Nem lehet azt mondani, hogy a 2010-ben hatalomra kerülő magyar kormány ne próbálta volna meg átalakítani azt, ami a magyar államot a gyakorlatban működteti, tehát a magyar közigazgatást. A téma kormányzati felelőse, Lázár János például az eddig megtartott, több mint száz kormányzati sajtótájékoztatójának valószínűleg mindegyikén beszélt a “bürokráciacsökkentésről”.
Az OECD most megjelentetett egy százoldalas elemzést arról, hogy mennyire sikerült ez a dolog, és bár a megfogalmazás igen udvarias, a következtetés lehangoló. A kormány néhol, nyomokban még jó célokat is megfogalmazott, de az OECD szerint az lett az eredmény, hogy a bürokrácia még központosítottabb lett, ugyanolyan drága maradt, érzékelhető előny viszont nem származott az egész gürcölésből. (A nemzetközi szervezet a magyar kormány felkérésére értékelte a fejleményeket, például az elvileg a korszerű bürokrácia kialakításáról szóló Magyary terv megvalósítását.)
Hogy lássuk, mennyire kínos a helyzet, elég megnézni azt az ábrát, ami megmutatja, hogyan alakult az utóbbi években a magyar állam fenntartásának költsége a GDP arányában.
Azaz a magyar állam működése önmagában felemészti a gazdasági teljesítmény tizedét, minden egyes évben – anélkül, hogy egy fillért is elköltött volna azokon a területeken, ahol a létezése a társadalom felé hasznos lenne (egészségügy, oktatás, nyugdíj, rendfenntartás és a többi). Az állam működési költségeinek egy komolyabb része az államadósság kamatainak törlesztésére megy, de ezen 2013 óta rengeteget sikerült megtakarítani, és nem ezzel a tétellel lógunk ki az európai átlagból. Az államapparátusra, a minisztériumokra és a kormányhivatalokra ugyanis GDP-arányosan kétszer annyit költünk, mint az európai átlag, és négyszer annyit, mint mondjuk Írország. A kormányzati bürokráciacsökkentés évei alatt stabilan 850-860 ezer fő volt az állami intézmények alkalmazottainak száma (ebből 70-100 ezer kormány-, illetve köztisztviselő), ami az összes foglalkoztatott arányában kiugróan magas.
Cserébe viszont nem látni, hol vannak azok a kirívóan jó minőségű szolgáltatások, amikkel a magyar állam megörvendeztetné állampolgárait, hogy megérje ez a mindannyiunk által fizetett többletteher.
A magyar közigazgatás többek között azért működik ilyen rosszul, mert a hivatalnokok is emberek, és egyszerűen nem olyan a személyzeti politika, ami kihozná belőlük a maximumot. Az OECD elemzésének egyik legérdekesebb megállapítása szerint nem jellemző a magyar államapparátusra, hogy érdem alapján előre lehetne jutni, a legtöbb kulcspozíciót fentről delegáltak töltik be. Ez pedig erősíti a nepotizmus és a személyes lojalitásra támaszkodó előrejutás veszélyét, szemben a hatékony szakmai munkával.
A hivatalnokok és a vezetőik teljesítményét ugyanis nem mérik standardizált módszerekkel, és így a bérezésben sincs semmiféle teljesítménykövetelmény. Szubjektív szempontok alapján értékelnek, így méltatlanul is ki lehet rúgni köztisztviselőket, például akkor, ha elvesztették feletteseik bizalmát. Ez veszélyezteti a köztisztviselői hivatás világnézeti semlegességét és általában a bürokrácia függetlenségét is az OECD szerint.
Jó ötlet lenne ehelyett egy kompetenciaalapú és kompetitív rendszert bevezetni a köztisztviselők értékelésénél, előrejutásánál és bérezésénél, javasolja az OECD. Érdemes lenne elválasztani egymástól a politikailag küldött vezetőket a hivatásszerű bürokratáktól – előbbiek feladata az irány kijelölése, míg utóbbiak a feladatokat hajtják végre, politikai irányultságtól függetlenül. Így a bürokrácia akkor is hatékonyan tudna működni tovább, ha a politikailag kijelöltek lecserélődnek, most viszont Magyarországon a két csoport gyakorlatilag eggyé vált.
Nem állítható az sem, hogy a politikai döntéseket a kellő megalapozottsággal hoznák meg.
A gondosan elvégzett előzetes és utólagos hatástanulmányoknak nagyobb szerepet kellene játszania a közpolitika kialakításában, hogy a döntéshozók valódi tények alapján dönthessenek
– fogalmazza meg egyik ajánlását az OECD. Ebben pedig benne van az az állítás is, hogy a magyar állam jelenleg nem tények és gondos elemzések alapján dönt a legfontosabb dolgokról. (Egy kapcsolódó történet: amikor tavalyelőtt ki akartam kérni az NGM-től, hogy mi alapján hozta meg a kormány a CSOK-rendeletet, egy év pereskedés után kaptam egy másfél oldalas, röpdolgozat színvonalú “anyagot”, ami a több tízmilliárd forintos programot állítólagosan megalapozta.)
Az elemzés szerint egyértelműen rosszat tett a magyar üzleti hangulatnak, hogy hatalmas mennyiségű új joganyaghoz kell a cégeknek minden évben alkalmazkodniuk. 2011-ben például összesen több mint ezer törvény, törvénymódosítás és rendelet jött ki a rendszerből, és az utóbbi években csak egy kicsit lassult ez a tempó. Ez főleg a kis és közepes cégeknek volt rossz, ezeknek ugyanis kevesebb forrásuk volt arra, hogy megfizessék a jogi alkalmazkodást segítő könyvelőket és jogászokat. Az új törvényeket ráadásul olyan sebességgel nyomta át a kormány, hogy hatástanulmányokra sem volt idő, a másik oldalon a jogszabályok alanyainak viszont sokszor utólag kellett alkalmazkodnia a helyzethez.
Az el nem végzett hatástanulmányok az OECD szerint nem ártana, ha azzal is foglalkoznának, hogy a különböző intézkedéseknek milyen hatása lesz a jövedelemeloszlásra. Ehhez persze először az kellene, hogy egyáltalán legyenek hatástanulmányok. Vagy egy költségvetési reform, mert a szervezet szerint a költségvetési tervezés minőségében sereghajtó közeliek vagyunk a fejlett országok között.
A nemzetközi szervezet szerint kevés, ha az állam abban méri a korrupciós kockázatok mérséklését, hogy milyen jogi “integritáskontrollokat” vezetnek be, például hogy előírják “integritás tanácsadók” alkalmazását (az Állami Számvevőszék múlt héten megjelent elemzése pont ezekre hivatkozott a magyar állam korrupció elleni harcának sikereként). Ugyanilyen fontos azt mérni, hogy az állampolgárok vagy a cégek mennyire érzékelik áthatónak a mindennapi korrupciót.
Az OECD igyekszik egy csomó jó példát ajánlani a magyar közigazgatás számára, főleg az angolszász és a skandináv országok jó gyakorlatait. Ezek néhol megmosolyogtatóak, hiszen a magyar állam működésén egyáltalán nem érezni, hogy az adatok nyílt elérhetőségén javítani szeretnének, vagy a döntésekbe be akarnák vonni az állampolgárokat. Igaz, az elemzés megemlíti, hogy “a magyar kormány sikeresnek tekinti az online konzultációkat” – bár ezek a legritkább esetben foglalkoznak a hétköznapi életet érintő, és nem politikai-ideológiai kérdésekkel.
Érdemes összevetni az OECD elemzését a magyar kormány egyik szellemi hátországaként működő Nemzeti Közszolgálati Egyetem kiadványával, a Jó Állam jelentéssel. Ez utóbbi főleg mennyiségi statisztikákkal próbálja igazolni, hogy minden rendben van, így nagyjából egy hátbeveregetésként fogható fel. Erre valószínűleg szüksége is van a magyar állam vezetőinek, ha egyszer az OECD-n kívül a Világbank és a Világgazdasági Fórum versenyképességi felmérései szerint is csapnivaló teljesítményt nyújt a magyar állam.
