(A szerző a Raiffeisen vezető elemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

2024. május elsején lesz a huszadik évfordulója annak, hogy Magyarország, másik 9 országgal együtt belépett az Európai Unióba. A kerek évfordulók jó alkalmat adnak a visszatekintésre, az önvizsgálatra: milyen terveink voltak, ezekből mit sikerült teljesíteni, mit nem és amit nem, azt miért nem? Az elmúlt két évtizedet rengeteg szempont alapján lehet elemezni, ez a cikk a gazdasági felzárkózásunknak az életszínvonal változásának a perspektívájából történő vizsgálatával kezdődik és adópolitikai felvetésekkel végződik. 

A reméltnél lassabb gazdasági felzárkózás 

Valószínűleg közös élménye a magyar társadalomnak, hogy a hazai életszínvonalban bekövetkezett felzárkózás nem váltotta be az EU csatlakozás idején megfogalmazott reményeinket. Persze azt megmondani, hogy mire számítottunk húsz évvel ezelőtt, hogy hol fogunk tartani majd 2024-ben, szinte lehetetlen rekonstruálni. 2004-ben még csak 14 évvel voltunk az első szabad választások után. A kilencvenes évekbe belesűrűsödött a KGST összeomlása, a privatizáció és a liberalizáció, a vállalati csődhullám, a munkanélküliség hirtelen megjelenése, az infláció felszökése, teljes ágazatok totális leépülése és újak megjelenése, a Bokros-csomag és még lehetne sorolni hosszasan. Ez a zavaros érvtized gazdasági stabilizációval fejeződött be, ami áthúzódott a 2000-es évek elejére.

Az EU csatlakozást megelőző években ütemesen emelkedett a lakosság életszínvonala, ez volt az a viszonyítási alapunk, ami a várakozásainkat orientálta. Amihez pedig hasonlítjuk magunkat, a mérce, az ugye nem az EU átlag (ez legfeljebb a gazdasági szakemberek egy szűkebb köre számára releváns) hanem a legközvetlenebb nyugati szomszédunk, Ausztria. Maga az életszínvonal meghatározása sem egyszerű, itt alighanem kénytelen vagyunk azzal főzni, amit a statisztikai hivatalok előállítanak, így – még ha több sebből is vérzik a mutató – az egyszerűség kedvéért először vegyük az egy főre jutó vásárlóerő-paritáson mért GDP számsorokat iránymutatónak. Nos, ezek alapján 2004-re az osztrák szint 48%-ra sikerült eljutnunk a 2000 évi 40%-ról. Ez a felzárkózási ütem jelentette az EU csatlakozás előtti friss élményeinket.

Nem valószínű, hogy a csatlakozást követően ennek az ütemnek a lassulását vártuk volna, inkább annak az ellenkezőjét, de most induljunk ki abból, hogy minimális reményeink arról szólhattak, hogy évente nagyjából 2 százalékponttal közelítjük az osztrák mutatót a csatlakozást követően. Ha ez bekövetkezett volna, akkor ma (vagyis 2024-ben) az egy főre jutó vásárlóerő-paritáson mért GDP az aktuális osztrák szint 88%-án lenne. Egyelőre nem, hogy 2024-ről, de 2023-ról sincsenek meg a vonatkozó adatok, csak 2022-ről amikorra az osztrák életszínvonal 84%-át kellett volna elérnünk.  Mondani sem kell persze, hogy ilyenkor mozgó célpontra lövünk, hiszen közben Ausztria is változik, fejlődik.

Nos, 2022-re eljutottunk oda, ahol Ausztria tartott 2004-ben,

de az aktuális osztrák életszínvonalnak ez csak 61%-át jelenti a reménybeli 84%-kal szemben. Ez érthetően magyaráz némi csalódottságot, még akkor is, ha a várakozásokban biztosan volt jó adag naivitás és erős optimizmus. Csekély vigasz, hogy ebben a mutatóban a V3 országok (Csehország, Lengyelország, Szlovákia) felzárkózási pályája sem fest sokkal szebb képet.

Forrás: Eurostat

A szomszéd fűje…

Azonban, van egy olyan ország, amelyik ugyan 2004-ben még nem csatlakozott az EU-hoz, de sikerült teljesítenie a reménybeli magyar felzárkózási ütemet (vagyis évente 2%-os közeledés Ausztriához). Romániáról van szó. 2000-ben az osztrák mutató 20%-n álltak, 2022-ben pedig pont oda jutottak, mint Magyarország, 61%-ra. Valójában pedig mostanra már meg is előzhettek, mert miközben tavaly nálunk csökkent az GDP, Romániában emelkedett. 

A helyzet azonban még ennél is szomorúbb számunkra, ha az egy főre jutó vásárlóerő-paritáson mért GDP helyett a tényleges fogyasztási szintet mérő (Actual Individual Consumption, rövidítve AIC) mutatót nézzük. Itt Magyarország az EU-ban az utolsó előtti helyen szerepelt (Bulgária előtt) 2022-ben, miközben 2004-ben még a jelenlegi EU tagországok közül nyolc olyan is volt, amelyiknél magasabb volt a mutatónk. Akkor 51%-on álltunk az osztrákokhoz képest, 2022-ben pedig 60%-on. 

Forrás: Eurostat

Dinamikusan fejlődik Románia, tényleg érdemes lenne megvizsgálni mi lehet a titka a „román csodának” és vajon meddig tarthat (de erre nem kerül itt most sor).  A fenti folyamatoknak nyilván sok magyarázótényezője van, de ha a mindennapi élettapasztalatokból indulunk ki, akkor az egyik magyarázó tényezőként alighanem sokan gondolnak a magas itthoni árakra. Akik a keleti határhoz közel laknak, azt mondják, hogy érdemes átjárni bevásárolni a szomszédba – élelmiszer mindenféleképpen, de nem kizárólag azt. Máskülönben az északi határnál is sok mindenért érdemes Szlovákiába menni, sőt Ausztria is vonzó lehet, főleg, ha az ár mellett a minőség is fontos.

A mindennapi élettapasztalatokat a statisztikai is alátámasztja: a 2022-es Eurostat adatok azt mutatják, hogy az élelmiszerek árszintje Magyarországon az EU átlag 90%-a volt, a magyar árszínvonal tehát már elég jól felzárkózott az uniós átlaghoz, miközben Romániában a vonatkozó mutató csak 72%. A különbségnek számos oka lehet, de annak egy jelentős részét pedig megmagyarázza az Áfa-különbség. A többi árucsoport esetében nincsen ekkora mértékű árszintkülönbség Romániával szemben, amúgy, mindazonáltal a teljes román árszint a hazainál 12 százalékkal alacsonyabb.

Egyébként, Románia csak egy példa, de ugye tudjuk jól, hogy nincs olyan ország a világon, ahol olyan magas adót vetne ki az állam a fogyasztásra, mint Magyarországon – így a környező országokban is mindenhol alacsonyabb Áfa-kulcsokat alkalmaznak. Ha például az EU-ban egységesítenék az Áfa-kulcsokat a jelenlegi EU átlagnak megfelelően, akkor a magyarországi fogyasztók járnának a legjobban. Tehát a magas hazai Áfa, az emiatt magas árak és az alacsony hazai fogyasztási szint között minden bizonnyal van kapcsolat. 

Adórendszer – érdemes újragondolni?

És itt érkeztünk el ahhoz a felvetéshez, hogy talán érdemes lenne újra rátekinteni a magyar adórendszerre és elgondolkodni azon, mennyire váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és amennyiben nem teljesen, akkor milyen változásokban lehet gondolkodni. A magyar adórendszer forradalmi átalakuláson ment keresztül a 2010-es években. A forgalmi típusú adók súlya megemelkedett, miközben a jövedelmi típusú és a társadalombiztosítási adóké csökkent. 

Akkoriban az átalakulás irányát illetően már-már közmegegyezés volt a közgazdászok között Magyarországon (bár a részletekre vonatkozóan ez már egyáltalán nem mondható el), miközben ez az irány volt a meghatározó nemzetközi trend is (pl. az OECD is ilyen típusú adóváltoztatásokat javasolt akkoriban). Itthon a kiindulópont az volt, hogy a magas jövedelemadók teljesítmény-visszafogásra, adóelkerülésre késztetnek, ráadásul az adók beszedése alacsony hatékonyságú. Így célszerűbb kevesebb terhet róni a jövedelmekre, és a fogyasztást adóztatni inkább, ahol az adóelkerülés lehetősége és mértéke csekélyebb, az adóbeszedés hatékonyabb.

A későbbiekben a minimálbéremelések kompenzálását szolgálta a társadalombiztosítási adó csökkentése, mondván, hogy a növekvő foglalkoztatás és az emelkedő bérekből pótlólagosan keletkező fogyasztás adóvonzata majd befoltozza a keletkező hiányt. 

Az adórendszer átalakításának a költségvetési konszolidációban játszott szerepe külön tanulmányt érdemelne, mint ahogyan az adófilozófiai, és az ennek kapcsán felmerülő morális kérdések is (pl. hogy mennyire tekinthető méltányosnak a változtatások után kialakuló közteherviselési rendszer).  Itt nem ez van a fókuszban: a következőkben adóbevételek szerkezetén keresztül vizsgálva kerül sor helyzetértékelésre, illetve annak az átgondolására, vajon elérhetőek-e kedvező irányú változások, az adórendszer átalakításán keresztül. 

Nézzük hát a jelenlegi helyzetet: azt ugye látjuk, hogy alacsony a fogyasztási szint, az Eurostat adatai alapján az aktuális személyes fogyasztási szint Magyarországon a második legalacsonyabb az EU-ban.  Persze maga az életszínvonal ennél sokkal összetettebb valami, amibe beleérthető többek között az épített környezet minősége, a természeti értékekhez való hozzáférhetőség, a közbiztonság, a közszolgáltatások minősége, mennyisége és elérhetősége, valamint számtalan egyéb tényező. Ezek közül keveset lehet jól mérni. De a közszolgáltatásokra vonatkozóan éppenséggel vannak statisztikai mutatók.

Így jól mérhető a rájuk költött állami források összege és GDP-hez viszonyított aránya. Ha megnézzük, hogy például a közoktatásra és közegészségügyre mennyit költött a magyar költségvetés GDP-arányosan az EU-csatlakozáskor és most, akkor az a kép, hogy ezekre a célokra GDP-arányosan kevesebb jut ma, mint húsz évvel ezelőtt (3.-4. táblázat).

Mindeközben a közszolgáltatások minőségromlása általános tapasztalatnak tekinthető itthon. A kettő között egészen biztosan van oksági kapcsolat. Ráadásul ez nincs mindenhol így. Miközben például a többi visegrádi ország átlagánál korábban többet költöttünk ezekre a célokra, ma kevesebbet – ráadásul miközben Magyarországon csökkent ezeknek a területeknek a finanszírozása, a többi országban, jellemzően, emelkedett. Amit a magyar életszínvonalról és annak változásáról megtapasztalunk és amit a statisztikai adatokból kiolvashatunk az egybecseng.

Mi köze van a fentieknek az adórendszerhez? Elsősorban az, hogy a fenti jelenségek összefüggésbe hozhatók az adórendszerünk jelenlegi természetével.  

Egyrészt úgy, hogy magas Áfa értelemszerűen ludas az emelkedett hazai árszínvonalban, csökkentésével tehát lehetséges volna alacsonyabb árakat produkálni (természetesen csak akkor, a szolgáltatók és kereskedők ezt nem „nyelnék be” – azonban ez megfelelő kontroll mellett többnyire elkerülhető). Alacsonyabb árak és változatlan jövedelmek mellett pedig automatikusan emelkedhet a fogyasztás, javul a fogyasztási szint. 

Másrészt úgy, hogy az alacsony társadalombiztosítási adókulcs eredményeképpen az egészségügyre fordítható címzett források is alacsonyak, ami az ágazat krónikus alulfinanszírozását eredményezi. A társadalombiztosítási adó emelésével az egészségügy többletforráshoz juthatna amivel javítani lehetne a közegészségügyi szolgáltatások minőségén. 

Harmadrészt pedig úgy, hogy a rendkívül alacsony vállalati jövedelemadó emelésével, a személyi jövedelemadó átalakításával (pl. egykulcsos helyett progresszív, sávos rendszer) és a vagyonadó rendszerének újragondolásával (a jobb külföldi példák beemelése a hazai gyakorlatba) lehetségessé válhat nem csak az alacsonyabb Áfa miatti bevételkiesést kompenzálni, de az is, hogy a közoktatás számára többletforrásokat tudjon biztosítani a költségvetés.   

A fentiekben persze egy roppant elnagyolt adórendszer-átalakítás gondolata fogalmazódott meg. Természetesen az adópolitika csak az egyik lehetséges beavatkozási terület, a gazdaságpolitika arzenálja jóval szélesebb körű, sőt, az adórendszer átalakítása hiányában is lehet belső átrendezéssel változtatni a forráselosztáson.

Mindazonáltal, a cikk amellett igyekezett érvelni, hogy az adórendszerünk 10-15 éve bevezetett átalakításainak a jelenben olyan következményei vannak, amelyeket lehetséges, és talán érdemes is egy újabb adóreformmal korrigálni.  

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Pénz adó adórendszer életszínvonal Olvasson tovább a kategóriában