Vannak olyan feladatok, amelyeket emberekkel elvégeztetni gyakorlatilag kínzással ér fel – nem is kell mindenképpen kőkemény fizikai munkákra gondolni, bőven vannak lélekölő szellemi feladatok is. Az ilyen tevékenységeket rendszerint igyekszünk mindenféle berendezésekre bízni, egy-egy feladat gépesítése nyomán pedig időnként sorsfordító találmányok születnek. Így történt ez az első számítógépes adattároló- és feldolgozókészülékkel, a lyukkártyával és a hozzá tartozó olvasógéppel is, amelyeket eredetileg a népszámlálási adatok feldolgozásához fejlesztett ki egy statisztikus.
A népszámlálások elemzése a számítógép előtti időkben óriási munkát jelentett a statisztikusok számára, ugyanis nagyrészt abból állt, hogy a kérdőíveket emberek összesítették és számolták át újra és újra a különböző vizsgált szempontok szerint. A nyomasztóan monoton és sok hibalehetőséget tartogató, tízévenként ismétlődő strigulázási feladatokat a népesség növekedésével egyre reménytelenebbé vált emberekre bízni. A helyzetet pedig tovább súlyosbította, hogy a cenzusok során egyre több adatot igyekeztek rögzíteni a kérdezőbiztosok, például az állampolgárok, nemét, korát és származását. David Lindsay Roberts, a Prince George’s Community College adjunktusa a The Conversationben megjelent írásában a jövőre kezdődő amerikai népszámlálás alkalmából emlékeztet:
mindezek következtében az 1880-as népszámlálás feldolgozása egészen 1888-ig tartott az Egyesült Államokban.
A hatalmas munkában – vagyis annak leegyszerűsítésében – az ekkor huszonéves Herman Hollerith is részt vett. Ennek eredménye lett az az eljárás, aminek során a kérdőíveken kézzel rögzített adatokat lyukkártyákra vitték át gépek segítségével: vagyis a lakosokat egy-egy kártyával azonosította a statisztikai hivatal, amelyeket a nem, a foglalkozás és a többi megfigyelt tulajdonság szerinti lyukasztottak ki pontosan a megfelelő helyeken.
A következő lépés a kártyák összesítését végző berendezés kifejlesztése volt, aminek egy egyszerű feladatot kellett ellátnia, megszámolni, hogy hány kártya futott át rajta az előre beállított részeken átszúrva. Így jött létre az első lyukkártya-olvasó, aminek köszönhetően drasztikusan felgyorsult az adatfeldolgozás sebessége, és nem mellesleg a statisztikusok még időben el tudtak készülni az egyik legfontosabb feladatukkal: át tudták adni a szükséges népszámlálási összesítéseket, hogy aztán feloszthassák kongresszusi helyeket az államok között.
A sikert követően Hollerith belevágott a találmány értékesítésébe, létrehozta a Tabulating Machine Company-t, ami aztán az 1911-ben megalakult IBM*Kezdetben a Computing- Tabulating- Recording- Company (C-T-R) nevet viselte a vállalat, 1924-ben nevezték át International Business Machines-re (IBM). egyik jogelődjévé vált. A lyukkártyák és olvasóik hamar elterjedtek az európai statisztikai hivatalokban is, majd üzletileg különösen sikeressé váltak a vállalatok könyvelési osztályain a múlt század harmincas éveire. Mindeközben pedig az IBM előállt egy szabványos kártyaelrendezéssel és a standard lyukkártyák összesítésére alkalmas olvasóval, ami aztán évtizedekig a legfontosabb adattárolási és -kezelési megoldás maradt.
Az üzlet olyan jól ment, hogy az IBM-et a második világháborút követően egy darabig a világ harmadik legnagyobb cégeként tartották nyilván, ugyanis az ekkoriban épült első számítógépek is a Hollerith által feltalált adattárolási technológiára, tehát a lyukkártyák használatára alapultak. Igaz, ekkor már nem az állampolgárok vagy a dolgozók adatait tartották nyilván a kártyákon, hanem a programkódokat rögzítették rajtuk. A technológia végigkísérte még a hidegháborús fegyverkezéssel és az Apollo-űrprogrammal kapcsolatos számítástechnikai fejlesztéseket is, sőt mintegy száz évvel a feltalálásuk után, az 1980-as években is még gyakori volt a lyukkártyákon történő adattárolás – sőt, ahogy a borítóképen látszik, még az ezredforduló környékén is előfordult a XIX. század végi adathordozó használata.
