(A szerző okleveles vidékfejlesztő agrármérnök, a gazdálkodás- és szervezéstudományok doktora, a Debreceni Egyetem habilitált egyetemi docense. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

A környezetvédelemmel foglalkozók újra és újra megrökönyödnek azon, hogy milyen egyenlőtlen a különböző környezetterhelések, köztük az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátásának eloszlása a különböző jövedelmi szinteken. Lucas Chancel legújabb elemzése alapján a világ lakosságának legmagasabb jövedelmű egy százaléka okozza az ÜHG-emisszió közel 17 százalékát, míg a felső 10 százaléka majdnem a felét. Az észak-amerikai régió felső jövedelmi tizedébe tartozók átlagosan tizenkétszer, míg egy európai ötször annyi kibocsátásért felelős, mint a globális átlag.

Chancel arra is rámutat, hogy az elmúlt évtizedekben jelentős átrendeződés figyelhető meg a kibocsátások szerkezetében. 1990 és 2020 között 58 százalékról 52 százalékra csökkent a háztartási szektor vásárlásaihoz köthető kibocsátások aránya, miközben 26-ról 32 százalékra nőtt a magánberuházások aránya a kibocsátásokban. A fennmaradó kb. 15 százalék az állami szektor vásárlásai és beruházásai miatt bekövetkező kibocsátás. 

A szerző azt is megvizsgálta, hogyan oszlik el a beruházási eredetű ÜHG emisszió globálisan, illetve az egyes régiókban. Az eredmények alapján a legmagasabb jövedelmű egy százalék ÜHG kibocsátásainak több mint 70 százaléka, egyes modellparaméterek mellett akár 80 százaléka beruházásokhoz köthető – amellett, hogy háztartási kibocsátásaik is meghaladják a globális átlag ötszörösét.

Hogy a beruházásokhoz köthető kibocsátások egyéni szintre hogyan fordíthatók le, persze csak közelítőleg becsülhető. Chancel tanulmányában eléggé leegyszerűsítő módon, általános, pontosan egy értéket felvevő vagyoni beruházásrugalmasságot feltételezett, vagyis abból indult ki, hogy a vagyon egy százalékos növekedésével ugyanilyen arányban nőnek egy személy befektetései. Becslése főleg a felső jövedelmi tized emissziójánál jár emiatt nagyobb bizonytalansággal, az alsó jövedelmi rétegekre nincs ekkora hatással, hiszen itt jóval kisebb mértékben keletkeznek lakossági megtakarítások. Az EU legtöbb tagállamában mindenesetre a felső jövedelmi ötöd a bevételének kb. 40 százalékát tudja megtakarítani, és ebből következően potenciálisan befektetni.

A magasabb jövedelmű társadalmi csoportok tehát nem meglepő módon jóval nagyobb arányban tudnak jövedelmükből megtakarítani és befektetni, ami a tőkejövedelmeken keresztül a teljes társadalom jövedelménél (GDP) gyorsabb ütemű gyarapodást tesz számukra lehetővé. A megtakarítások domináns része azonban nem kifejezetten innovatív. Matolcsy György az IKT szektorba és immateriális javakba történő tőkebeáramlást “okosberuházásoknak” nevezte egy friss tanulmányában, melyek alacsony energiaintenzitással és környezetterheléssel növelik a termelékenységet, kiemelve ezzel jelentőségüket a fenntarthatóságban és a hosszú távú gazdasági fejlődésben. Ezek aránya Európában bőven 10 százalék alatti, ami felveti a kérdést, hogy a tőkejövedelmek bővített újratermelődése mennyire pozitív gazdasági, jól-léti, környezeti és társadalmi hatásait tekintve, ha azok nagyon jelentős része nem sok újat hoz a fogyasztási termelési infrastruktúrákba.

De még ha hoz is, sem feltétlenül vagyunk előrébb: egy, a legkorszerűbb energiahatékonysági elvek mentén tervezett és épített kereskedelmi célú épület, üzem, vagy irodaház például ugyan az üzemeltetés során kevesebb energiát fog felhasználni, de a beépített anyagok karbonlábnyoma akár kétszerese is lehet egy hagyományos épületnek. Így bár a “befektetés megtérül” környezeti szempontból, a mai építkezések az egyébként is szűkös rendelkezésre álló karbonbüdzsénket csökkentik. Környezeti szempontból éppen az IKT jellegű beruházásoktól várhatnánk, hogy összességében kevesebb épületre legyen szükségünk – ehelyett azonban az építőiparhoz kötődő kibocsátások folyamatos növekedésével szembesülünk.

A klímaváltozás elleni küzdelem kulcsa, hogy felismerjük-e, az árupiaci folyamatokba történő beavatkozások (egyaránt ilyen a kibocsátókat szén-dioxid-kvóták vásárlására kötelező ETS rendszer, a karbonadó, vagy az EU-ban 2026-tól hatályossá váló karbonvám) helyett a tőkepiacokon történő beavatkozásokra van szükség. Erre több lehetőség is adódhat a beruházások vagy a tőkejövedelmek adóztatásán keresztül. Tulajdonképpen az egyre erősödő Environment, Social, Governance (ESG) témakör is ezt a célt szolgálja: stimuláljuk a tőkepiacot a lehető legkoncentráltabb ponton, a pénzintézetek szintjén, rákényszerítve a bankokat, biztosító társaságokat és tőkealapkezelőket a környezeti szempontok beépítésére.

Érdemes röviden kitérni ennek a paradigmaváltásnak a technológiai, gazdasági és társadalmi okaira. A háztartások fogyasztása vagy közvetlenül alakul át kibocsátásokká, mint például az energiafelhasználás esetén (fűtés, világítás, közlekedés), vagy tartós fogyasztási cikkek gyártása során közvetetten az ellátási láncokban (pl. bútorok, ruházat, szórakoztató elektronika). A termelési folyamat szempontjából ezek a kibocsátások részben a vállalati szektorban realizálódnak (pl. erőmű, bútorgyár). Az állami kibocsátások az általa fenntartott fizikai és szellemi infrastruktúra folyó és beruházásokkal kapcsolatos kibocsátásokból származik, míg a magánberuházások a háztartások lakóingatlan-, a vállalatok üzleti ingatlanberuházásait, gépbeszerzéseit és egyéb, pl. IT-eszköz vásárlásait fedi le. 

A társadalom által felépített infrastruktúrák minősége és volumene jelentős mértékben befolyásolja a kibocsátásokat, annak egynegyedéért közvetlenül felelős, másrészt pedig közvetett módon determinálja a háztartások energia- és anyagátalakítási folyamatait.

Gondoljunk csak az energiafelhasználásra: a beruházások tervezési szakaszában eldől, hogy hol telepednek le az emberek, milyen fűtési rendszerük lesz, mennyit kell ingázniuk, hogy eljussanak a munkahelyükre, a gyereket iskolába vigyék, vagy vásárolni menjenek. De a tartós fogyasztási cikkek gyártásával okozott kibocsátás mértéke is attól függ, mekkora lakást kell berendezni, hol tudunk vásárolni, vagy éppen milyen egyéb, alternatív kikapcsolódási lehetőségek állnak rendelkezésre.

Az energiaátalakítási folyamatok az infrastruktúra és a tartós fogyasztási cikkek által további 31,8 százalékban járulnak hozzá az emissziókhoz villamos- és hőenergia formájában; illetve 14,3 százalékban a közlekedésen keresztül a World Resources Institute adatai alapján.

Ezek alapján indokoltnak tűnik a gazdaságnak ezen a pontján beavatkozni: a klímaválságból kivezető utat még az infrastruktúra létrejötte előtt kell keresnünk, mivel ezek a változatos formában megjelenő tőkeeszközök alakítják át hasznos munkává (termelés, közlekedés, fűtés stb.) az energiaforrásokat, aktív szerepet játszva ezzel a kibocsátások 71,1 százalékában.

Chancel idézett tanulmányában egy olyan progresszív beruházási karbonadóra tesz javaslatot, amely a teljes egy főre jutó beruházási emisszió globális átlagának mintegy öthatoda, vagyis 5 t szén-dioxid-egyenérték felett fizetendő. Ez az adó globálisan a legfelső jövedelmi decilist, vagyis a világ leggazdagabb tíz százalékát érintené, jelentős regionális különbségeket mutatva: míg Észak-Amerikában a lakosság 23 százalékát érintené, 10 százalékát Európában, de csupán 0,5 százalékot Közép-Afrikában. Az adónemmel kapcsolatos technikai kérdésekre sajnos nem találunk javaslatokat az anyagban.

Míg Chancel a beruházások ÜHG kibocsátása alapján alakítaná ki a karbonadózás rendszerét, ezzel szemben munkatársaimmal inkább a tőkepiaci kínálat szűkítését javasoljuk a tőkejövedelmek adóztatásán keresztül. Ez általánosan csökkentené a megtakarításokat a gazdaságban, ami a beruházások monetáris szintje mellett annak fizikai megjelenésével (méretével, tömegével) is igen erős kapcsolatban áll, meghatározva ezáltal a nyersanyagigényeket és energiafelhasználást. 

Általában felvetődik, hogy a beruházások csökkenése helyett épp hogy azok felpörgetésére van szükség az energetikai átmenethez, például a villamos energia infrastruktúra fejlesztéséhez, ami hazánkban is égető kényszer. Az IEA előrejelzése alapján az energetikai beruházásokat 2030-ig meg kell duplázni az átmenet érdekében, közel 5 ezer milliárd USD közelébe emelve azokat. Ez a jelenlegi globális (magán) beruházások egyötöde, tehát a mai beruházások kb. 10 százalékos átcsatornázására van szükség.

A beruházások ilyen mértékű átrendeződésére az európai országok példája alapján van lehetőség, a fejlődő országok számára pedig a meglévő forrásokon felül épp a nemrég véget ért COP27 zárónyilatkozatában deklarált „károk és veszteségek” alap biztosíthat technológia- és pénzügyi transzfereket.

Annak érdekében, hogy szűkülő tőkepiac mellett is kialakulhasson az átmenethez nélkülözhetetlen beruházások fedezete, egyes reálbefektetések hozamának csökkennie kell. Éppen ezért javaslataink között szerepel két pont, melyek a piaci mechanizmusok segítségével a hozamok csökkenésén keresztül tennék vonzóvá a szükséges infrastruktúrafejlesztéseket: ezek egyrészt a mainál sokkal szigorúbb területi tervezési szabályok (pl. külterületi bevásárlófunkciók fejlesztésének tilalma), másrészt az állam érezhetően jelentősebb részvétele a lakóingatlanok piacán.

Ezek a kiegészítő beavatkozások megelőzhetik a megújulókba történő beruházások fedezetének elapadását és a lakhatást érintő negatív fejleményeket, de jelenlegi ismereteink alapján még nem világos, más ágazatok beruházási aktivitása pontosan hogyan rendeződne át. Az aggregált gazdasági teljesítmény dinamikájára előzetes eredményeink alapján az általunk felvázolt policy mixnek nem lenne hatása – a hatások feltételezhetően szerkezeti átalakulást eredményeznének inkább.

Számításaink alapján azokban az országokban, ahol hirtelen visszaesett a megtakarítások aránya és az amortizáció aránya, tehát általában hirtelen lelassult a tőkefelhalmozás, ez nemhogy több, de kevesebb esetben járt recesszióval együtt, és a GDP, illetve a fogyasztás növekedési üteme sem tér el a többi országétól. Emellett viszont 7-10 százalékkal kevesebb anyagot építettek be. Mindennek potenciális jövedelmi, munkaerőpiaci és árupiaci hatásait a közeljövőben szeretnénk egy, a környezeti hozadékokkal integrált makromodellben számszerűsíteni.

A beruházási karbonadó és a tőkejövedelmekre alapozott teherviselés, mint két különböző megközelítés ugyanannak a tőkepiacnak két oldalát jelenti, mely között végső soron az adóztatás technikai kivitelezhetősége lesz a döntő tényező. A két megközelítés megegyezik azonban abból a szempontból, hogy igazságosabb és hatékonyabb beavatkozást ígér a klímaváltozás elleni küzdelemben.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Pénz Vállalat ekonomi karbonlábnyom klímavédelem környezetvédelem vélemény Olvasson tovább a kategóriában