Még csak beszélnek a következő válság esélyeiről, és eddig csupán lassulást, de nem visszaesést hozott a nyár a meghatározó gazdaságokban, a magyar fizetőeszköz mégis jelentősen gyengült az euróval szemben.

Eközben maga az euró leértékelődött a dollárhoz, frankhoz viszonyítva, vagyis egy gyengülő valutához képest állt be a történelmi forintgyengülés. A mostani leértékelődésben nem vagyunk egyedül, hiszen a térségünk más országai – mármint amelyek még megtartották kényszerűségből vagy szándékkal a nemzeti fizetőeszközt – hasonló cipőben járnak.

Persze tudható, hogy ha gyűlnek a viharfelhők a nemzetközi politikában és sokasodnak a gazdasági kockázatok, akkor a pénztulajdonosok a legkevésbé kockázatos eszközök felé fordulnak sebesen: dollárba, svájci frankba menekülnek, esetleg aranyat vesznek. Az egzóták (a forint annak számít) ilyen időkben vesztenek vonzerejükből. Pláne akkor, ha az illető országban előnytelenek a kamatfeltételek, a monetáris hatóság közömbös a valuta külső értékállósága iránt. Ez a helyzet minálunk: a jegybank érdektelenségét jelentette be a valutaárfolyam dolgában, sőt köztudomású, hogy a miniszterelnök és a jegybanki elnök eleve kívánatosnak gondolja a forintárfolyam tartós gyengeségét.

Élelmes újságírók ugyan kibányászták, hogy még ellenzéki pártvezetőként Orbán Viktor milyen keményen ítélte el a kormányzatot 2004-ben a forint (akkor átmeneti) meggyengülése miatt, arra hivatkozva, hogy „a gyengébb forint egyértelműen ellentétes az emberek érdekeivel”. Nem ez az egyetlen gazdasági ügy, amelyben megfordult a véleménye: ismeretes, hogy a 2010-es kormányalakítás előtti időkben elvetette az egykulcsos személyi adót annak antiszociális hatása miatt, ám azt hamarosan igazságosnak és a gazdasági növekedést serkentőnek deklarálta. Ellenzékben kormányváltást indokolónak gondolta országkockázati besorolásunk leminősítését, majd már hivatalban több visszaminősítést átélve, relativizálta a rating-cégek jelentőségét.  

Ami az utóbbi hetek forintgyengülését illeti, annak bekövetkezte és mértéke nem okozhat nagy meglepetést. A térség többi megmaradt kis nemzeti valutái hasonló értékvesztésen estek át, jól megmagyarázható okok és körülmények miatt.

Esetünkben inkább az igényel magyarázatot, hogy miért eleve gyenge árfolyamról következett be a nyár végén a további devalválódás. És valóban, tíz év alatt a 230 körüli euró-árfolyamtól a mostani 336-ig úgy jutottunk el (nagy kilengésekkel), hogy 2009-től egészen mostanáig masszív többletet mutat az ország folyó fizetési mérlege, dőlt be a tőke az uniós konstrukciók és a közvetlen tőkebefektetések révén.

Logikai alapon a makrofolyamatokból felértékelődésnek kellett volna bekövetkeznie, ám annak az ellenkezőjét láttuk.

A felértékelődés is okozhat komoly gondokat, hiszen ha nem kényszerít ki termelékenység-növekedést, ha a tőkebeáramlás nem jár hatékonyságjavulással, akkor veszélybe kerülhet a gazdaság külső versenyképessége. De vajon tényleg értelmes eszköz a másik véglet, a folyamatos és jelentős leértékelés?

Mélyen beivódott nézet szerint a gyenge (gyengülő) nemzeti valuta javít a gazdaság nemzetközi versenyképességén, a leértékelés a kivitel növelésére és a behozatal mérséklésére szorítja a gazdaság szereplőit. A régebbi tankönyvek levezetésében az árfolyamgyengülés nyomán – minden más feltétel változatlansága esetén – a hazai árukínálatot előállító cégeknek nyereségesebb lesz a termék exportálása, mintsem otthoni eladása. A húskonzerv vagy textiláru termelője az exportpiacok felé fordul, hiszen a kivitellel megszerzett külföldi devizáért a leértékelés (leértékelődés) után több hazai pénzt kap, nagyobb lesz a profitja. Hasonlóan a külkereskedelmi mérleg javulását segíti a behozatal drágulása: a leértékelést követően az importot helyettesítő hazai termékek piaci helyzete javul, a behozatal mérséklődik.

Azonban a mai modern gazdaság nem ilyen, a mienk sem.

A magyar termékek és szolgáltatások jellemzően nemzetközi értékláncba ékelődnek bele. Árukivitelünk jelentős része származik külföldi hátterű cégektől, melyek termelési és értékesítési döntéseit sok tényező mozgatja, és elsősorban nem az aktuális EUR/HUF-árfolyam. Exportunknak nagy az importtartalma, az itt hozzáadott érték aránya sajnos nem túl nagy: a kivitelünk gerincét adó feldolgozóipari termékeknél a „hazai tartalom” zömét a magyarországi beszállítások, az itt foglalkoztatottak bérei, az igénybe vett közmű-szolgáltatások teszik ki. Ám a felsoroltak között is vannak euróban denominált szerződések, tipikusan az első és második körös beszállítóknál, az ingatlanbérlésnél. A céges bankhitelek állománya is részben devizában található. Ami a bértételeken túl még forintban van, talán az adó, ha az illető cég egyáltalán fizet itt adót. A kivitelünk zömét adó nagy cégek mind ezek miatt nem igénylik a forint gyengülését, de nem bánják, mert a leértékelés csökkenti a valutában számolt költségeiket, a profitjukat valamelyest növeli:

a többletnyereséget köszönettel zsebre teszik, de üzletpolitikai kalkulációikban a magyar árfolyamváltozás harmadlagos.

A forintvaluta gyengülése inkább érintheti a hazai hátterű cégek külpiaci működését, noha ritka az, ahol ne lenne egyidejűleg nagy importtartalom is. Az árfolyam volatilitása azonban minden üzleti szereplőnek csak gondot okoz. A nagyobb cégek természetes hedging révén vagy határidős ügyletek megkötésével kis többletköltség mellett megszabadulhatnak az árfolyamkockázattól. A kisebb cégeken azonban nagy teher az árfolyam-ingadozás, ami versenyhátrány az osztrák, szlovák, szlovén versenytársakkal szemben.

Az országkockázati besorolásunkban is van szerepe annak, hogy a szerény méretű magyar gazdaság nemzeti valutát működtet, szabadon lebegő árfolyamrendszerben, az azzal járó volatilitás mellett. A mostani BBB-besorolással ugyan már végre kikerültünk a spekulatív („bóvli”) kategóriából, de ezzel is jó messze vagyunk még a lengyel, szlovák és pláne a cseh ratingtől. Nemzetközi likviditásbőség mellett a hitelminősítői véleményt tényleg lehet másodlagos fontosságúnak tekinteni, de a veszélyek növekedése idején ez a szerény közepes besorolás hirtelen kihathat a külföldi vagy akár a hazai megtakarítók nemzetközi portfólióira, és ezen keresztül a forintárfolyamra.

Míg az árfolyamgyengülés növekedést és kivitelt ösztönző hatása gazdaságunk szerkezete és nemzetközi beágyazottsága folytán csekély, más a helyzet a jövedelmi és vagyoni viszonyaink társadalmi megítélését illetően. Okkal, hiszena devalváció arányában értékét veszti a magyar forintban folyósított bér, minden forintban denominált aktíva leértékelődik. Aki magasabb bérű munkaerőpiacra való áttelepülésen, határon túli ingázáson gondolkodik, a forint gyengülő tendenciáit észlelve megerősítő érvhez jut. Bérszintünk, ingatlanvagyonunk értéke minden mostani emelkedés ellenére eleve jócskán elmarad a nemzetközi összehasonításban, és a rés még tátongóbb a forint gyengélkedése nyomán. Be lehet állítani ezt versenyképesség-javulásnak, de az emberek inkább azt látják, hogy mi bizony a külföldieknek olcsók vagyunk.

Eddig nem esett szó az inflációs hatásról. Ez a leginkább kalibrálható makrogazdasági összefüggés: a gyengébb árfolyam az importtermékek és szolgáltatások árának drágulása révén felfele nyomja a hazai árszintet. Az MNB érvelése szerint a nyugat-európai, sőt globális konjunktúra folyamatban levő gyengülése miatt a mostani forint-devalváció ellenére sem kell attól tartanunk, hogy a fogyasztói árindex kilépjen a jegybank által meghatározott cél-tartományból.

Ezt az álláspontját az MNB nyilván alapos elemzésre és gondos prognózisra alapozza. Azt elfogadva is érdemes két megjegyzést tennünk.

1. A régóta érvényes magyar inflációs cél (évi 3 százalék, újabban plusz egy és mínusz egy százalékos toleranciasávval) bizony elég magas, különösen olyan európai környezetben, amelyre a nulla és két százalék közötti inflációs célok jellemzők. Három éven keresztül évi 3 és 4 százalék közötti fogyasztói árindex: ez bizony már nagyon is szembeötlő. Nehéz elhinni azt az önnyugtató jegybanki megállapítást, mely szerint „az inflációs várakozások alacsony szinten horgonyozottak” – ami magyarán azt jelenti, hogy az emberek nem érzékelnek és nem várnak figyelemre méltó, beszédtémát adó drágulást. Magam sűrűn érzékelek aggodalmat az árak, főként a szolgáltatási díjak növekedése miatt; ilyen jelentős bérnövekedési lendület mellett ez nem is csoda.
2. Lehet ugyan, hogy inflációs célkövetési rendszerünkbe a forint-gyengülés az árszinthatással beszámolva is belefér, ám hazánk mégiscsak az EU három leginflációsabb nemzete között van. Pénzromlásunk üteme felülmúlja a maastrichti árstabilitási ismérv célértékét (noha ennek nincs relevanciája az eurózónához való csatlakozás iránti kormányzati viszonyulás miatt).

Az MNB legfrissebb inflációs jelentésének alaphangja nyugtató és önnyugtató. A mostani forintgyengülés ez idáig talán tényleg nem akkora, hogy a meghirdetett inflációs pályát keresztezné.

Ugyanakkor érdemes tudatosítani, hogy szó sincs megfontolt hatósági leértékelésről. A forint a piaci szereplők pénzügyi tranzakciói következtében leértékelődött. Ezt a kimenetet bizonyos fokig képes befolyásolni a jegybank, a pénzügyi kormányzat, de a lebegő valutarendszer lényegéből fakad, hogy a lebegés irányát és mértékét a monetáris hatóságok nem képesek kedvük és szándékuk szerint alakítani. Talán azért is szól úgy a jegybanki kommunikáció, hogy az MNB-nek nincs árfolyamcélja, és a folyamat kilengése (eltérően a pénzügyminisztertől) nem érdekli a jegybankot, mivel korrekciós eszközei végesek.

Mert mit is tehetne, ha érdekelné? Az MNB hozzányúlhatna az alapkamathoz, de annak mélyen tartása szinte dogmává vált, ezért az elemzők nem is nagyon számolnak ilyesmivel. Különösen akkor, ha a magországok jegybankjai inkább a lazításra hajlanak. Persze ők tripla A kockázati besorolás birtokában könnyen megtehetik.

Mi pedig itt a periférián csak remélhetjük, hogy a nagy jegybankok pénzbőséget fenntartó politikája támaszt ad a laza magyarországi monetáris viszonyok folytatásához. Talán érkeznek jó hírek beruházások ügyében, akár még fel is minősíthetik a szuverén kockázatunkat a közeljövőben. Ám fordulhat más irányba is a külvilág, tőlünk teljesen függetlenül, de miránk azonnal kiható módon. És akkor a már eleve gyenge árfolyam nem tud civizáltan tovább gyengülgetni. A mélyen tartott alapkamatot már nem nagyon lehet levinni anticiklikus eszközként. Ahogy az adomában szereplő útbaigazító mondta bölcsen az eltévedt utasnak: ha a céljához el szeretne jutni, jobb lenne, ha nem itt állna. Nekünk is jobb lenne, ha a nyárvégi pénzügyi turbulenciák miatt gyengülés úgy 280 forintos euróárfolyamnál, és legalább a lengyel szintnek megfelelő országkockázati besorolás mellett következett volna be.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Pénz árfolyam forint Magyar Nemzeti Bank mnb Olvasson tovább a kategóriában