Az utóbbi években többek között Budapest is a nemzetközi filmgyártás egyik kedvelt helyszíne lett, a magyar fővárosban meglehetősen sok filmet forgatnak, és bár ennek olykor kellemetlen átmeneti mellékhatásai is vannak, a gazdasági előnyei is jelentősek. Magyarországon messze a legfejlettebb régióban költi a pénzét a nemzetközi filmipar. Írországban viszont pont azt sikerült elérni, hogy egy meglehetősen elmaradott, leszakadóban lévő, egyébként sok szempontból perifériára szorult város profitáljon ugyanebből.
Március 12-én, az idei Oscar-díj átadón egy Nyugat-Írország partvidékén játszódó film készítői és szereplői kilenc kategóriában izgulhatnak majd azért, hogy a nevük szerepeljen valamelyik nyertes borítékban. A Martin McDonagh rendezte A sziget szellemei nem egy könnyű tragikomédia, január vége óta egyébként a magyar mozikban is megy. A film a Galway városában központosuló filmipar legújabb terméke, és cikkünk írásakor a várakozások szerint talán a legeredményesebbje is lesz. Ha a jóslatok bejönnek, akkor egy évtizedek óta tartó tudatos regionális fejlesztési politika gyümölcsének beérését is láthatjuk majd az Oscar átadón.
Galway az 1980-as években finoman szólva sem volt egy ígéretes hely, mert bár a város hagyományosan nagyon fontos szerepet játszik az ír kulturális életben, profitálni akkor ebből még nem tudott. A kérdés akkoriban az volt, hogy
sikerül-e egyáltalán bármit találni a megélhetést egyre kevésbé biztosító halászat helyett,
vagy a város lassú gazdasági agonizálásra van ítélve.
Az első fordulópont az volt, amikor 1993-ban az ír kormány elkötelezte magát egy ír nyelvű tévécsatorna létrehozása mellett, amelynek a székhelya Galway-ben lesz. Ennek előzménye persze az, hogy a városban korábban kalózadóként működött az ír nyelvű Teilifís na Gaelige nevű adó, amelyet 1996-ra TG4 márka alatt legalizáltak, és onnantól elkezdték támogatni is. A csatorna és a köré szerveződő tévés-filmes szakembereket foglalkoztató cégek klasztere pedig a régió egyik, ha nem legfontosabb olyan munkaadója lett, amely magas helyi hozzáadott értéket tud felmutatni.
Ahogy Dominic Power és Patrick Collins kutatók egy tanulmányukban korábban bemutatták, a város körüli filmipar fejlődése egyáltalán nem volt gyors, inkább szívós munkának köszönhető, hogy Galway-t mára sikerült feltenni a globális piac térképére. 1995-ben még csak 120-an dolgoztak a TG4 környékén, és még 2014-ben is csak 610 munkahely kötődött közvetlenül a filmiparhoz, de ezek java része idővel magas hozzáadott értékű állásokban konectrálódott, és a városban illetve a környékén összesen 70 kisebb innovatív cégben összpontosult.
A nemzetközi áttörésnek sokáig pont az volt a gátja, hogy az ír nyelvű TG4 volt gyakorlatilag az egyetlen megrendelője ezeknek az elő- és utómunkákra is szakosodó kisebb cégeknek, és hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezek annyira megerősödjenek, hogy nemzetközi megrendelésekért is versenybe tudjanak szállni. A szektor fele kizárólag tévés produkciókra specializálódott, körülbelül egyharmada dolgozott mozifilmeknél, és csak 10 százalékuk ment az animáció felé.
A koprodukciók azonban fokozatosan teret nyertek. Mivel nyelvi nehézségek nem voltak, az ír beszállítók bedolgozták maukat az amerikai filmgyártókhoz. A munkaintenzív gyártási folyamatokat kiszervezték Ázsiába, de a projektek irányítását és a magas hozzáadott értékű munkákat Galway-ben tartották. Ezek a folyamatok lassan pozitív spirálba torkolltak, mert az eredményeket látva az ír kormány elkezdett fantáziát látni a régiós filmgyártásban, és további célzott támogatási programokkal kezdte stimulálni a fejlődést. 2019 óta adókedvezményekkel is csábítják a külföldi projekteket.
Nyugat-Írország a mai napig a globális filmipar egyik perifériális gócpontja maradt, de nagyot hasít azzal a kombinációval, hogy fantasztikus a táj körülötte, és a fő sodortól kissé távolabb kívánkozó rendezőknek-producereknek olyan környezetet kínál, ahol egyébként minden adott a filmkészítéshez. Ma már azt is lehet mondani, hogy a hosszas fejlődés után hagyománya van ott a filmipar jelenlétének. A helyszín tehát egyszerre divatos és szakmailag is fejlett. Galway rajta van az UNESCO filmes városok elnevezésű listáján is, ennek jelenleg 21 tagja van (Budapest nincs köztük).
A perifériális agónia előli menekülésben a filmiparnak kulcsszerepe lett. Power és Collins tanulmányában egy rendező azt meséli, hogy amikor először járt Galway-ben a hetvenes években, csak három kisebb, olasz kézben lévő textilgyárban tudtak a helyi lakosok ipari munkát vállalni. Azóta persze ezek már rég megszűntek, ellehetetlenítette őket a globális verseny, de ma ugyanannyi ember dolgozik a filmhez kapcsolódva, mint korábban a gyárakban. Óriási különbség azonban, hogy ők már egy kreatív iparban vannak, vagyis a munkájuk hozzáadott értéke sokkal nagyobb.
Power és Collins szerint Galway jó példa arra, hogy a perifériás lét nem feltétlenül hátrány, mert ha jól kitalálják, akkor vállalkozó szellemet és kreativitást stimuláló érték is lehet belőle.
