Az Oxfam, a karitatív szervezetek nemzetközi szövetsége nemrég újabb adatokat közölt a ruhaipari kizsákmányolásról. A felmérés szerint egy Ausztráliában eladott ruhadarab árának csak mintegy 2 százalékát kapja meg a jellemzően Ázsiában dolgozó ruhagyári munkás.
Miért nem lehet ezen változtatni, annak ellenére sem, hogy a nemzetközi nyomás most már hosszú évek óta folyamatosan szorítja a globális márkákat az embertelen körülmények és a rendkívül alacsony bérek felszámolására?
A témát a Newcastle-i Egyetem két kutatója most új megvilágításba helyezte. Ahelyett, hogy a globális márkákat szólítanák fel a tudatosabb üzletpolitikára, arra hívják fel a figyelmet, hogy a szabályozás miatt a cégek is a 22-es csapdájában vergődnek. Amíg a nyugati világban a jogi környezetet meg nem változik, addig marad az ázsiai varrónők kiszolgáltatott helyzete.
A The Conversationben megjelent okfejtés abból indul ki, hogy a nagy ruhaipari cégek jogilag csak azoknak a beszállítóknak a tevékenységéért felelősek, amelyek közvetlenül az ellenőrzésük alá tartoznak. A globális ruhaipar azonban nagyon összetett lett, a beszállítói lánc hosszúra nyúlt, vagyis a beszállítók is beszállítókkal dolgoztatnak, akik szintén beszállítókkal szerződnek és így tovább. A lánc alsóbb vége felé lévő beszállítók pedig szinte soha nincsenek a gyártó közvetlen ellenőrzése alatt.
Az Oxfam azt sürgeti, hogy a nagy márkák határozzák meg azt a létminimumot, ami biztosítja egy ázsiai varrónő vagy gyári munkás megélhetését, és ennek kifizetését érjék el. Számításaik szerint ez legfeljebb 1 százalékos áremelést jelentene a fejlett világ ruhaüzleteiben. Ezt azonban csak úgy tudnák elérni, ha hatással lennének a teljes ellátási láncra.
Furcsa módon bizonyos nagy ruhagyártók maguk is szeretnék elérni az ellátási láncuk integrációját, mert ennek üzleti szempontból is lenne értelme. Látszólag tehát a bangladesi varrónők, a nyugati vásárlók és a globális márkák érdeke mind egybeesik, a közvetlen kontroll azonban mégsem valósul meg.
Ennek a kutatók szerint az az alapvető oka, hogy a jogi környezet nem támogatja. Ha ugyanis egy gyártó közvetlen ellenőrzése alá vonja a teljes láncot, akkor annak minden tagja, minden egyes munkavállalója iránt felelősséggel tartozik. Minden egyes dolgozóért a cég székhelye szerinti büntetési tételekkel kell felelni, ha bármi rendellenesség történik. Ez olyan mértékű kockázat, amit be lehet ugyan árazni, csak akkor messze nem 1 százalékot kellene emelni a ruhaneműk árán. Ezzel pedig meg is bukott a dolog.
Fotó: AFP/Europress
