A madagaszkári származású Rominah sok más afrikaihoz hasonlóan Kínában végzi doktori tanulmányait, méghozzá az új koronavírus megjelenési helyén, a kínai Vuhanban. A járvány teljesen megváltoztatta az életét, ugyanis nagyjából két hónapja nem járt az utcán, és lényegében a kollégiumi szobáját sem hagyta el.
Két héttel a város lezárása után elfogytak az élelmiszer-tartalékai, azóta a kollégium többi lakójához hasonlóan az egyetem látja el néhány alapanyaggal. Ingyen kapnak rizst, néhány zöldséget vagy tojást, de például gyümölcsöt másfél hónapja nem látott. A szobáját egyedül akkor hagyja el, amikor szájmaszkban kimegy az épület kapujához átvenni az ételcsomagot.
„Nagyon unalmas az élet, de túlságosan féltem attól, hogy elkapom a betegséget. Eleinte annyira idegesek voltunk, hogy alig bírtunk aludni” – írta Rominah, akivel azért léptem kapcsolatba, mert kíváncsi voltam, milyen lehet heteket eltölteni bezárkózva. Ugyan Magyarországon egyelőre az emberek józan belátására van bízva a szabad mozgás, de valószínűnek tűnik, hogy hamarosan Magyarországon is hasonlóan be kell zárkóznunk, mint Vuhanban vagy Olaszországban (bár a két térség között vannak jelentős különbségek).
Rominah azt írta, hogy az a szerencséje, hogy van egy szobatársa, akivel gyakran zenélnek és táncolnak. „Emellett folyamatosan online vagyok, filmeket nézek, chatelek stb.” – írta. Mostanra megszokta a bezártságot, és reményt ad neki, hogy egyre közelebb van a szabadulás dátuma, szerinte áprilisban újra élheti a korábbi életét. (A tervek szerint a város lezárását április 8-án oldják fel, de a településen belül már most is elkezdett az élet normalizálódni.) Azt írta, sokat segít, hogy olvassa a Bibliát, illetve az is, hogy online sokat beszélgetett olyanokkal, akik hasonló helyzetben vannak.
Vuhantól Iránon át Észak-Olaszországig visszatérő tanács volt az általam elért emberektől, hogy a karanténban való begolyózás legfontosabb ellenszere, hogy értelmet találjanak napjaiknak, kössék le magukat, új célokat tűzzenek ki maguk elé. Volt, aki elkezdte kigyúrni magát, más elmélyedt otthona kisuvickolásában vagy éppen zenélni tanult. „Sokkal jobban ki vagyok pihenve, és talán boldogabb is vagyok” – írta például egy kínai nő. A bezártságot azonban nem mindenki viseli jól, még az általam elért mintegy tíz ember között is hatalmas különbségek voltak.
Az észak-olaszországi Codognót és néhány környékbeli települést – Olaszországban elsőként – február 21-én zárták le. Jessica is ebben a 16 ezres kisvárosban lakik férjével, kétéves fiukkal és Jessica anyjával. Mintegy egy hónapja élnek bezárva, mindössze akkor mozdulnak ki, amikor heti egyszer egyikük elmegy bevásárolni vagy elviszi a kutyát sétálni. Senkivel sem találkoznak, még Jessica közelben lakó bátyjával sem, csak videóhívásokon keresztül tartják a kapcsolatot.
Napközben Jessica férje otthonról dolgozik, a két nő pedig felváltva játszik a gyerekkel, főz vagy házimunkát végez. „Vannak könnyebb és nehezebb napok. De mindig próbálunk új dolgokat kitalálni, és lefoglalni magunkat. Nagytakarítást végzünk, vagy új játékokat találunk ki, hogy ne unjunk meg magunkat” – írta.
Tanácsként azt írta, hogy ne essünk pánikba, ne rohanjuk le a boltokat, mert nyitva fognak maradni, és minden alapvetően szükségles dolgot meg lehet majd venni. „Azt javasolnám mindenkinek, hogy próbálja meg előnyére fordítani ezt a helyzetet. Fedezze fel újra a családját, használja ki, hogy a gyerekeivel lehet, mert előbb-utóbb visszatér az élet a normális medrébe, így megint a kötelezettségek és a munka telepednek rá az életünkre” – írta.
Jóval borúsabban látja a bezártságot a szintén Codognóban élő Lara, aki a férjével tölti a karantént, bár őt csak ebédkor és vacsorakor látja, mert egész nap a házuk földszintjén lévő könyvelőirodájában dolgozik. „Lelkileg nagyon stresszes a bezártság. Nagyon aktív társadalmi életet éltem, így bezárva nem egyszerű. Itt az életed kockáztatod, nem szabad alábecsülni a helyzetet” – írta.
Lara senkivel sem találkozik, még a szomszédban élő testvérével, illetve az ő gyerekeivel sem, pedig korábban minden nap találkoztak. „Nagyon közel állok hozzájuk, összetöri a szívem, hogy nem láthatom őket” – írta. Idős anyjának különösen nehéz lehet, mert egyedül él. Lara vele sem találkozik, csak heti egyszer letesz az ajtaja elé egy élelmiszercsomagot.
Ő is heti egyszer jár bevásárolni, és szintén azt javasolja, hogy nem érdemes raktározni, mert minden kapható. Ilyenkor mindig maszkban és kesztyűben megy. Minden napját igyekszik megtervezni, kézműveskedik, főz, és a bevásárláson kívül sosem mozdul ki. „Mindenkinek azt javaslom, hogy óvatos legyen, ne becsülje alá a problémát. Túl sok ember halt meg. Sok ismerősömet elveszítettem” – írta.
Irán az egyik legfertőzöttebb ország, mégsem vezettek még be kijárási tilalmat. Egy iráni férfi azt írta nekem, hogy a munkahelyére továbbra is be kell járnia, de ezt leszámítva csak boltba megy el, illetve minden másnap futni, hogy „ne őrüljön meg”. Csak annak nem kell bemennie, akinél előjönnek a betegség tünetei, viszont két műszakot vezettek be, így fele annyian dolgoznak egyszerre a munkahelyén.
Annak ellenére kell bejárnia, hogy a járvány kitörésekor meghalt egy idősebb munkatársa a koronavírus miatt. „Olykor szorongok, olykor pszichoszomatikus*A pszichoszomatikus betegség lelki eredetű, de fizikai tünetei is vannak. tüneteim vannak, olykor teljesen nyugodt vagyok” – írta az általános lelkiállapotáról. Leginkább apja miatt aggódik, aki orvos, így jelentős mértékben ki van téve a betegségnek.
A férfi a barátnőjével él, és mint írta, mindig támaszt jelentenek egymásnak, ha egyikük elkezd szorongani. „A bezártság jó alkalom arra, hogy olyan dolgokat csináljunk, amelyeket régóta tervezünk, de nem volt rá idő. Elolvashatunk egy könyvet, szépíthetjük a lakást, vagy akár átgondolhatjuk az életünket” – írta.
Egy olasz férfi, Massimo szintén továbbra is bejár dolgozni. Ő is azon olasz települések egyikében dolgozik, amelyeket február 21-én zártak le. Massimo az apja könyvelőirodájában dolgozik, de jelenleg csak a meglévő ügyfeleikkel tartják a kapcsolatot, új érdeklődőt nem fogadnak. A munkán kívül csak bevásárolni jár el tíznaponta, és a családjából sem találkozik mással az apján kívül. A barátaival sokat beszél telefonon, néha videóhíváson keresztül vacsoráznak egymással.
„Eleinte sokat gondolkoztam azon, hogy dramatizáljuk vagy alábecsüljük a járványt. Bevallom, én már az elején aggódtam. A karanténról pedig azt tudom mondani, hogy elviselhető. Végül is csak annyit kérnek, hogy maradjunk otthon, ami manapság azért elég kényelmes”
– írta. Massimo egyébként a menyasszonyával van bezárva, és mint írja, a kapcsolatuk erősebb lett, egy „kitűnő bizonyítéka” lett annak, hogy együtt tudnak élni.
A legoptimistább az általam megkérdezett embereket közül egy Milánóban élő iráni nő, Nazli volt, aki olasz férjével és négyéves fiukkal él bezárkózva február vége óta. Ez alatt az idő alatt mindössze négyszer voltak boltban. „Nagyon élvezzük az együtt töltött időt, ez egy ritka lehetőség, és imádjuk” – írta.
Nazli szabadúszó producer, férje pedig szabadúszó rendező, de jelenleg csak a férj dolgozik, otthonról pedig könnyen el tudja látni a teendőit. Másokhoz hasonlóan Nazli is kiemeli, hogy végre nem kell órára kelniük, így addig maradnak ágyban, amíg tudnak. Amíg férje dolgozik, Nazli a fiukkal játszik, közösen kertészkednek az erkélyen vagy sütit sütnek. Pontos napirendjük van, Nazli 11:30-tól szokott ebédet készíteni, fia pedig 17:30-tól rajzfilmeket nézhet, ekkor jut idő házimunkára. Miután fiukat leteszik aludni, filmeket vagy sorozatok néznek.
„Nagyon élvezzük a lelassult életet. Sokkal nyugodtabb lett minden. Persze ha minden nap a híreket hallgatnánk, az nem lenne megnyugtató. Ezért mi az elején eldöntöttük, hogy nem fogjuk egész nap a híreket hallgatni” – írta Nazli. Számukra azért sem nehéz a bezártság, mert férjével mindketten szabadúszóként dolgoztak, így megszokták az otthonról végzett munkát. „A fiunk pedig annyira boldog, hogy velünk lehet. Másoknak azt javasolnám, hogy a vírus elleni harcban a stresszelés nem jó út, inkább próbáljanak meg ellazulni és a legjobbat kihozni ebből a helyzetből” – írta.
Élet
Fontos