A kormány 2019 nyarán, egy salátatörvényben módosította az idáig jól működő iskolaérettségi vizsgálattal kapcsolatos eljárást. Az eddigi gyakorlatban a gyermeket igen jól ismerő óvoda és a szülők partneri együttműködésben, szükség esetén a pedagógiai szakszolgálat bevonásával döntöttek az iskolakezdés időpontjáról, 6 vagy 7 évesen.

A továbbiakban^*2020. január 31-től a szülőnek, amennyiben még egy évre az óvodában tartaná a gyermekét, az Oktatási Hivatalhoz (OH) kell kérelmet benyújtania, olyan dokumentumokkal, amelyeket ő maga hasznosnak tart. Az OH a papírok alapján engedélyez még egy évet. Vagy nem. De elrendelhet szakszolgálati felülvizsgálatot is a döntés előtt.

Azt a minimális információt, amelyet a fenti leírás tartalmaz, a csupán november 21-én megjelenő végrehajtási rendeletbő lehetett kiolvasni, ám – figyelembe véve a nagyon szoros határidőket – számos megválaszolatlan kérdés lógott, és lóg még ma is a levegőben. Már a konkrétumokat nélkülöző hírek hallatán is több fórumon tízezrek tiltakoztak – szülők, pszichológusok, óvodapedagógusok -, Kozma Ákos ombudsman kifejezetten kérte az új szabályozás elhalasztását, a jogbiztonságra és a gyermekek jogaival összefüggő jogsérelemre hivatkozva. Az EMMI nem engedett. De mi mindenről is szól ez a történet valójában?

Az a cél, hogy kiszűrjük a visszaéléséket, a gyermek szempontjából kifejezetten hátrányos és indokolatlan felmentéseket, amely mögött gyakran más – a gyermek valós fejlettségi szintjétől független – okok is állhatnak

– ennyi a minisztérium indoklása. Ez azonban nem magyarázza meg, mi szükség van arra, hogy az eddig életszerű, a gyermek valódi érdekeit szem előtt tartó eljárást központosított adminisztrációba fojtsák.

A kormányzati retorika a 6 évesen kezdődő iskolát 1777-es hagyományokra hivatkozva kezeli axiómaként (ráadásul hibásan, hiszen a 6. életévtől való tankötelezettség először 1868-ban, báró Eötvös József népoktatási törvényében szerepel). Ez egyszerre tárja fel a kormányzóképességet, és magyarázza a kormányzati teljesítményt. 1777 óta sokkal okosabb lett a civilizációnk, és nem csak a felvilágosodás korában oly népszerű borbély-sebészeket vezette ki az egészségügyi ellátórendszerből, hanem a biodiverzitás és az egyedfejlődés közötti kapcsolatot, és ennek jelentőségét is felismerte.

Ahogyan természetesnek tartjuk, hogy a kisgyermekek természete különbözik egymástól, éppen annyira normális a fejlődési ütemük eltérősége is.

Civilizált helyeken az oktatási rendszer ehhez igyekszik alkalmazkodni; a rugalmas beiskolázás intézményével nem a gyermekekre kényszeríti az iskola elavult elvárásait, hanem ő maga igyekszik gyermek-kompatibilissé válni. (Hogy egy már letűnt világ szemléletét tükröző szabályozás milyen nagyon komoly károsodásokat okozhat, a következő cikkünkben lesz szó.) A legszomorúbb az egészben, hogy az intézkedés valódi okának semmi köze gyermekeket érintő szempontokhoz. A különböző trendekből ugyanis elég egyértelműen kiderül, hogy a gyerekeket korábbi elhibázott oktatáspolitikai lépések miatt kell most hatévesen iskolába kényszeríteni.

A kormányzat 2015-től kötelezővé tette a 3 évet betöltött gyermekek számára az óvodai nevelésben való részvételt, a családi pótlék folyósítását is ehhez kötötte. Ennek az intézkedésnek is az előkészítetlenségét jelzi, hogy azonnal súlyos férőhelyproblémák jelentkeztek, amire a kormányzati válasz az volt, hogy országosan igenis van elég hely, csak ezeknek nem egyenletes a területi eloszlása. Ez persze sokat nem segített például a budapesti agglomerációban élőkön.

Az óvodai ellátás kiterjesztését csak úgy tudták megvalósítani (jelentős beruházásokkal járó férőhelybővítés nélkül), hogy a kormány kötelezővé tette a korábbi (6 éves) iskolakezdést, hogy a „túlkoros” gyerekek elmenjenek az iskolába. A korábbi rugalmas beiskolázási gyakorlatot ugyanis a szülők többsége kihasználta, nem véletlenül. A számok alapján azonban elég jól látszik, hogy a 2015-ös szigorítás nem szabadított fel jelentős férőhelyeket az óvodában.

Hogy nagyságrendileg nem tévedünk, a 2019-es Education at a Glance is megerősíti: az ebben szereplő adatok szerint 2017-ben a hatévesek 31 százaléka kezdte meg az iskolát.

Mindeközben egyre súlyosabbá vált az óvodapedagógus- és pedagógushiány, amit az oktatásirányítás a mai napig nem ismer el, de a szülői tapasztalatok igazolják. A pedagógus-korfa elöregedése 15-20 éve sem volt már titok, a mindenkori kormányzat feladata lett volna a közelgő hiányállapot megelőzése. A 2010 óta hivatalban lévő kormány pedagóguspolitikája azonban nem volt sikertörténet: a pedagógus életpályamodell népszerűtlen, a fizetések nem lettek versenyképesek. A pedagógusok munkaterhelése sosem látott mértékben nőtt: míg 2008-ban 42 óra volt az átlagos munkaidőterhelés, addig a 2019-es mérés szerint 56 óra. Összességében a tanári pálya nem jelent vonzó perspektívát a fiataloknak.

Bár a kormányzat mindig elmondja, hogy a pedagógusképzésbe belépők száma milyen magas, valójában nem ez számít. A pedagógus munkakör betöltéséhez szükséges végzettséget sikeresen évente átlagosan 8000-en szerzik meg,^*A jelentkezők 60 százaléka. ebből viszont csak nagyjából 5600-an lépnek pályára, míg a második évben aktuális minősítő vizsgát (Pedagógus 1. fokozat) legutóbb már csak 2100-en^*A jelentkezők 16 százaléka, a képzést befejezők 26 százaléka. tették le. A pályakezdő tanárok aránya évek óta 1 százalék körül mozog, az állami szektorban pedig különösen alacsony.

A helyzeten tovább ront, hogy egy kormányrendelet miatt a 65 éves kori kötelező nyugdíjazás^*A 1700/2012-es Kormányhatározat amellett, hogy a közszférában öregségi korhatárt elért dolgozók azonnali nyugdíjaztatásáról rendelkezik, megtiltja ezen felszabadult álláshelyek betöltését. következtében felszabaduló álláshelyek betöltésére sincs mód, azaz létszámstop van. 2017-ben elkezdték fellazítani a tanárok alkalmazhatóságának végzettséghez kötött feltételeit.^* A Köznevelési törvény 2017-es törvénymódosítása: (99§ (16-17-18)). A jogalkotói általános indoklás: A bizonyos földrajzi és szakmai területeken mutatkozó pedagógushiány enyhítése érdekében a tapasztalatok alapján a pedagógus-munkakör képesítési előírásain könnyíteni lehetséges.

Az is mindennapi tapasztalatunk lehet, hogy a szakos ellátottsággal is komoly bajok vannak, tehát egyre többször tartanak órákat olyan tanárok, akiknek nem arra szól a végzettségük. Már ha egyáltalán van. Ez az általános iskoláink több, mint egyharmadát érinti.

Különösen sok természettudományokat oktató és matematika tanár, valamint rengeteg gyógypedagógus hiányzik a rendszerből.

A fentiek fényében különösen érdekes, hogy a KSH adatai szerint a pedagógusok létszáma évek óta nem változik. A tapasztalatainknak gyökeresen ellentmondó statisztika magyarázata a módszertan lehet.

A pedagógus státuszok számítása ugyanis az ellátandó óraszámokon alapul (nincsenek „álláshelyek”), amit a KRÉTA nevű elektronikus naplóban adminisztrálnak le, márpedig itt akadnak olyan „kreatív könyvelési” eljárások, amelyek torzítanak az adatokon. A tanítással lekötött órákat például nem is lehet ellátatlanként rögzíteni. Az „ellátott tanórák” alatt azonban ne értsünk automatikusan minőségi oktatási szolgáltatást; csupán garantálják a „tanulókat őrizetlenül nem hagyunk!” elvű működés maradéktalan teljesülését. Nem csupán az kideríthetetlen, hogy az osztály szakos ellátást kapott-e, az is kérdéses, ki volt bent valójában az órán. Az e-naplóba ugyanis bárki beírható, aki a tantárgyfelosztásban szerepel, így tarthat órát más nevén akár az iskolatitkár is (ilyenre is volt példa). A pedagógus-szükség emellett úgy is leplezhető, ha az iskola a Nemzeti Alaptantervben szereplő mozgásterét arra használja, hogy a csoportbontást megszüntesse (miért ne lehetne angolórát tartani 22 fővel?).

A helyettesítések mértéke sem követhető, mivel az állam fenntartóként nem tartja be a Munka törvénykönyve által előírtakat,^*A pedagógusok nem tanórai, ám kötött munkaidejének (26 és 32 óra között) nyilvántartása nem megoldott, holott a munkáltató számára a Munka törvénykönyve (134.§ (1-2)) írja elő a munkavállaló teljesített munkaidejének és annak tartalmának nyilvántartását. Erre nem született az átláthatóságot elősegítő program, ha valahol esetleg papír alapon a pedagógusok vezetik is, arra ügyelniük kell, hogy az előírt számoknál nagyobb nem szerepelhet. ráadásul itt az oktatásirányítás a hallgatólagos trükközések felé tereli az iskolákat. A Tankerületi Központok sem tartják be saját kormány rendeletét: nyoma sincs a kötelezően előírt pedagógusok állandó helyettesítési rendszerének.^*2016-ban aktualizált 229/2012. Kormányrendelet 30.§-ban kifejezetten a Tankerületi Központok (TK) feladataként írja elő létrehozni a pedagógusok állandó helyettesítési rendszerét. Érdemes utánajárni, vajon hány TK-ban hozták létre és működtetik. Tapasztalatok alapján van, ahol nem is értik, miről érdeklődünk.

Összességében tehát az látszik, hogy bár a KSH adatai nem ezt mutatják, de pedagógushiány van mind az óvodákban, mind az iskolákban. Ezt az Oktatási Hivatalnál látják át leginkább, mivel ide futnak be az adatok. Nem véletlenül rendeli hozzájuk a kormányzat a beiskolázásról szóló döntést, ők tudják pontosan, hogy hol van pedagógus- vagy az óvodapedagógushiány, és hol várhatóak nagyobb arányban belépő gyermekek az óvodába, illetve az iskolába.

A szülők elgondolkozhatnak a továbbiakban, hogy a kérelmük elbírálása, a gyermekük sorsa min múlik majd inkább: a kormányzat mindenáron túlélésre játszó stratégiáján, vagy a gyermek szükségletein. Vajon az alapján döntik el, hogy egy gyermek menjen-e iskolába vagy sem, hogy valóban alkalmas-e már rá, vagy attól teszik függővé, hogy milyen a kapacitáshelyzet a helyi intézményekben. Ha oktatáspolitikai döntések miatt nincs például elég óvodapedagógus az óvodába érkező gyerekek számához képest, akkor hiába nem elég érett ehhez a gyerek, kénytelen lesz elkezdeni az iskolát, mert egyszerűen kirakják az oviból, hogy legyen hely az újaknak.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Olvasson tovább a kategóriában