A szerző a Korrupciókutató Központ Budapest (CRCB) igazgatója. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.

Nem jó egy hanyatló birodalom utolsó csatlósának lenni. Nemcsak azért, mert minél később ugrik ki egy ország egy ilyen, egyébként egyre inkább meggyengülő, várhatóan összeomló szövetségből, annál nehezebb, költségesebb lesz ez a kiugrás, hanem azért sem, mert, minél később történik meg ez, annál inkább ráég hosszútávon is az utolsó csatlós, mint epitheton ornans (díszítő jelző – a szerk.) az országra. Rávetül ez majd az ország vállalkozóira és lakosaira is. Nekik is magasabb és hosszú távon fizetendő költségekkel kell szembe nézniük.

Orbán Viktor már az ukrajnai orosz invázió első napjaiban úgy döntött, hogy Magyarország nem segíti fegyverszállításokkal Ukrajnát az orosz haderővel szembeni harcban. Jelenleg a NATO-nak 30 tagja van. Ha ehhez hozzászámítjuk Finnországot és Svédországot, akik nemrég adták be csatlakozási kérelmüket a NATO-hoz, akkor azt láthatjuk, hogy e 32 országból 31 ország szállít fegyvert Ukrajnának: támogatja az ukránok harcát az orosz invázió ellen. Még Albánia, Észak-Macedónia, Montenegró, Bulgária is, a balti államokat, Csehországot, Szlovákiát, Romániát és természetesen Lengyelországot nem is említve. Magyarország – egyedüli NATO tagként – kimarad ebből a sorból.^*A listában feltűnő tétel és inkább az Ukrajna megsegítésére vonatkozó erőfeszítéseken való rosszízű gúnyként értelmezhető az, hogy Magyarország, egyebek mellett, 500 liter miseborral „segíti” az orosz agressziót elszenvedő ukrán lakosságot.

Nemrégiben közel 400 diplomáciai fedésben dolgozó orosz kémet utasítottak ki az EU 27 tagországából. Magyarországról egyet sem. E két döntés nyilvánvaló jele annak, hogy a jelenlegi magyar kormány Oroszország hű szövetségeseként viselkedik.

Magyarország sorsát Oroszországhoz köti.

Az első valószínűsége 0,03, a másodiké 0,04^*1/32 és 1/27. Ha feltennénk, hogy e két esemény független egymástól (persze tudjuk, hogy nem az), akkor ezek együttes valószínűsége 0,001 lenne. Már ez a gondolatkísérlet is jól mutatja, hogy itt nem véletlenről, hanem jól kigondolt koncepcióról van szó: a magyar kormány pozíciója nemhogy a két hadviselő fél között „középen állna”, hanem egészen extrém módon a jelenlegi orosz vezetésnek kedvez.

A magyar kormány (pontosabban Orbán Viktor) e két döntése közül az elsőt fogom ebben a cikkben röviden vizsgálni egy három szempontból:

• Milyen implicit feltételezésekkel él az Orbán Viktor vezette magyar kormány?
• Milyen racionális megfontolások vezethetik?
• Milyen következményekkel jár, hogy „utolsó csatlósként” Magyarország magára maradt a NATO-n belül?

Az elemzés során nem veszem figyelembe a nyilvánvaló morális hasznokat. Ezek akkor is léteznek, ha eleve tudott, hogy „vesztes ügy” mellé állna egy adott szereplő, egy adott ország. Az ország polgárai a morális hasznokból akkor is részesülnek. Ha végül nyertes lesz az „ügy”, ez a morális haszon megsokszorozódik.^*Ez a morális haszon, együttérzés és kiállás Ukrajna, az ukránok mellett több országban (USA, Nagy-Britannia, Észtország megmutatkozott különféle művészi produkciókban, kampányokban, polgári kezdeményezésekben)

Amikor az Ukrajnának való fegyverszállításokról dönt egy kormány, akkor legalább három tényezőt kell mérlegelnie.

-Először azt, hogy várhatóan melyik fél lesz a győztese a háborúnak: az orosz agresszió hogyan fog végződni

-Aztán azt, hogy milyen nettó hasznok származnak számára abból, hogy az egyik, vagy a másik irányba dönt^* Nettó hasznon a kapott hasznok és veszteségek különbségét értem.

-Harmadszor pedig arról is kell valamilyen elképzelésének lenni, hogy a beigért hasznok milyen valószínűséggel kerülnek kifizetésre. Tehát azzal is számolnia kell, hogy mennyire bízhat meg azokban, akiktől e várható hasznokat reméli. A bizalom szintje, mint mindenhol a gazdasági életben (tulajdonjog kikényszerítése, szerződéses fegyelem, stb.) számít és alapvetően meghatározza a gazdaság szereplők várható hasznait és költségeit.

Amikor nettó hasznokról beszélek, akkor alapvetően két szereplőtől várható hasznokról van szó: egyik oldalon az oroszok által kilátásba helyezett hasznokról, illetve az ukránok, illetve az őket támogató NATO tagállamok által kilátásba helyezett hasznokról. A hasznok második csoportja könnyebben megragadható: „az ukránok fegyverekkel való segítése a fegyvert szállító ország saját biztonságát is szolgálja” mögött az a feltételezés áll, hogy az adott fegyvert az ukránok megfelelően használják, gyengítik ezekkel az orosz hadipotenciált, és nem kerülnek ezek korrupt tranzakciókon keresztül az oroszokhoz, vagy egy harmadik félhez. Aztán azt, hogy ukrán győzelem esetén a donor országok messzemenően részt vehetnek Ukrajna újjáépítésében és az ukrán nyersanyag tartalékok kiaknázásában.

Ez hatalmas üzleti lehetőségeket jelent az adott ország vállalkozóinak, aztán gazdasági növekedést, új munkahelyeket az újjáépítésben résztvevő országnak.

A hasznok harmadik csoportja a NATO-hoz, és ezen belül a NATO-ban kulcsszerepet játszó USA-hoz köthető: elég a gyors haderőfejlesztésre, az adott ország hadseregének modernizációjára gondolni. A hasznok első – az orosz félhez kötődő – csoportja már nehezebben meghatározható. A nyersanyag-import biztonságán kívül lehet olyan érveket hozni, hogy „ha meghúzzuk magunkat, ha csendben maradunk, akkor békén fognak hagyni minket”, „ha meglapulunk, akkor nem nő tovább az orosz befolyás az országban”. De ezekhez kell egy messzemenő bizalom is az orosz fél iránt: az orosz fél szavatartó, amelyben meg lehet bízni. De lehetnek más tényezők is – ezzel az elemzéssel éppen ezek létére szeretném felhívni a figyelmet.

A kormányzatok tehát háromféle dolgot mérlegelnek. Először is azt, hogy ki fog győzni a háborúban. Itt az orosz győzelem jelentheti a jelenleg elfoglalt ukrán területek megtartását, Ukrajna teljes elfoglalását, az ukrán infrastruktúra lerombolását, a lakosság kiirtását, deportálását, illetve „pacifikálását”, ukrán nemzeti öntudattól való megfosztását; az ukrán győzelem pedig azt, hogy teljes egészében sikerül helyreállítani az ország szuverenitását). Aztán azt, hogy mekkora hasznok társulnak a fegyverszállításhoz, illetve a fegyverszállítás megtagadásához és harmadikként mennyire bízik az adott kormány az oroszokban, az ukránokban és a NATO-ban.

Az egyes kimenetek (Oroszország győz vs. Ukrajna győz; és fegyverszállítás vs. a fegyverszállítás megtagadása) melletti várható hasznokat számításba véve könnyen felírható a fegyverszállításhoz, illetve ennek megtagadásához kapcsolódó várható hasznok közötti összefüggés. Ha egy kormány úgy dönt, hogy fegyverrel támogatja Ukrajnát és aztán részben ennek köszönhetően, Ukrajna győz, akkor a helyzet triviális. Ekkor a fegyverszállítás szolgálja leginkább az ország érdekeit. Ha számításba veszi azt is, hogy Ukrajna veszíthet és ténylegesen ez is következik be, a fegyverszállítás akkor is kifizetődő lehet, ha úgy gondolkodik, hogy megéri megnehezíteni az orosz győzelmet, elérni, hogy Oroszországnak a legrosszabb esetben nagy véráldozatok árán elért „pirruszi győzelemmel” kelljen megelégednie. Ezzel legalább elveszik egy időre az oroszok kedvét más országok megtámadásáról, az orosz birodalmi álmok megvalósításáról. Ha a fegyverszállítás megtagadása mellett dönt és ténylegesen Oroszország győz, akkor ez is nyilvánvaló eredményre vezet. Ekkor szóban forgó kormány arra számít, hogy nagyobb haszonra tesz szert, ha nem szállít fegyvert, mintha szállítana. Ennek megfelelően Oroszország győzelme esetén, ha nem célja a putyini rezsim gyengítése, helyes Orbán okoskodása: jobban jár, több hasznot söpörhet be, ha nem szállít fegyvert, mintha szállítana. De ez fordítva is igaz: mivel nem tudjuk, hogy Oroszország győzni fog-e, azzal, hogy Orbán úgy döntött, hogy egyedüli NATO tagként Magyarország nem szállít fegyvert Ukrajnának, az azt is jelenti, hogy a magyar kormány Oroszország győzelmére számít, bármit jelentsen is ez a győzelem.

A dolog ott kezd érdekessé válni, ha egy ország megtagadja a fegyverszállítást és Ukrajna győz. Mi van akkor, ha Orbán számítása nem jön be, és a NATO-nak és Ukrajnának sikerül meghiúsítania az orosz terveket és végső soron Ukrajna győzelmével ér véget ez a háború?

Ez azt az egészen különös helyzetet jelenti, hogy Orbán Ukrajna (és az Ukrajna mögött álló NATO országok) győzelme esetén a fegyverszállítások megtagadásával jelentősebb hasznot (jutalmat) remél az amúgy vesztes orosz féltől, mint amekkorát fegyverszállítás mellett ukrán győzelem esetén Ukrajnától és az Ukrajnát támogató NATO országoktól és a vesztes Oroszországtól kapna. Ez azt is jelenti, hogy az orosz félben való bizalom szorozva az oroszok által beigért jutalommal meghaladja az ukránokban és a NATO-ban való bizalom szintjét szorozva az általuk beigért jutalommal.

Az orosz fél által felkínált – ukrán győzelem esetén is „lehívható” – haszon szerepe a fontos itt. Milyen rejtélyes erő (nevezzük ezt most X-nek) növelheti e tényezőt olyan szintre, hogy magasabb lehet az ukrán győzelem esetén Ukrajnától és a NATO országoktól várható hasznoknál? Erről semmit sem tudunk, csupán ennek az X hatásnak a létezésében lehetünk biztosak. Ha az Orbán-kormány racionális (az egész modell ezt feltételezi), akkor ez, a még ukrán győzelem esetén is mindent felülmúló, az orosz féltől származó várható haszon döntően befolyásolja a magyar kormány magatartását. Arra ösztönzi a kormányt, hogy ne szállítson fegyvert Ukrajnának. E „sötét erő” okán akkor is kifizetődő a magyar kormány számára a fegyverszállítások bojkottja, ha Oroszország veszít a háborúban. E tényező nem függhet össze a kárpátaljai magyar kisebbség védelmével, mert nem lehet azt elképzelni, hogy ukrán győzelem esetén valamilyen orosz hatásra kerülnének előnyösebb helyzetbe az ott élő magyarok. Ez valami olyan tényező lehet, amelynek nincsen semmi kapcsolata a háború kimenetelével^* Az elemzésben végig haszonról volt szó, de homályban hagytam, hogy ki a kedvezményezett. Azt gondolom, Magyarország esetében akkor tesszük helyesen, ha magára a kormányfőre gondolunk. Legalább olyan komolyan kell venni Carl Schmittnek a kivételes helyzettel kapcsolatos érvelését, mint iránymutatást itt, mint amennyire a magyar kormányfő teszi ezt és cselekszik ennek megfelelően az utóbbi években, különösen a Covid-19 vészhelyzet kihirdetése óta. Egy ilyen helyzetben a szuverén politikai vezető autonóm érdekei szerint cselekszik. Ebben a koncepcióban a nemzet és a kormányfő egysége alapvető jelentőségű. Lásd még Riefenstahl, R. 1935. Triumph des Willens. 103. perc.

A másik kérdés, amit érdemes a magyar álláspont NATO-n belüli marginalizálódása kapcsán kiemelni, hogy vajon mennyire erős különállás ez? Ennek jelentőségét egy ábra segítségével igyekszem illusztrálni. A NATO-ban (most Finnországot és Svédországot is ide számítva) Magyarországon kívül minden ország szállít fegyvert Ukrajnának. A magyar álláspont tehát egy 1/32-es valószínűségű eseménynek felel meg. Ha érzékeltetni szeretnénk, hogy mennyire feltűnő, kirívó ez, akkor egy megoldás lehet erre, ha Shannon nyomán úgy számolunk, hogy mennyi információt hordoz az, ha először csak egy NATO tag szállít fegyvert Ukrajnának és a többiek nem, majd egyesével csökkenni kezd a nem fegyvert szállító országok száma. Utoljára már 31 tag (és tagjelölt) szállít, csak a magyarok nem.

Kiszámítható tehát, hogy mennyi információt jelent, amikor éppen n ország nem szállít fegyvert a 32 közül. Ha minden értéket ahhoz a helyzethez viszonyítva ábrázolunk, amikor csak egy ország szállított fegyvert Ukrajnának, a többi nem, akkor jól érzékeltethető a magyar különállás jelentősége. Az ábra azt mutatja, hogy a fegyvert nem szállító országok számának csökkenésével a nem szállítás információ-értéke egyre nagyobb mértékben nő. Tehát nem lineáris növekedésről van szó, hanem arról, hogy messze az utoljára maradó ország vonja magára a legnagyobb figyelmet. Minél kevesebb ország nem szállít fegyvert Ukrajnának, annál feltűnőbb, mégpedig növekvő mértékben, a nem szállítók különvéleménye. Magyarországra például mintegy 25 százalékkal nagyobb figyelem összpontosul miután utolsóként egyedül maradt, ahhoz képest amikor már csak két NATO ország nem szállított fegyvert Ukrajnának. A magyar álláspont tehát meglehetősen kirívó lett az utóbbi hónapok során, amikor már a világ mintegy 50 országa csatlakozott az Ukrajnának fegyvert szállító országok csoportjához. Ilyen esetekben általában nagyon erős csoportnyomás érvényesül, ami a csoport viselkedésének megfelelő magatartás kikényszerítésére irányul. A „renitens tagban” ezzel együtt egyre inkább felvetődik a csoportnormának való megfelelés annak nyomán, hogy felismeri: helyzete nem sokáig tartható, érdemes váltani, követni a többieket^* Egy ilyen mechanizmust ír le az ún. bandwagon effect [utánfutó hatás]. Az emberek azért kezdenek követni egy magatartásformát, mert azt látják, hogy mások is eszerint viselkednek (https://en.wikipedia.org/wiki/Bandwagon_effect). Természetesen morális szempontok felülírhatnak minden ilyen kalkulációt. Ekkor a szereplő a végsőkig kitarthat eredeti döntése mellett: nem éri meg neki változtatni eredeti álláspontján, „beadni a derekát”, mert ekkor miközben minden morális haszna elveszne, alig nyerne valamit. Egy ilyen szituációt ábrázol Sára Sándor a „80 huszár” c. filmjében 

Egy hanyatló birodalom szövetségesének lenni, ami itt a birodalom által megtámadott ország fegyverrel való támogatásának elutasításában ölt testet, annál nagyobb veszteségekkel jár, mint ahogy a cikk első bekezdésében említettem, minél későbbre halasztják ennek a politikának a felülvizsgálatát. Az „utolsó csatlóst” ekkor eléri az utolsó csatlós átka. Mivel utoljára maradt, rendkívül kellemetlen helyzetbe kerül: miközben viselnie kell az utolsó csatlós lét növekvő terheit, játéktere is szűkül, hiszen utolsó csatlósként egyre fontosabbá válik a hanyatló birodalom számára is. Minél később gondolja meg magát és szeretne átállni, annál nehezebb, költségesebb lesz ezt meglépnie. De az átállás nullánál nagyobb nettó nyeresége még ekkor is vonzó alternatívát kínál. Közgazdasági szempontból is nyilvánvaló: jobb későn, mint soha.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet ekonomi háború Oroszország Ukrajna vélemény Olvasson tovább a kategóriában