy részére (például a feldolgozóipar vagy a KKV-k) vonatkozik-e, ahogy az sem, hogy miként választják ki a válaszadásra felkért cégeket. Az adatfelvétel módszere sem közömbös, más eredményekre vezethet az internetes, a telefonos és a személyes kérdezés (igaz, ez utóbbi ritka), ahogy az sem, hogy mindig ugyanazokat cégeket keresik-e meg az intézmények, vagy váltogatják a válaszadókat. És nagyban befolyásolhatja az adatokat, ha egy konjunktúramutatót úgy állítanak össze, hogy az minél inkább lekövesse egy reálindikátor alakulását.
A kutatások többnyire a vállalati szektor helyzetére koncentrálnak, de persze vannak a lakosság körében végzett felmérések is. Az adatfelvételeket azonban egyre inkább hátráltatja a piac- és közvéleménykutatásokat általános problémája, méghozzá a csökkenő válaszadási hajlandóság. A vállalati konjunktúrakutatások esetében a válaszmegtagadás különösen nagy nehézségeket jelent, nem elég ugyanis bejutni a kérdőívvel a cégekhez (ami már önmagában is kihívás), hanem a felsővezetés valamely tagját kell válaszra bírni – a gazdasági igazgató titkárnőjének gyakornoka lehet, hogy ráér és szívesen kitölti a kérdőívet, de az ő véleményével sajnos nem lesznek előrébb a kutatók.
